Az idei Philip K. Dick-díjra jelölt regények között bukkantam rá a finn írónő bemutatkozó regényére, amely elsőként a stílusával nyert meg. Nem mindenhol ugyanannyira lírai, jellemzően a vízről szóló bekezdések azok, amelyek különösen szépek – úgy csordogálnak, akár egy erdei patak. Ez az írónő érdeme, aki saját erejéből fordította le angolra az eredetileg finn nyelvű könyvet.

Emmi-ItarantaA történet egy disztópikus világban, a Skandináv Unió területén játszódik, ami olyasmi, mintha Finnország egyesült volna Oroszországgal és Kínával; a városok és a személyek nevei is ennek megfelelő, vegyes képet mutatnak: Xinjing, Rovaniemi, Muromäki stb. A teaszertartás is inkább a kínaiak módszereit, hagyományait követi. Ez a mi világunk, valahol a jövőben, a globális felmelegedés után, amikor a Föld északabban fekvő területei is elsivatagosodnak, és amikor a vizet igazi kincsként tisztelik. Háborúkat vívnak felette, és megbélyegzik azokat, akik valamilyen vízzel kapcsolatos bűncselekményt követnek el. A hó ismeretlen, és a jégsapkák is rég elolvadtak.

Memory of WaterNoria Kaitio a könyv főhőse, az ő szemszögén keresztül ismerjük meg a történetet. Noria teamesternek tanul apjától, és a könyv elején már készen áll letenni az utolsó vizsgát. Apja ekkor mutatja meg neki családjuk titkát: a titkos forrást, amely lehetővé teszi, hogy zavartalanul űzzék mesterségüket, és mindig tiszta vízből főzhessék szertartásaikhoz a teát. Ugyan a forrás titokban tartása nem szolgálja a társadalom javát és hatalmas bűn, egy teamester feladata, hogy védje a vizet – főleg akkor, ha az az utolsó források egyike lehet.

Később megismerjük Sanját, Noria legjobb barátnőjét, és látjuk, ahogy a szeméttelepen kutatnak a múltbéli világ tárgyai után. Találnak például egy VHS-kazettát, illetve néhány CD-t is, amelyek fontos információkkal szolgálnak a múlt ködbe veszett történelméről. Világukban számos olyan technológia létezik, amely idegen a miénktől, de mégis, általában véve valahogy visszamaradottabbak. A papír – a vízhez hasonlóan – igazi kincs; a CD-lemezekről nem tudják, mire valók, a hozzájuk való lejátszó pedig még ismeretlenebb. Itäranta sikerrel jár ezen a téren, mert nagyon ügyesen írja le azt, ahogy a két lány megtalálja ezeket a tárgyakat, amelyek nekünk mindennaposak – néha megmosolyogtató, ahogy egy-egy számukra ismeretlen dolgot méregetnek és találgatják mibenlétüket.

A kilátástalanság és a lemezekről szerzett információk arra indítják Noriát és Sanját, hogy elutazzanak az Elveszett Földekre, ahol még szabadon folyik a víz, és ahova tilos a belépés…

A Memory of Water természetesen nem tökéletes, hiszen számos logikai döccenő és hiányos világformálás található benne. Az írónő néha alapvető dolgokat nem magyaráz el, de talán nem is ez a lényeg. Furcsa egy könyv ez, mert annak ellenére, hogy ifjúsági irodalomnak kiáltották ki, és egy felnőtté válás történetét meséli el, rengeteg olyan témáról szól, amelyek nagyon is komolyak. Szeretet, barátság, kötelességtudat, hagyományok, halál és még rengeteg más. De nem elég, hogy ezek a témák komolyak, a szerző ezekhez megfelelő komolysággal is nyúl – egy felnőtt épp úgy találhat mondanivalót Itäranta regényében, mint egy tizenöt-tizenhat éves kamasz.

A Memory of Water egy túlságosan is lehetséges jövőt fest elénk, ami reméljük, hogy sosem válik valósággá.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon