SFmag

Meg vagyunk áldva és verve a külföldi könyvesblogokkal. Egyfelől szuper, hogy elsők közt értesülhetünk az egyébként már áttekinthetetlen zsánerkínálatról. Másrészt kénytelenek vagyunk elhinni nekik, hogy egy-egy regény jó vagy rossz. Ezért fáj különösen, amikor csekélyke időmet sokak által jónak ítélt műre vesztegetem.

Itt van például ez a tavaly (!) megjelent debütáló regény, A Darkling Sea. Nem átallták a számomra fontos blogok szinte egyöntetűen feldicsérni, miközben… csak egy korrekt, de semmiképpen sem kiemelkedő regény. Egyszersmind iskolapéldája is a zsánerklisékre épülő, de maradandó nyomot nem hagyó regényeknek.

James L. Cambias regénye rögtön kipipálja az első pontot: nem vagyunk egyedül a világmindenségben. Egy Sholen nevű világból származó, technológiailag előttünk járó űrjáró fajjal kötünk szerződést. Eszerint tilos kapcsolatfelvételt kezdeményezni a regény helyszínének számító bolygón, az Ilmataron, ahol a jégpáncél fedte hideg óceánban rákszerű idegenek hoztak létre civilizációt. Egy mélytengeri kutatóállomáson dolgoznak az emberek, de csak távolról figyelik a lényeket, hogy betartsák a megegyezést.

Nem így gondolja a regény elején Henri Kerlelec, egy igazi anyaszomorító régész és hírnév-mágnes: a fejébe veszi, hogy saját, földi népszerűségét felsrófolandó, szenzációs videót csinál. Beszél hát a főhős természetfotóssal, Rob Freemannel, felölti az orosz tengerészettől busás összegért megvásárolt spéci ruhát, és megközelít egy nagyobb ilmatar kolóniát. Balszerencséjére a nem látó, de denevérek módjára hullámok segítségével tájékozódó tengeri lények fölfedezik, elfogják, és puszta kíváncsiságból élve felboncolják – nekik fogalmuk sincs, hogy a jég fölött mi van, pláne nem gondolják szegény Henrit értelmes élőlénynek.

A baj kettős: nemcsak a váratlan haláleset keseríti a kutatóbázison dolgozók életét, hanem a Sholen világ küldöttei is bejelentkeznek, hogy kivizsgálhassák a régész váratlan halálát. Mivel sajnos fejlettebbek és erősebbek, ráadásul politikai frakcióik is vetélkednek egymással, azt a döntést közlik az emberekkel, hogy hagyják el az állomást. Nem szeretnék ugyanis, ha további kapcsolatfelvételre kerülne sor az emberiség és az ilmataránok között. Az emberek azonban megmakacsolják magukat, és egy részük harciasabb, másik részük passzívabb, Gandhi-szerű ellenállásba menekül. A helyzet elmérgesedik, a Sholen lakói pedig különleges kommandósaikat hozatják le, hogy távozásra bírják az embereket.

Eközben Rob és néhány társa hivatalosan is bemutatkozik az Ilmatar őslakosainak, akiknek egyik kíváncsi és tudós tagja, Szélesfarok hisz nekik, és segíteni szeretne, hogy az embereket elüldöző sholaniak húzzák a rövidebbet.

Ez egy klasszikus sci-fi regény. De annyira klasszikus, hogy akár az ötvenes években is megjelenhetett volna. A címke pozitív oldalára elsősorban az érdekes világteremtés kerül. Különösen a mélytengeri lények élettere, civilizációja figyelemre méltó, illetve a nem szokványos helyszín. A negatív oldalára viszont túl sok minden: az ilmataránok beszéde annyira emberi társalgásra emlékeztet, hogy csak emberi karikatúráknak tűnnek kitinpáncélos kosztümben. A főszereplő, Rob Freeman – stílszerűen mondva – nem egy mély karakter. Alig tudunk meg róla valamit, egy üres báb, akiért persze izgulunk, de nincsenek olyan emberi problémái, amelyek igazán árnyalnák a figuráját. A főszereplők szinte mind dögunalmas tudósszerű alakok, akár ilmaritánokról, akár emberekről, akár a sholeinekről beszélünk. Sajnos mivel a helyszín végig ugyanaz, a kezdeti egzotikum megszokássá válik az olvasóban. A verdikt egyértelmű: nagyon korrekt, és rendkívül unalmas science fiction regényt jelentetett meg a legnagyobb amerikai sci-fi kiadó, a Tor. Egy kérdés tör elő ilyenkor az emberből: ennek mi értelme volt?

Hozzászólások

hozzászólás