Az emberiség pusztulása bekövetkezett. A romokon csak maroknyi túlélő próbál boldogulni, de közben a tájat már meghódították a lila-kék-piros műhajbirkák, vagy az emberi agyszövettel rendelkező, dörzsölt disznók. Hiába a pusztaság és a mindenhol oszló holttestek, az embereknek még mindig ugyanazzal a problémával kell megküzdeniük, mint a világvége előtt: saját természetükkel.

Atwood_Az_ozonviz_eveA VadÁdám-trilógia első része, a Guvat és Gazella kevés figyelmet kapott itthon – részben talán a rémálmokban kísértő borító is felelős lehet érte –, pedig megérdemelte volna. Minden a helyén van benne: feszes és nagy ívű történet, amely mellett mégis a főszereplők drámája a legfontosabb, világa pedig a jelen problémáira reflektáló, félelmetesen közelinek tűnő disztópia. Az apokalipszis utáni és az azt megelőző szál váltakozva tárja fel Jimmy (vagy Hóember) tragédiáját, és a zseniális, magát teremtő istennek képzelő Guvat történetét. Észre és érzelmekre egyszerre ható regény, mindezt Atwood fantasztikus elbeszélésében. Ezek után nem csoda, hogy óriási elvárásokkal vettem a kezembe Az özönvíz évét, ha az első részt már annyit lobogtattam úton-útfélen, hogy olvassátok!

A trilógia második darabja nem klasszikus folytatás, inkább ugyannak a történetnek a másik oldala. Ugyanazt az időtartamot öleli fel – az apokalipszis előtti éveket és az azt követő hónapokat –, de ezúttal a Guvat és Gazellában megismert, futólag feltűnt mellékszereplők válnak központi figurákká. A megélhetésért küzdő Toby egy helyi maffiózó elől menekülve talál rá az Isten Kertészei szektára, a kislány Ren pedig anyjával és annak szeretőjével az addigi jólétüket hátrahagyva költözik oda. A maguk módján mindketten beilleszkednek az ultrazöld vallási csoportba, amelynek a mindennapjai adják a történet javát.

Isten Kertészei mindent házilag készítenek, tiltják a húsevést, egyszerű ruhákban járnak és újrahasznosított nejlonzacskóból fonják a fekhelyüket. Első pillantásra minimum bogarasnak, netán őrültnek tűnnek, amikor fel-felbukkannak a városban, de az elveiket jobban megismerve fokozatosan változik a róluk alkotott kép. A vallásos mázat lekapargatva ők valójában környezettudatos emberek, akik minél kisebb ökológiai lábnyomot szeretnének hagyni, hogy ne zsákmányolják ki a Földet. Igaz, konzervraktárakat halmoznak fel az „Araráton”, és úgy várják a mindent eltörlő apokalipszist, mint a messiást. Aztán felhangzik egy-egy prédikáció Ádám Egytől, vagy megünnepelik egyik furcsa szentjük neve napját, és máris emlékszünk, hol is járunk. Egy olyan szektában, amely bár tobzódik a kissé naiv prédikációkban és a kikarikírozott szent szövegekben – zsoltárt írnak az evolúcióhoz! –, valójában nem vallásos eszmék, hanem a jelenbeli problémák teremtették. Érdekes kettősség ez, ahogy a vezetők a céljaiknak megfelelően toldozgatják a még kiforratlan dogmákat, és hogy a környezettudatos, fenntartható életvitel mennyivel könnyebben befogadható, ha vallásos „parancsokba” csomagolják az észérvek helyett. Könnyebb felelősen élniük, ha egy égi hatalom erre kötelezi őket.

És ez az, amiben Az özönvíz éve újfent zseniális. Tovább árnyalja a Guvat és Gazellában megismert világot, amelyben a génmanipuláció mindenre képes, a fogyasztói társadalom az összeomlás felé közeledik, a gazdagok védett közösségekben a szegények pedig az utca mocskában tengődnek, és sosem lehet tudni,m_atwood hogy amit esznek, miből készült vagy mennyire szintetikus. (Az egyik legjobb a TitokBurger: már a cég nevében is benne van, hogy itt senki ne firtassa a húst a zsemlében.) Nagyon élő képet fest a közeljövőről, és a hasonló sci-fik közül az utóbbi években – talán A felhúzhatós lány mellett – sajnos legreálisabbnak is tűnik. Könnyű elképzelni, hogy ezek a problémák hamarosan elharapódznak, és a regény így olyan, mint egy dohányzás elleni kampány nikotintól fekete tüdeje: riasztó figyelmeztetés.

Az özönvíz éve számomra mégis kevesebbet adott, mint a Guvat és Gazella. Az első részben zajlanak a nagyobb horderejű események, ott látunk bele az apokalipszis mikéntjébe, a második kötet pedig nem sok újat tud ehhez hozzátenni. Ren és Toby kevésbé érdekes főszereplő, mint Jimmy és Guvat, és hiába vártam, a történések nem értelmezték újra az első kötetben látottakat, inkább csak árnyalták azokat. Talán ha a könyvek fordított sorrendben lennének, nem érezném ezt a hiányt, de így folytatás helyett Az özönvíz éve csak érdekes, ám kissé túlírt kiegészítésnek tűnik. Az első kötetből megismert szereplők felbukkanása is sokszor erőltetett, mintha a kötelező két percre oda kellene integetniük az olvasónak, de a végére a véletlenekből és összecsengésekből túl sok lesz.

Ennek ellenére még mindig élmény Atwoodot olvasni, a fejezetek csak úgy pörögnek, húzzák előre az olvasót, és ha nem tette volna a Guvat és Gazella olyan magasra a lécet, talán a hiányérzet sem lenne. Az Isten Kertészei szekta önmagában is elviszi a hátán a regényt, ezért inkább azonos univerzumban játszódó kötetként, nem pedig szerves folytatásként érdemes tekinteni rá. A VadÁdám-trilógia pedig a disztópiák kedvelőinek kötelező darab: kevés író beszél ilyen humánummal, ennyi féltéssel a jövőről, miközben nem a génmanipuláció vagy a technikai fejlődés, hanem az emberi felelőtlenség ellen emel szót.

(Megjelent az Európa Kiadó gondozásában, 2015-ben, fordította: Varga Zsuzsanna és Horváth Viktor)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 2 hozzászólás érkezett.

  1. solymosgyu szerint:

    Mindenben ígazad van. Én a biblia beletevését láttam csak jónak. egyszer olvasható csak.

  2. solymosgyu szerint:

    És minket annyira komolyan vett a kiadó hogy nem forditja le a 3. részt. nem adja ki.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon