A könyvnek nagyjából a felénél jártam, amikor már kényszeresen le kellett ellenőriznem, hogy tényleg azt olvasom-e, ami a címlapon szerepel. Újra meg újra felugrottam a netre, elolvasgattam a kritikákat, hunyorogva nézem a címlapot: „WAYWARD PINES”. Elvileg jó helyen járok, gondoltam, mégis teljesen úgy éreztem magam, mint a könyv főhőse: gyanítottam, hogy itt valami nincs egészen rendben. Azt írták erről a könyvről, hogy “kisvárosi thriller”, de minden oldallal egyértelműbbé vált: ez egy egészen más sztori.

blake-crouch-wayward-pines-b1-72dpiA könyv egy emlékezetét veszített titkos ügynökkel kezdődik, aki egy furcsán jó kedélyű kisvárosban tér magához. És persze „semmi sem az, aminek látszik”. Nagyjából az első harmadában semmi más nem történik, mint hogy próbálja meggyőzni a lakosokat, hogy ő az, aki tök normális, és mindenki más az, aki furcsa… kevés sikerrel. Aztán szökni kezd.

Blake Crouch bedobálja a szokásos rejtelmes genyókat és még rejtelmesebb segítőket, akik lassan elmagyarázzák, “mi folyik itt”, bőkezűen adagolja a feszültséget fejezet végi ráébredésekkel, hogy mégiscsak továbbolvassuk. A regény aztán szépen végigtáncol a Twin Peaks / Lost / The Cabin in the Woods / Fringe / Alan Wake / The Prisoner bevett fordulatain, mielőtt végre az utolsó harmadában rátérne a lényegre, a felfedésre. Itt, leszámítva a szokásos formulát, miszerint az antagonista sarokba szorítja a főhőst, és tizenöt oldalon keresztül elmagyarázza neki, „mi folyik itt”, egész érdekes és a valóságtól nagyon-nagyon elszállt, bizarr feloldást kap a történet, és ez az a pont, ahol tényleges bizalmat szavaznék meg a szerzőnek.

A történetet végül is lezárja, de a végén felvázolt furcsaságok mennyivel érdekesebbek, mondom én, tehát adná magát, hogy a folytatások is jóval érdekesebbek lesznek. Elképesztő távlatokat nyit meg végül, csak azt sajnáltam, hogy nem igazán erőlködött ezt a fajta ötletességet kiterjeszteni a teljes terjedelmére, és a türelmetlenebbeknél előfordulhat, hogy hamar a szemüket fogják forgatni, hogy „jól van, felfogtam, nem tudjuk, mi történik, értem”, de csak megy, megy, megy tovább a paranoiás szaladgálás, néha mondjuk nézőpontváltással frissíti a formulát.

Aki tehát egy kicsit is benne van a rejtélyes tévésorozatokban, annak sok újdonságot egyelőre az első kötet nem tartalmaz (majd megtanulmányozom a másodikat is, türelem). De nagyon úgy néz ki, hogy a potenciál a folytatásokban jóval nagyobb, mint első blikkre tűnik, elvégre sorozat is készül belőle, tehát van itt még anyag bőven.

wayward

Akármilyen hiányosságérzetem is van, a könyv leköti az embert, gyorsan be lehet nyomni reggeli mellé, és egy kicsit el is tűnődhetünk a végén, hogy most igazából ezt a fantasztikus irodalomhoz kellene sorolni, nem? Örültem volna, ha egy kicsit kevesebbet ködösít, és kicsit jobban kikerekíti a részleteket, de legalább az olvasmányosságot szolgálja a kapkodás, nem is lehet igazán letenni. Mégis, itt-ott hiányoltam azokat a mélyebb hangulatfestő mozzanatokat, amelytől érezzük a fenyő illatát, halljuk a patak csörgését, miközben aggasztóan növekedik a gyanú bennünk, a megmagyarázhatatlan félelem. Ezt a lehetőséget sajnos nem kapja el, feláldozza a pörgés oltárán.

Aztán ki tudja, lehet, hogy épp emiatt lesz sokaknak a legújabb kedvence.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon