Hamarosan megérkezik a mozikba az idei év egyik legjobban várt filmje és, az előzetesek alapján, az egyik legnagyobb látványorgiája, a Mad Max: A harag útja. Ennek okán archnihil kollégával, a tavalyi, Hugo-filmekről írt cikkünkhöz hasonlóan, közösen vettük elő újra a régi trilógia darabjait, hogy megnézzük, milyen élményt nyújtanak.

Mad Max (1979)

makitra: A trilógiának csak ezt a darabját láttam korábban, de még filmes hőskoromban, magyarul vagy 10 éve, így sokra nem emlékeztem belőle. Ezért sikerült is rendesen meglepnie mind stílusával, mind tempójával.

Először is az hökkentett meg, hogy milyen lassan indult a sztori: a másfél órás filmből egy órában gyakorlatilag csak építkezés zajlott, megismertük hősünket és a világot, amelyben tevékenykedik. Persze nem tűpontos társadalmi látleletre kell gondolni, valamint magáról a tényleges helyszínről sem tudunk meg sokat, de éppen ez adja meg az ábrázolt környezet univerzalitását. A Mad Max tényleg játszódhat bárhol, no051-my-mad-max-minimal-movie-poster-chungkong-artahol nagy terek és végtelen utak vannak, a morál és erkölcs pedig sehol. Megismerjük a rendőrök kétségbeesett mindennapjait, akik hiába harcolnak, nem érnek el eredményt; az országúti bandák céltalan erőszakorgiáját, ahol bárki áldozat lehet, még saját csapattársuk is, elég egy rossz szó vagy ferde pillantás (a Toecuttert játszó Hugh Keays-Byrne elég jól hozza a kiszámíthatatlan vezért, kihúzott szeme és őrült jelmeze illúziókeltő). Ebben a világban az öröm és a boldogság csak pillanatokra lehet jelen és gyorsan tovaröppen.

 A film persze szikárabb, mint az én túlburjánzó szövegem, mindenütt kiégett fű és por, egyedül csak a zene ránt ki ebből a hangulatból, ami ennek megfelelően borzalmas és oda nem illő – talán ez az egyetlen konkrét panasz a mozival kapcsolatban.

A második meglepetésem pedig abból adódott, hogy szinte harapható volt a feszültség a cselekmény előrehaladtával. A háttérre remekül volt felépítve a cselekmény, amely így logikusan és elkerülhetetlenül haladt a végzet felé. Jessie halála (azért remélem, cirka 30 évvel később már senki nem kiált spoilert) előtt görcsbe rándult a gyomrom, még úgy is, hogy pontosan tudtam, mi fog történni. A jelenetek jó ritmusban követik egymást, amelytől könnyen bevonódunk az eseményekbe, az üldözési részek pedig még a mai szemmel is szórakoztatóak.

Persze lehet akármilyen jó az atmoszféra, ha a karakterek nem kötik le a nézőt. Vannak ugyan nem túl hangsúlyos figurák, de mindenkinek van helye, a nagyhangú rendőrfőnöktől a bolond fiúig, az igazi főhős azonban egyértelműen a címszereplő, a hihetetlenül kölyökképű Mel Gibson alakításában. Ugyan azt nem mondanám, hogy brillíroz a sztársága előtt álló aktor, hiszen a szerep sem ezt követeli meg tőle; viszont jelenléttel bír a vásznon és egy olyan bukott hőst kelt életre, akiről elhisszük, hogy nem halhatatlan, ezért képesek vagyunk szurkolni neki. A trilógia nyitó darabja számomra a mai szemmel is élvezhető alkotás.

archnihil: szerintem a generációmból alig akad valaki, akit elkerülhetett Mad Max karaktere, hiszen a boldog kilencvenes években találkozhattunk vele az HBO műsorán, illetve videotékák polcán. Emellett a trilógia esztétikájából, stílusából sokat merítettek későbbi poszt-apokaliptikus alkotások.

Ezek után kicsit fura volt szembesülnöm azzal, hogy az első Mad Max filmben bizony még csak csírája található meg ezeknek a stílusjegyeknek, inkább disztópikus, semmint poszt-apokaliptikus. A közeljövő világában járunk, az utakat vad motoros bandák róják, a rendőrség pedig tehetetlen. Egy embert leszámítva, akinek neve, mit tesz Isten, ott van a címben.

Nem tudjuk, valójában mi okozta ezeket az áldatlan állapotokat, nem utal rá újságcím, tévéközvetítés, vagy elejtett megjegyzés. Ez valahol roppant intelligens megközelítés, hiszen az apokalipszis valószínűleg nem egy villanással következik be mindenhol, hanem lassan, de Patrick-Connan-Mad-Maxmegállíthatatlanul érkezik meg. Nem is számít persze, mi miatt tartanak ebben a világban ott, ahol tartanak, az első Mad Max filmet teljesen kitölti a maga mikrokozmosza a végtelen utakkal és a jobb napokat is látott kisvárosokkal. Leamortizált országút, Anarchie Road, a Police Force-ot Farce-ra javító firka: ezeket a képeket látjuk legelőször. Ráadásul az utóbbinak van is némi alapja, a rendőrséget sokszor tényleg csak a szándék és egy jelvény különbözteti meg a motorosoktól: a maguk módján azonban ugyanolyan megszállott őrültek, mint ellenfeleik. Egyikük például ráérő idejében egy szeretkező párt les meg puskája távcsövével.

Ennek ellenére még mindig nagyságrendekkel jobbak Toecutternél és bandájánál. A film nem vesződik azzal, hogy rosszfiúinak árnyalt jellemet és hihető motivációkat adjon. A nomád motorosok nihilista, erőszakos bagázs, akik hobbiból ölnek és erőszakolnak. Zömük azonban inkább irritáló, mint félelmetes, gyerekesek, impulzívak, affektálásukban már megelőlegezik a második rész Humungusának kompániáját. Ez alól kivételt az őket összetartó Toecutter, valamint jobb keze, Baba képez, akiket éppen az tesz veszedelmesebbé társaiknál, hogy olykor képesek önfegyelmet gyakorolni.

Ez nem igaz Max első ellenfelére, a Száguldás Istenére, illetve a banda fekete bárányára, Johnny fiúra. Az előbbi egész addig fényezi magát elégedetten, míg meg nem jelenik addig szótlan hősünk, akinek láttán elbőgi magát. Johnny fiú egyetlen érdeme pedig, hogy személyessé teszi a rendőrök és a motorosok konfliktusát, miután elfogatja magát az előbbiekkel, és az utóbbiak közbenjárására van szükség, hogy elengedjék.

A fékezhetetlen erőszak ellenére az első Mad Max film világa még messze jár a később megismert poszt-apokaliptikus pusztaságtól. Az országutakon a kamionok mindennapi látványnak számítanak, létezik infrastruktúra, létezik jog (noha annak egy meglehetősen kifacsart változata), léteznek tévéhírek, illetve, ha az ember akar, bármikor kiruccanhat nyaralni. Ezt az is erősíti, hogy míg a másik két film sivatagi közegben játszódik, addig az első füves (és olykor erdős) vidéken.

Ez igaz a történetre is: Max a másfélórás film utolsó negyedórájára válik kiégett bosszúállóvá (becenevét pedig csak az utolsó percben kapja meg Johnny fiútól). Mindazt tehát, ami eszünkbe jut Maxről és az őt körülvevő világról, ez a film csak előkészíti, de valójában a folytatásokban találkozhatunk velük.

Mad Max 2 (The Road Warrior, 1981)

makitra: A sorozat második darabja nem öregedett olyan szépen, mint előzménye. Bár belegondolva, ennek könnyen lehet az az oka, hogy a posztapokaliptikus filmek egyik archetípusát sikerült megalkotni, amelynek az elemeit számos film idézte meg vagy éppen másolta, ezért nehéz úgy tekinteni rá, mint egy tökéletesen eredeti és soha nem látott alkotásra.

Pár évvel járhatunk az első rész eseményeit követően, a narráció azonban legendai magasságokba emeli mind a történteket, mind a főhőst. Innen könnyen nyomon követhető, hogyan alakult ki ekkora kultusz a sorozat körül, mivel maga a történet is remekül megágyaz ennek az értelmezésnek.

Persze, maga a karakter is sokkal emblematikusabbá vált, hiszen még kevesebbet beszél és még kevesebb érzelmet mutat, mint az első részben, azonban nem válik teljesen keménnyé. A rendezés finoman érzékelteti, hogy a bőr motoros cucc mögött bizony egy emberi szív dobog, amely amadmaxbg mű egy pontján logikusan képes kockázatot is vállalni az emberségéért.

Hiteles karakter, aki a többi hiteles figura között sétálgat. Az olajfúrók kommunája és a Gyro Captain-guy szintén jól kitalált alakok, esendőek, gyengék, de együtt mégis erősek. Általuk megjelennek azok az emberi értékek, amikben szeretünk hinni akkor is, ha körülöttünk minden összeomlik (és amire McCarthy olyan csattanós választ adott Az útban). Az idealizmus azonban szükséges ebben a heroikus küzdelemben, amely nem csak az életért, de inkább a civilizációért folyik. És ahol a másik oldalon olyan alakok állnak, akik egyrészt rettenetesek, másrészt fölöttük járt el leginkább az idő kereke.

A szadomazó bőrgúnyák ugyan forradalmiak lehettek 1981-ben, manapság azonban minden valamikre való gonosznak van legalább egy s*ggkivillantó feszülős nacija (bár ezzel utóbb többen megjárták, vö. Marsellus Wallace vagy legutóbb Balog Tibi). Ezzel együtt sem fulladt unalomba megjelenésük, köszönhetően a túlmozgásos Weznek és a valóban ördögi Humungusnak. Az utóbbi könnyen eszünkbe idézheti Bane figuráját a jellegzetes maszk és a tervezési hajlandóság miatt, előbbi azonban inkább egy szadisztikus gonosz, aki örömét leli a kínzásban, csak a saját és emberei(?) boldogulása érdekli. Itt nincsenek tervek, csak a pőre erőszak.

Amennyire rendben vannak a karakterek, a cselekmény annál klisésebb – legalábbis a mai szemmel mindenképpen. Többször is azon kaptam magam, hogy unatkozom, nem kötött le a sztori, még akkor sem, ha az akciójelenetek megint szórakoztatóak és jól kivitelezettek. Sajnos, a film keletkezése óta többször láttam ilyen „erős fiú megmenti a parasztokat”-történetet ahhoz, hogy hosszú távon lekössön. Pedig a felépítés követi az első részt, itt is az utolsó fél órában kapjuk a nagy izgalmakat, mégsem volt már akkora hatással rám. Korrekt folytatás nagy meglepetések nélkül.

archnihil: Az elsővel szemben a második rész rögtön belecsap a lecsóba. Maxet már az első jelenetében egy sereg útonálló kergeti, nem tudjuk miért, de nem is érdekes. Ez már egy másik világ, a civilizáció rég darabjaira hullott, és a maradványain nincs helye rendfenntartóknak és civileknek. Ölsz vagy meghalsz, ez az új szabály.

Persze, mielőtt viszontláthatjuk hősünket, az előhangban a narrátor – aki, mint később kiderül, az egyik szereplő, akivel Max összefut – visszaemlékezik arra, hogy miként hullott darabokra a világ és Max élete. Már ez a bevezető jól előkészíti a poszt-apokaliptikus hangvételt, hiszen egy olyan ember mesél civilizációnk bukásáról, aki sosem élt benne, és így meglehetősen naiv képet kapunk az eseményről (a nagyhatalmakra például következetesen törzsekként hivatkozik).

Az előző film eseményei után Max cinikus árnyéka egykori önmagának, aki gond nélkül elfogadja az új szabályokat, és immár nem akarja 600full-the-road-warrior-posterszolgálni vagy védeni az elesetteket és gyengéket, egyetlen társa pedig egy kutya. Persze, belül azért még ott pislákol benne az emberiség szikrája, csak rá kell lelnie.

Erre pedig lehetőséget ad, amikor Humungus nagyúr a bandájával egy olajfinomító védőit pécéz ki magának. Lord Humungus jóval erőteljesebb karakter Toecutternél, ugyanis hihető indítékkal és célokkal rendelkezik. Toecuttert a saját motorosai sem érdekelték különösebben, míg Humungus nem csak, hogy törődik a seregével, de nem ragaszkodik a vérontáshoz sem, amennyiben nem muszáj.

Nem mintha ettől joviális úriemberré válna. Az egyik kedvenc taktikája a lelki terror, így a menekülőkkel nem csak kíméletlenül leszámol, de trófeaként a járművekre köti őket, emellett előszeretettel szónokol arról, hogy ő a sivatag korlátlan hatalmú ura. Jóval intelligensebb hát az első film gonoszainál, és már az ad neki egyfajta baljós kisugárzást, hogy először a távolból halljuk, amint hangszórón keresztül terrorizálja a védőket.

Míg a megjelenése és a megírt karakter a hokimaszkkal együtt egy modern gladiátor érzetet kölcsönöz neki, addig az emberei inkább tűnnek a helyi BDSM klub tagjainak. Ugyanakkor viselkedésükben jóval fenyegetőbbek a motoros banda pojácáinál. Az egyik jó példa erre a tarajos Wez, aki fiúja elvesztése után olthatatlan gyűlöletet kezd táplálni a védők és Max ellen. Kivételek ugyanakkor akadnak, így a vezérüket felkonferáló Toadie-t is csak azért tűrik meg, hogy valakin röhögjenek, amikor nincs ellenség a láthatáron.

A világ brutalitását még jobban kihangsúlyozza, hogy Max előző filmben elszenvedett sérülései nem gyógyultak be, így ha valaki megsérül, annak itt bizony komoly következményei vannak. Más kérdés, hogy nem tudni, mennyi idő is telt el az első két rész között, és bár ez hozzáad a film misztikumához, azért itt-ott úgy érezzük, egy egész generációnyi időről beszélhetünk. Persze, ez sem bizonyítható, mert Humungus járgányait, tákolmányait szedett-vedett mivoltuk miatt nem telik sok időbe összeeszkábálni. Ugyanez igaz a divatra, aminél az elsődleges Humungus bandájában az, hogy minél figyelemfelkeltőbb legyen, míg a védők legtöbbjét a gyakorlatiasság motiválja öltözködésben, illetve néhányuknál az, hogy legalább a felszínt megőrizzék a civilizációból.

A végső összecsapás feszes még úgy is, hogy Max valójában sosem csap össze Humungus nagyúrral. Ugyanakkor mégis csak a civilizáció mellett tette le a voksát az új világ rideg kegyetlensége mellett, így egy kicsit közelebb került ahhoz az emberhez, aki egykor volt.

Mad Max Beyond Thunderdome (1985)

archnihil: Az, hogy valami megváltozott, már a film elejei stáblistából látszik. Elkezdődik a film, és szűrés nélkül azonnal ránk zúdulnak a nyolcvanas évek. Az első két film baljós zenéjét Tina Turner betétdala, a One of the Living váltotta fel (a művésznőről és egy híresebb slágeréről később), az új divathoz képest pedig Humungus nagyúr és bandája öltönyös úriembernek tűnnek. Persze, minél távolabb kerülünk az apokalipszistől, úgy romlanak az erőforrások és ezzel együtt az emberek ízlése. A filmek viseletbeli tendenciáját elnézve egyébként szentül hiszem, hogy már a nyolcvanas években lett volna negyedik rész, de a Szovjetunió inkább megadta magát, és összeomlott.

Úgy tűnik egyébként, mintha a filmek között generációk telnének el, és Max afféle bolygó zsidóként vándorol a világban. Pedig nem, Aunt Entity is mesél régi életéről, ennek ellenére Csereváros mégis úgy néz ki, mintha az ókor hajnalából maradt volna ránk. Minden morgásom ellenére vannak a városnak kimondottan hangulatos elemei, a trágyaalapú energiaforrás ötletes, noha rejtély, miből tartanak fel annyi disznót egy sivatag kellős közepén. A szerencsekerék alapú ítéletre viszont nincs mentség.

Ami feltűnik még, hogy a harmadik rész sokat veszített az első kettő brutalitásából, még akkor is, ha a ketrecharcot szépen megkoreografálták. Ott van például Aunt Entity egyik pribékje, Ironbar, akinek a történet során hússzor illene meghalnia, de hát az őrangyalát valószínűleg Spielbergnek hívják. Aztán ott vannak a gyerekek… rögtön egy egész törzsre való, meg a pilóta idegesítő fia. Szerencsére közülük legalább az MaxMaxIII-finalposteregyiket elnyeli a futóhomok, így legalább valami megmarad a kegyetlen világ narratívájából.

Azonban a gyerektörzs akkor sincs a helyén. Igaz, szerencséjükre egy oázis mellett “kényszerlandolt” az őket szállító repülőgép, de mégis, mióta vannak ott és hogy maradtak életben? Közülük rengetegen kisiskoláskorúak, a legnagyobbak közülük pedig még alig érték el a felnőttkort, így legfeljebb pár éve lehetnek ott, viszont nagyon úgy tűnik, hogy régebb óta rendezkedtek be. Hogy lehet, hogy senki más nem fedezte fel a vízlelőhelyet, miközben egy napi járásra vannak a kereskedelem központjának számító Cserevárostól? Különösen, hogy nem messze lakik onnan egy opportunista repülőgéppel?

Persze, hangulatos A legyek ura-érzés, meg jópofa, hogy az éjszakai sztrádára ők Fényfolyóként emlékeznek… de a legnagyobbaknak tisztában kellett volna lennie, hogy mi is az valójában, ahogy a hibás beszédre sem lehet magyarázat az ifjak zsenge kora, mert ennyire azért nem felejtenének el beszélni, ahhoz néhány generáció kellene. Inkább hiányos szókincsük lenne (nem olyan mitizálós, mint a Fényfolyó, hanem sokkal hétköznapibb), és bár lennének nyelvtani hiányosságaik, de nem ekkora.

Egy dolog menti számomra a filmet, ez pedig Tina Turner Aunt Entity karaktere. Ahogy haladunk előre a filmekkel, úgy válnak árnyaltabbá, érdekesebbé és szerethetőbbé a főellenfelek. Ha Humungus a maga módján korrekt volt és érdekelte az emberi élete, Aunt Entity a civilizációt szeretné feltámasztani. Ehhez persze elég kegyetlen eszközöket alkalmaz, ám nincs sok választása. Emellett sebezhetőbb elődeinél, amikor az erőforrásért felelős Master kényelmetlen helyzetbe hozza, akkor látjuk az arcán a megalázottságot.

Igen, sokszor olyan, mint egy popsztár, gondolok itt a csarnokbeli belépőjére, de egyrészt Tina Turner alakítja, másrészt Humungus nagyúr is a színpadiasság híve volt. Emellett tetszik, hogy a történet során tisztelni kezdi Maxet. Igen, a korábbi gonoszok eltiporták volna hősünket egy olyan kiszolgáltatott helyzetben, de Aunt Entity nem egy szörnyeteg, hanem egy vezető, akinek nagyon is hihetőek és érthetőek az indítékai, és igazából nem irányít keményebb kézzel, mint azt helyzete megkívánja. Van valami emberiség abban, ahogy elbúcsúzik Maxtől, és ez összecseng a végső monológgal: hogy talán létezik kiút ebből a barbár korból.

A We Don’t Need Another Hero pedig tökéletesen visszaadja azt a melankolikus, kétségbeesett, de valahol mégis reménykedő érzést, ami a poszt-apokaliptikus közeg sajátja.

makitra: Azzal az előzetes tudással ültem le ehhez a filmhez, hogy a leggyengébb mindhárom közül. Ezt meg tudom erősíteni, ugyanakkor meglepő módon mégis tetszett ez az epizód is.

Ismét pár évvel később járunk, amikor is (anti)hősünket éppen kirabolják – ironikus módon éppen az a Gyro Captain/Jedediah (illetve nem ugyanaz a karakter, de ugyanaz a színész játssza…), akivel az előző epizódban épp Max járatta bolondját. Így kénytelen eljutni az Aunty által uralt Cserevárosba, hogy visszaszerezze holmijait. Itt egy hatalmi csatározás kellős közepébe csöppen, ahol az enyhén gyermekded MasterBlaster teszi próbára a városka uralkodónőjét. Maxet felbérelik, hogy intézze el a malacokon uralkodó párost, ám Maxen megint felülkerekedik az a nagy IMG_4447szíve, mikor megtudja, ki az ártatlan és ki nem. Száműzetésében találkozik gyerekekkel (már csak a nyuszikák és a virágos rétek hiányoznak), de visszatér és egy végső nagy hentelésben segít elmenekülni azoknak, akik szerinte jók, és ismét legendává nemesedik.

Az egész mozi valahogy egy nagy hullámvasút, ami nem találja a fókuszt, egyik szálon sincs igazán hangsúly, a két történetet, Csereváros mindennapjait és az apokalipszisből elmenekült gyerekeket csak valami tessék-lássék magyarázat köti össze. Emiatt kicsit szétesik a történet, nem tudtam annyira beleélni magam a szereplők sorsába.

Különösen azért feltűnő ez, mert hangulatilag is nagyon szétszedi a filmet: Cserevárosban a második rész kíméletlensége tükröződik csak kicsit tompított formában, elvégre mégiscsak valamilyen társadalmat eszkábálnak össze Auntyék, ugyanakkor a gyerekek szála érezhetően cukibb, még akkor is, ha ők sem mennek a szomszédba egy kis csihi-puhiért. Emiatt több a humor is, nem olyan kilátástalan és kemény világ tárul elénk, mint az előzőekben.

Egyetértek Danival abban, hogy itt jobban jellemzettek a gonosz szereplők és talán emiatt, nem is féljük őket annyira, mint Humungust, vagy még inkább Toecuttert. Ők teljesen kiszámíthatatlan és kaotikus figurák voltak, míg Aunt Entity-nek világosak a motivációi és céljai, és hiába választ kegyetlen eszközöket, meg tudtam őt érteni. Érdekes módon vele szemben Max figurája sokkal kevésbé meghatározó, inkább csak egy csavar a gépezetben, egy bevethető zsoldos, semmint egy igazi főszereplő. Azt éreztem, Aunty sem az esze, hanem inkább az ereje és kitartása miatt ismeri el; pártfogoltja, MasterBlaster sokkal kevésbé érdemes figyelemre és megértésre ebben a környezetben, mint a város vezetői. A kis törpe és nagyerejű kísérője inkább anarchisták, akik csak azt akarják, hogy elismerjék, ajnározzák őket munkájukért, nincsen nagyobb, ne adj isten, nemesebb céljuk ebben a világban, így nem éreztem irántuk szimpátiát. Érdekes dolgokat tudhatunk meg az emberi erkölcsről és morálról, elgondolkodva a film egyes részein.

A gyerekekkel kapcsolatban viszont nem értek egyet az előttem szólóval, nekem különösen hitelesnek tetszett ez a furcsa világ, amit a gyerekek felépítettek maguknak. Ha elképzelek pár tizenévest és sok-sok kicsit, akik távol kerülnek mindentől, ami meghatározta életüket, elhinném, hogy ennyire megváltoznak. Egyrészt, mivel alig sajátították még el az angol nyelv szabályait, legalábbis sokan közülük, el tudom képzelni, hogy egy saját nyelvet alakítanak ki, hiszen csak emlékeikre és arra a pár apróságra támaszkodhatnak, ami a civilizációból megmaradt nekik, másrészt még alig nőttek ki a mesék világából, természetes lehet ez a mesei beszédmód.

 Kicsit olyan ez a mozi, mint ami két szék között a pad alá esett: a korábbi részek rajongóinak nem elég kemény, új célcsoporthoz pedig nem elég puha. Persze, ennek az is lehetett az oka, hogy George Miller barátja, Byron Kennedy (aki egyúttal a film producere is volt) halála miatt félúton otthagyta a projektet. Persze, már sosem tudjuk meg, milyen lett volna az újjáépülés látomása az eredeti koncepció szerint. Mégsem utáltam igazán ezt a filmet és ennek pont az a mitikus hangulat volt az oka, amely a film záró képsorait övezte Savannah előadásában. Tudom, hogy giccses és manipuláló, nekem mégis tetszett, mert kicsit arra utal, talán van lehetőség az életre ebben az ember utáni világban is.

Nehéz a Mad Max-sorozatot valóban önmagában nézni, mert jelentősége, különösen a posztapokaliptikus filmek terén messze túlmutat egyszerű koncepcióján. Origója és eredője ez a szado-mazo esztétikával bíró rosszfiúkkal operáló, a világégés utáni kopár és kietlen Földet bemutató filmek között. Nekem pedig végső soron olyan érzésem volt, mint amikor az Evil Dead-trilógiát néztem: egy viszonylag tiszta műfaji filmet követett egy valóban formabontó második rész, hogy végül egy nevetségesség határát súroló záró epizódot kapjunk. Persze, a Mad Max esetében itt van a folytatás, ami az eddigi kritikák alapján tényleg ütős lesz, de ezt javaslom, mindenki döntse el maga. Ha pedig nincs kedve moziba menni, vegye elő a klasszikus előzményeket, nem fog csalódni.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig 3 hozzászólás érkezett.

  1. Attila szerint:

    “Érdekes dolgokat tudhatunk meg az emberi erkölcsről és morálról, elgondolkodva a film egyes részein.”

    Nehéz eldönteni, hogy vajon a cikkírás kihívásába tört bele a bicska, vagy a Mad Max volt túl komplex téma a szerzők számára…

  2. acélpatkány szerint:

    Én azt nem értem, miért baj, ha valaki nem úgy értelmez egy filmet, mint te? De hagyjuk is…

    Ja és a Fury Road sikeresen túlszárnyalja a korábbi Mad Max filmeket, minden hibájával együtt is.

  3. makitra szerint:

    Attila: Jól látod, a harmadik részbe kicsit beletörött a bicskám. De köszi az építő hozzászólást! :)

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon