A szuperhősök menetelése megállíthatatlan. Kezdetben voltak a képregények, hogy az álmodozásból jeles, sokszor furcsának tartott kölykök képzeletét megmozgassák. Majd jöttek a filmek, a Marvel Films kiemelkedése és sikerei Avi Arad irányítása alatt, és íme: univerzálissá lettek a hősök (persze mindig is ezzel az igénnyel léteztek); kiderült, hogy Amerikán kívül is győztes pozícióban vannak, az egyes nemzetek legendás kitalált figurái vereséget szenvednek a mindent elsöprő pénztermelő gépezet, és a lassan-lassan egyre jobban kivitelezett filmek előtt. A szuperhősök hódítása tavaly újabb fázisba ért: a mainstream egy nagyon eredeti művészfilmmel emlékezett meg arról, mit jelent szuperhősnek, pontosabban egykori szuperhősnek lenni.

birdman-poster1Természetesen a Birdmanről beszélek, melynek teljes címe – Birdman, avagy a mellőzés meglepő ereje – elárulja, hogy ebben a filmben egy átlagnál is magányosabb szuperhősről beszélhetünk. (Mellesleg minden szuperhős egy kicsit paranoid személyiség: álarc és ruha mögé rejtik civil életüket, titkolóznak, sötétben járnak, kétféle életet élnek, csak a hasonszőrű társaik érthetik meg őket igazán.)

A Birdman főszereplőjének, Riggan Thomsonnak (Michael Keaton) is láthatóan az agyára ment a téma. A film elején mély hangon az a karakter beszél hozzá, akit húsz évvel ezelőtt egy pénzügyileg igen sikeres trilógiában alakított. Birdman ezért Thomson számára nemcsak egy szerep, hanem a valóság, egyszerre belső hang és fenyegető, titkos erő, amelyre most szüksége is van. Az öregedő, a kritikusok részéről lesajnált, a közönség részéről rég elfelejtett színész ugyanis minden pénzét beleöli egy Broadway-produkcióba, Raymond Carver egy 1981-es, híres, négyszereplős kamaradrámájába. Az a célja, hogy ezzel bebizonyítsa magának és világnak, hogy ér még valamit, és nem csak egy lesüllyedt egzisztencia.

Szinte minden az előadás sikere ellen szól: a balesetet szenvedő egyik főszereplő helyére beugró, szabadszájú és kiszámíthatatlan fiatal tehetség, Mike Shiner (Edward Norton); a rehabról kijövő, személyi asszisztenseként dolgozó lányával (Emma Stone) való viszonya, a megsemmisítő kritikára készülő Tabitha Dickinson fenyegetése…

Túl sok ez egy embernek, de egy tárgyakat mozgató, repülni képes szuperhősnek kivitelezhető feladat. Pardon, tényleg szuperhős a mi Thomsonunk vagy csak egy lunatikus?

A mexikói Alejandro G. Iñárritu által rendezett két órás film rendhagyó élményt nyújt.

Egyrészt a film 16 alig észrevehető vágást tartalmaz, vagyis a snittek egybemosódnak, mintha egy gigantikus, megszakítás nélküli színházi előadást látnánk. Alig állunk meg, a rövid időkeretbe foglalt film dinamikusan, apróbb megállásokkal mutatja be a lecsúszott színész történetét. A Birdman másik hatalmas fegyverténye a színészi játék. Az első két, sokak által kultikusnak tartott Batman megformálója, Micheal Keaton szinte saját magát játssza el (bár ezt ő tagadta). A mimikája, a mozdulatai, a sebzettsége és a kiszolgáltatottsága jól átüt a vásznon – semmi kapaszkodója sem maradt az életben, csak a fikcionális Birdman. A színészvezetés tökéletes: itt majdnem mindenki mást és máshogy játszik, mint ahogy azt előzőleg megszoktuk tőle: a barom haver szerepébe belemerevedő Zach Galifianakis egy aggódó-küzdő producer, felelősségteljes ember; Emma Stone most nem cserfes-romantikus, hanem zűrös exkábítószeres. Edward Norton viszont rendkívül ügyesen hozza a brutálisan érzékletlen alakot, vagyis azt, amit színésztársai a való világban, a forgatásokon is megismertek belőle.

A zene újabb dicséretet érdemel, a zaklatott lelkivilágú Thomsonhoz jól illik a mexikói jazzdobos, Antonio Sánchez által komponált dobszóló, ami jól összeragasztja a snitteket és mozgásban tartja a filmet.

birdmanA Birdman nem zsánerfilm, de itt, az SFmagon érdemes róla beszámolni, hiszen a szuperhős-zsáner jelenséget köti össze az általános, emberi érzéssel, a mellőzéssel, az elvetettséggel, az elismerés utáni erőlködéssel. A tökéletes metafora betetőzése az is, hogy a Föld nem hivatalos fővárosában, New Yorkban játszódik, ami már annyi bajt, katasztrófát, szuperhőst és világmegmentő figurát látott fennállása óta filmen és képregényben.

A négy Oscar-díjat nem a semmiért kapta a film.

Utóirat: az utolsó jelenetet sokáig lehet elemezni és értelmezni – de ez is volt a rendező szándéka.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon