Manapság kényeskedő és kiszámíthatatlan olvasó vagyok, mondhatni, a könyvek borsószem királykisasszonya, és még ha nagy ritkán sikerül is végigolvasnom egy-egy kötetet anélkül, hogy már a felénél halálosan gyűlölném szerzőstül, szereplőstül, megesik, hogy a végén nem tudom eldönteni, tetszett-e, vagy sem.

l-r-fredericks-farundellA Farundell tipikusan ilyen könyv. Egyrészről nagyon szerettem, mert csupa olyasmi volt benne, ami meghatározó kamaszkori könyvélményeimet meghatározóvá tette, másrészről viszont kövér kis tengerimalacok szaggassanak szét, ha tudom, miről akart szólni, és különösképp, hogy miért. Márpedig a Farnudell pont az a fajta, kicsit ezoterikus, kicsit a szépirodalomra is kacsintgató al-fél-mű-brit regény, ami érezhetően nagy dolgokról akar nagyot mondani, életről, halálról, időről, mágiáról – és tíz-húsz évvel ezelőtt talán még el is hittem volna, hogy sikerült neki. Tíz-húsz évvel ezelőtt talán még olyasmiket mondott volna nekem is, amiket akkor nagynak láttam volna.

A Magyarországon is széles körben ismert könyvipari termékek közül talán a Vágy és vezeklés és a Pendragon legenda mocsárvidékén téblábol, bár igazából témáiban engem Evelyn Waugh-ra emlékeztet, aki megtévesztő neve ellenére igen cinikus brit férfiember volt, és ahhoz képest, hogy milyen sok regénye megjelent magyarul, sajnálatosan kevesen ismerik.

Azt egész jól kezeli a könyv, hogy a huszadik század első felének minden angol történelmi kliséjét belegyúrta a szerző, az első világháború lövészárkainak borzalmától kezdve a Downton Abbey stílusú, „az arisztokrácia utolsó elegáns napjai” című pózig: ebben nekem ügyesebbnek tűnik, mint a már említett Vágy és vezeklés. Az ezoterikus szállal sincs igazán nagy gond, kivéve, amikor egyes szereplők belefordulnak a kamerába, és jól elmondják a dolgok hátterét – maga a természetfölötti (alatti, melletti, közbeni) szépen simul a világba. Nekem kifejezetten tetszett, ahogy az álom-valóság összemosódását és szétválaszthatatlanságát kezeli, az ezoterikus élményeket szinte már jogos jussaként követelő Alice elszánt „tanulmányaiban” éppúgy, mint a háborúból súlyos pszichés sérülésekkel visszatért Paul rémlátomásaiban, vagy az öreg Percy dél-amerikai felfedezőútjáról szóló visszaemlékezésekben.

A (történet egy pontja után elég gyakori) szexjelenetek kapcsán nem tudom eldönteni, hogy valóban annyira esetlenek-e, mint amilyennek némelyiket éreztem– egyrészt ezt a korszakot többnyire nem a részletes és explicit dugáson át szokták bemutatni, másrészt, hát, szexjelenetet írni is, fordítani is nagyon nehéz, és bár nem tragikusak, azért nem a könyv legerősebb pontjai. Dramaturgiailag persze megmagyarázható, miért kellettek és mit mutatnak be, de nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ez volt a legjobb megoldás.

A történet kényelmesen hömpölyög, a szereplők többnyire téblábolnak, de ez tulajdonképp érthető és helyénvaló, elvégre ez nem egy akció- és konfliktus-központú regény. A főbb alakok mindegyike valamiféle lassú és nehézkes átmenetben van – Alice kamaszodik, Sylvie épp a kamaszkort hagyná maga mögött, Paul szeretne valahogy kimászni a letépett testrészekkel teli bombatölcsérből, ahol a tudatalattija jelentős része ragadt, Percy pedig a halálra készül, és ehhez még utoljára végig kell vennie élete legborzalmasabb és legfurcsább élmény-sorát, az amazonasi felfedezőutat.

Statikus szereplő is akad persze néhány, legfőképp Sir Francis, a Damory család őse, aki halála után is a birtokon ragadt, és hiába szabadulna már az időből és a térből, nem teheti. Ennek ellenére egész jó kedélyű jelenség (saját bevallása szerint nem kísértet), bár láthatóan igen szeszélyes – és ennek megfelelően veszélyes. A két „szellemi vezető”, Theodora és Jarlath is érdekes mellékalakok, bár Jarlath talán lehetne élesebb. Vagy ha ő nem, hát valamelyik másik idősebb férfi. De még Sir Francis is lágy a maga módján, és számomra nem ellensúlyozták kellően Theodora szinte már süppedős természetanyaságát, sem Sylvie követelőző szexualitását.

Összességében azért élveztem a Farundellt, még ha ebben az életkorban és helyzetben olyan sok újat nem mondott. Kellemes, szórakoztató, néhol elgondolkodtató, olykor szinte varázslatos, de valami hiányzik belőle. Vagy belőlem. Néha azóta is előszedem, és belenézek itt-ott, mert otthonos, sokáig bogarászható történet… de azért a végkövetkeztetésem mégis csak az lenne: emberek, olvassatok több Evelyn Waugh-t.

Esetleg Szerb Antalt.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon