Az amerikai írók szerint szörnyű világ vár ránk. Az eddigi rémségek – diktatórikus kormányzat, éhség, háború, járvány, zombik, anarchia – azonban eltörpülnek a Fumax kiadónál idén megjelent Madarak a dobozban című regényben leírtakhoz képest.
Josh Mallerman jelenben játszódó regényében ugyanis aki nyitott szemmel jár a házán kívül, vagy akárcsak kinéz az ablakon keresztül, valami olyasmit lát, melynek hatására megőrül, végez a közelben lévőkkel azután magával. És ne gondoljuk, hogy elegáns halálnemekről van szó – az elemi, mindent elsöprő rémület mutatkozik meg az áldozatok utolsó tetteiben.
Ebben a világban játszódik a lesötétített lakásban két négyéves gyermeket nevelő Malorie története. Tudja jól, hogy eljön az a nap, amikor el kell hagynia az utolsó menedéket jelentő házat, szeme elé magának is, a gyermekeinek is kendőt kell kötnie, hogy még véletlenül se láthassák meg a világban lévő, kimondhatatlan, és élők számára ismeretlen szörnyűséget. A Teremtményeket, ahogy a regény egyik szereplője hívja őket.
A Madarak a dobozban két síkon játszódik. Négy évvel és kilenc hónappal ezelőtt kezdünk, megismerjük főszereplőnket, ahogy kitör a furcsa, Szibériából kiinduló jelenség, és eléri Alaszkát, az USA-t is. Látjuk, ahogy az átélt borzalmak után egy felhívásnak engedelmeskedve Malorie bekopog egy idegen ház ajtaján, hogy több emberrel együtt vészeljék át ezeket a hihetetlen időket – talán egy valamikori, jövőbeli normalitás ígéretével.
A regény másik szála a jelenbeli utazás. A magukra kényszerített vakságban botorkáló trió a közeli folyóhoz megy, beszállnak egy üres hajóra, és elindulnak a folyón. Egy négy évvel ezelőtti, titokzatos telefonáló ugyanis emberi élettel kecsegteti őket, de addig még hosszú az út a csak magukra erőltetett éjsötétben bejárható világban.
A Madarak a dobozban ereje abban nyilvánul meg, hogy a szerző rendkívül jó érzékkel adagolja a feszültséget, szinte tökéletes a dramaturgiai ív, ahogy a normalitás felbomlik, ahogy a káosz nőttön nő, ahogy a lakásban, összezártan élő emberek valamiféle civilizációt próbálnak fenntartani, és ahogy egy furcsa ember felbukkanása mindent megváltoztat közöttük. (Mint minden regénynek, ennek is megvannak a logikailag kifogásolható pontjai, de a sodrás, a világkép olyannyira erős, hogy ezekről nem szeretnénk gondolkodni.)
Malorie jól megírt figura. Egyszer egy olyan fiatal nő, akit az élet okozta nehézségek és a körülötte lévő férfiak bénázása keményít meg. Elképesztő az a jelenet, amikor elindul, hogy megvakítsa a két kisbabát, hiszen logikus, hogy ha nem látnak, nem is őrülhetnek meg. (Nem kell félni, nem teszi meg.) A szerző ügyesen bevon minket főszereplőjének lelkébe, önmagával történő viaskodásaiba. Másrészt Malorie-ban látjuk az esendő embert, aki csak az előző világbeli életét szeretné visszakapni, aki segítségre és emberi szóra vágyik. A regény ereje ebben áll: ennyire nyomasztó, reménytelen, sötét, posztapokaliptikus világgal ritkán találkozni. Ha az ember csak egy áram, víz nélküli fénytelen lukban élhet, milyen kilátásai lehetnek? Ilyenkor nem számítanak a nevek, a nemzetiség, az előélet, a vagyon, a rang, csak a nyers túlélés ösztönének és a belénk nevelt rendnek a konfliktusa.
Állandóan ismételnem kell magam, ha egy-egy regény fő hibájáról írok, és ez a Madarak a dobozban esetében is így van. A vége. Spoiler nélkül csak annyit mondhatok, hogy bár a könyv vége drámai, mégis, aki odáig elér, hiányérzettel teszi le a regényt.
Pedig Josh Malerman, a detroiti The High Strung rockbanda énekes-dalszerzője kitett magáért. A jól ismert horrortoposzokat (baljós ház, idegen, láthatatlan szörnyek, női főszereplő, feszültségkeltő mikroleírásokat) ügyesen használja, a regény nem lankad, végig izgalmas, könnyen befogadható, és mélyen emberi. Mintha Malerman arra figyelmeztetne minket, hogy bár jobb néha csukva tartani a szemünket, de a valóságtól csak egy ideig-óráig lehet elmenekülni.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
