Nemrég, 66 éves korában elhunyt Sir Terry Pratchett, fantasy és sci-fi író, többek közt a Korongvilág atyja. Ezúton búcsúzunk Tőle, sokunkra nagy hatással voltak a könyvei, amelyek révén pedig a szelleme és a humora örökre velünk marad.

Oroszlány Balázs:

A híres emberek mindig valahol a távolban halnak meg.

Azt hittem, ugyanúgy csak egy egyszerű hír lesz, ha a Korongvilág teremtője a távozás mellett dönt. Ám a „csak egy hír” múlt hét óta nem hagy nyugodni. Nem voltam igazi Korongvilág-rajongó. Eleve a kalandjátékkal kezdtem, és elakadtam a legelején. A köteteket olyan sorrendben olvastam, ahogy megtaláltam őket az antikváriumban. A nagy kedvenc nem is korongvilágos – habár minden könyvében ott a szeretet, a tudásvágy, a tisztelet, a kíváncsiság, egyikben sem gyűlt össze annyi, mint a Nationben.

És mégis, az évek során vissza-visszatértem hozzájuk, újraolvastam, hogy megint újabb réteget értsek meg belőle, megvettem a szerepjáték-könyvet, hogy sohase játsszak vele, és péntek reggel tudtam: újból vissza kell jutnom Korongvilágra. Levettem a könyvet a polcról – mindegy hova, mikor vándorol a könyvtáram, mindig van egy Pratchett az aktuális polcon – és olvasni kezdtem.

Másfél oldal múlva körülvett ez a fura világ; hirtelen leült a közelben egy szakállas, kalapos alak, sétapálcájára dőlt, és mosolygott.

Pratchett2Farkas Balázs:

Az a nagyszerű író, aki képes mindenkit megszólítani. Fekete bárány vagyok: nem szerettem a Korongvilág-könyveket, legalábbis akkoriban, amikor először találkoztam velük. A minisorozatos adaptációk valamelyest közelebb hoztak ehhez a világhoz, és már akkor felismertem, hogy a Korongvilág tulajdonképpen menedék a kitaszítottaknak. Ugyanakkor követelménye a tiszta, emberi műveltség. Akárhogy is, Pratchett műveit mindig is kerülgettem, „majd egyszer nekiülök”, mondogattam, mígnem egy nap, amikor elszakadtam az országomtól hosszabb időre, rátaláltam valamire a könyvesbolti polcon. Felém fordult, sötétségben holdfény. Terry Pratchett: Nation. Magam sem tudtam, miért (nem is hallottam addig erről a könyvéről), de megvettem.

Kiderült aztán, miért. Mert nekem írta. Egy nem-Korongvilág történet, egy különös, csendes mese, annak a tanulmánya, hogyan próbálnak a legmagányosabbak valahogy szót érteni a másikkal, hogyan próbálnak meg közeledni egymáshoz, saját múltjukhoz, egy fenyegető, félelmetes világban. Pratchett könyve megnyugtatott, reményt adott, elvarázsolt és kalandra hívott: bizonyítéka volt, hogy még engem, a nagy Pratchett-kerülőt is meg tudott szólítani, pont akkor, amikor szükségem volt rá. Szóval, ilyen egy nagyszerű író.

Benkő Marianna:

Nem is emlékszem, mikor olvastam először Pratchettet, valamikor egyetem elején lehetett. Akkor még nem indult el az újrakiadás, innen-onnan kölcsönkért példányok terjedtek a baráti körben, örültünk, ha egy-egy új kötetet be tudtunk szerezni. Ráadásul sem akkoriban nem voltam, sem azóta sem vagyok a fantasy nagy barátja, így először nem is kötöttek le annyira ezek a regények. Persze, élveztem a humorát, értettem a legtöbb referenciát és éreztem benne valami többet, de ennek igazi megélésére várnom kellett. Egészen a Kisistenekig.

Pratchett_3Testveer története során éreztem először (és ezt később a Hölgyek és Urakkal ismételte meg), hogy Pratchett mennyire szeret bennünket, gyarló, pici embereket, minden apró hülyeségünkkel együtt. És, hogy sok más nevettetőhöz hasonlóan, mennyi mélységet, gondolatot tud átadni a nevetés segítségével. Finoman mesél, de bebújik a bőröd alá és nem ereszt – beszél a hagyományokról, a hitről, a világhoz való viszonyunkról, az életről és halálról, de legfőképpen arról, hogy nem vegyük magunkat nagyon komolyan, mert ez a világ sokkal nagyobb annál, mint amit meg tudunk ismerni.

Szerintem mindenkinek van egy Pratchett-regénye, aminél úgy érzi, csak neki szól, és csendes felismeréssel teszi vissza polcra azért, hogy később többször elővegye. Kívánom nektek, találjátok meg a saját Korongvilág-történeteteket!

Juhász Viktor:Terry-Pratchett-Quotes

Terry Pratchett első Korongvilág-regénye, A mágia színe 1992-ben jelent meg magyarul, tökéletes időzítéssel pont akkoriban, mire kamaszkorú fantasy-rajongóként szinte mindent elolvastam a magyar piacra akkor még elég gyéren csordogáló klasszikusokból: egyrészt rendkívül élveztem a világ újszerűségét, másrészt már ismertem a történetben felbukkanó mókás figurák előképeit, Conant, Fafhrdot és a Szürke Egerészt vagy Lovecraft munkásságát, nem is beszélve az általános fantasy- és szerepjátékos toposzokról.

A Korongvilág-könyvek magyar kiadása egyébként remekül előrevetítette számos külföldi sorozat későbbi itthoni kálváriáját – bár A mágia színe talán az egyetlen Pratchett-könyv, amely a történet felénél, a legizgalmasabb résznél szakad félbe, a folytatás egyáltalán nem akart megjelenni, csak az első kötet vándorolt egyre gyűröttebb borítóval az ismerőseim között. Mire aztán hat év után végre kihozták A mágia fényét, addigra már régen máshol tartottam az életműben, mert türelmetlenségemben egyszer csak úgy döntöttem, egy kölcsönkötet meg egy angol szótár segítségével eredetiben esek neki a sorozatnak. Ez véletlenül pont a hatodik kötet volt, a Wyrd Sisters-szel pedig átugrottam a korai regényeket (később pótoltam őket), és már abba az írói korszakba csatlakoztam be, ami az egyértelmű fantasy-paródiából kissé más irányba kormányozta a Korongvilágot.

Ekkor szerettem bele igazán Pratchett prózájába: a humor megmaradt, de kikoptak a paródiaelemek, akárcsak a halandók életével táblás játékot játszó istenek, és a Korongvilág egy teljesen illogikus, de a maga rendszerén belül teljesen logikusan működő fantasy-világ lett, sokkal komorabb és komolyabb, mint az első néhány könyvben tűnt. Terry Pratchett már nem más fantasyk elé tartott görbe tükröt, hanem a saját világunkat mutatta be kiforgatva: nagyon értette az embereket, és úgy szimpatizált a gyarlóságaikkal, hogy közben néha érezhetően rendkívül dühös is tudott lenni rájuk mindezért. PratchettGaimanRendkívül szerethető főszereplőket alkotott, könyvről könyvre tovább gazdagította és színesítette a kitalált világát, és többek között ez tette kedvenc olvasmányaimmá az Őrség-sorozatot, a boszorkányok történeteit vagy személyes kedvencemet, a Hogfathert. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Pratchett remek krimiszerző volt – az Őrség-könyvek nagy része tökéletes bűnügyi regény –, az elméletileg fiatalabb korosztálynak íródott Tiffany Aching-sorozata iskolapéldája annak, hogyan érdemes a YA-témához nyúlni, a Nationnel pedig megmutatta, milyen az, ha nem Korongvilágot ír (remek).

És a macskás könyvét nem is említettem. Hiányozni fog.

Sümegi Attila:

Éppen befejeztem az általános iskolát, amikor megvettem a Mágia színét, mert valamiféle paródiakötetet sugallt a borítója, főleg a fülszöveg. Akkoriban nagyon kedveltem az ilyesmit (Gyűrűkúra, Tökéletlen katona, és a többi), és először nagyon meglepődtem, mert nem azt kaptam, amit vártam tőle. Nem is tudtam eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem. Mert nem röhögtem rajta annyit, és úgy, mint a hagyományos paródiákon, de mégis… valahol éreztem, hogy ez bár más, mégis jó. A Nyolcas Szám Szörnye rész volt a legjobb, a Poggyász, mint karakter a legbizarrabb, a sárkánylovasokat untam, a vége meg… olyan semmilyen lett.

Aztán a Mágia Fénye helyre tett mindent, azon könnyesre röhögtem magam1. Azt hittem, hogy az író végre rátalált a hangjára. Pedig dehogy! Jött a Mort és az Egyenjogú Rítusok, aztán a Vészbanyák2, és ez utóbbi volt az a pont, amikor végérvényesen Terry Pratchett rajongó lettem.

Kedvenc kötetem a Piramisok egyébként. Legalábbis eddig.

1. Annyira szerettem azt a kötetet, hogy adaptálni akartam színpadra (szerencsére nem tettem meg).

2. A boszorkányok szerintem a legjobbak. Még a halálnál is jobbak. Ha egyszer meghalok, remélem, ők jönnek el értem. Persze, valami fiatal…

Kleinheincz Csilla:Pratchett4

Terry Pratchett könyvei fokozatosan költöztek egyre mélyebbre a bőröm alá. A mágia színében még csak a humort értékeltem, de ahogy egyre haladt előre a sorozat, úgy vált egyre érezhetőbbé a humor mellett a komolyság is. Amikor már ellazított a nevetés, a szósziporkák, az okos kikacsintások és utalások, sora, rendre jött egy-egy mondat, amely tömören és tökéletesen összefoglalt egy-egy igazságot a világról – ami már egyáltalán nem volt vicces. Azt hiszem, Pratchett munkáiban leginkább azt tudtam, tudom értékelni, hogy nem kigúnyolva, de mégis görbe tükröt tartva a világunknak az esetlen-esendő szereplőkkel, a jól elhelyezett poénokkal és könnyed komolytalansággal együtt olyan igazságpirulákat is le tudott nyeletni velem, amik másnál, máshogyan talán didaktikusnak tűntek volna. Nála azonban, a nevetés utáni védtelen, lecsupaszított állapotomban egyenesen a legbelső zugokba eljutottak, és így nevettetés után pillanatok alatt képes volt a legmélyebb megrendülést kiváltani.

Úgy beszélt rólunk, a világról, a gazdaságról, a rasszizmusról, a zenéről, a színházról, a tudományról, a tudást szomjazó és jóra törekvő emberi lélekről, ahogyan senki más.

Amikor 2013 őszén láttam a World fantasy Conon, már érezni lehetett, hogy nincs sok ideje hátra. De még dolgozott, hogy minél többet elmondhasson és átadhasson. Sajnálom, hogy nem jutott ideje több regényre, de ha jobban belegondolok, az eddigi írásaiban már összegyűlt annyi bölcsesség, amennyi bárkinek elég lehet arra, hogy jobb legyen és jobb világot teremthessen maga köré.

Körmendi Ágnes:terry_pratchett_pic

Mint a magyar olvasók többsége, én is a Mágia színével ismertem meg Terry Pratchettet, ám töredelmesen bevallom, ott és akkor az a kömyv nekem nem tetszett. Pratchett engem a Sofőrökkel kapott el, és a manák/nomes sorozat azóta is az egyik legnagyobb kedvencem tőle. Nem “a legnagyobb kedvencem”, mert az vitathatatlanul a Johnny Maxwell trilógia, ahol bebizonyítja, hogy teljesen egyszerű, kisvárosi angol kölykökkel is képes a nagy varázslatra, nem kell ahhoz teknőcháton úszó Korongvilág. Persze jó az is, de az a mély emberség, együttérzés és bölcsesség, ami minden művét jellemezte, egyformán része az összes valós és képzelt világnak. Minden, amit olvastam tőle, arra tanított vagy emlékeztetett, hogy jobb ember legyek – türelmesebb, megbocsátóbb, de legalábbis derűsebb. Azt a veszteséget, hogy nincs többé köztünk, csak egyetlen egy dolog ellensúlyozza: hogy eddig itt lehetett, és ennyi mindent adhatott nekünk.

Pusztai Dániel:

Sokakkal ellentétben az első könyv, amit olvastam Pratchettől, a Vészbanyák volt. Nem is bánom, mert az már egy ízig-vérig Korongvilág regény volt, karakterekre, koncepcióra, mondanivalóra kihegyezve, Születésnapomra kaptam, és édesanyám párszor megkérdezte, hogy tetszik, hol tartok éppen – ugyanis kiderült, hogy ő már kiolvasta az én példányomat, mert csak beleolvasott, de annyira magával ragadta, hogy inkább óvatosan lapozta, nehogy használtan kapjam. A Bűbájos bajokat még én kaptam, onnantól kezdve én ajándékoztam Neki. Megvan Neki gondosan az összes magyarul megjelent kötet, meg a The Last Hero.

flat-world_discworld_194Én vagyok a geek a családban, de anyukám rajongását nem tudom utolérni. És ez is bizonyítja azt, hogy Pratchett univerzális nyelvet beszél, és a fantasy csupán egy köntös. Figurái végtelenül szeretetreméltóak, legyen szó a konok Wiharvész anyóról, vagy a gyáva Széltolóról, hogy Halált ne is említsem. Mindnyájuknak megvannak a maguk hibái, de legbelül mind törődnek a társaikkal. Pratchettől azonban távol áll a szentimentalizmus, és ezt bizonyítja az is, hogy regényei tele vannak félelmetesebbnél félelmetesebb ellenfelekkel, mint amilyen Vorbis vagy Teazsúr – ellenfelekkel, akiket nem fizikai fronton kell legyőzni, és akiknek segítségével Pratchett rámutat alapvető emberi gyarlóságokra. Gyarlóságokra, amiket csak akkor győzhetünk le, ha megértéssel és türelemmel nézünk szembe velük. Engem ugyan ritkán nevettetett meg hangosan, de mindig megmosolyogtatott, azonban a jó humor ismérve nem a hangerő, hanem hogy mennyire tisztít meg minket.

És még valami: senki nem tudott olyan frappánsan, olyan szívmelengetően befejezni egy regényt, mint Pratchett.

Sárpátki Ádám:terry pratchett6

Terry Pratchettről először 2009-ben hallottam, amikor egy új barátom lelkesen mesélni kezdett róla és a könyveiről. A beszélgetésünk után nem sokkal meg is vettem a Wyrd Sisterst, és nem olvastam el belőle ötven oldalnál többet, mire Sir Terry nekem is a kedvencemmé vált. De nem csak úgy, mint ahogy egy ügyes szerzőt szeret az ember, hanem úgy tényleg, ahogy azt a példaképekkel szokás. Sir Terry és a művei ugyanis nemcsak a bennem lévő olvasóra, hanem a bennem jó mélyen elásott, próbálkozó íróra is hatást gyakoroltak. Végre-valahára találtam egy szerzőt, akit olyan volt olvasni, mintha egy régi ismerős mesélt volna boszorkányokról, sárkányokról vagy a Halálról. Nagyobb lelkesedéssel faltam a könyveit, mint a villám alakú sebhelyes varázslótanonc történetét, ami nálam azért jelentett valamit. A könyvek mellett még az Őrség! Őrség! színdarab szövegkönyvét is megvettem, hátha egyszer szüksége lesz valakinek egy hús-vér könyvtárosra, hogy orangután jelmezbe bújjon. Rajongásom tetőpontja pedig az volt, amikor 2011-ben elkezdtem fordítással foglalkozni, és még az ügynökének is írtam, hogy hadd fordítsam le Pratchett rögtön két novelláját is.

Terry Pratchett munkássága azonban nem csak ezért emlékezetes a számomra. Ennyit még sosem nevettem könyveken, mint a Korongvilág-sorozaton, és ami a legjobb, hogy ha túl tudunk tekinteni a humoron, akkor a történetekben valóban elgondolkodtató, nagyon is emberi dolgokat találunk. De sosem szabad elmesélni másoknak a vicces részeket: olvassák el ők maguk, hogy ne csak az agyzsibbasztó poénokat lássák. Pratchett az a szerző, akinek még a hibái is jól sülnek el – még az is tökéletes, amikor szinte fejbe vág a mondandójával. Reméltem, hogy egyszer személyesen is találkozhatunk.

Köszönöm a sok nevetést és emberséget, Sir Terry, nemsokára újra látjuk egymást a könyvek lapjain.

Sir Terry Pratchett (1948-2015)

Terry-Pratchett-007

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 2 hozzászólás érkezett.

  1. solymosgyu szerint:

    A korongvilág univerzumot befejezte?

  2. juhaszviktor szerint:

    Minden Korongvilág-regény önmagában kerek, egész, lezárt történet.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon