Térképek a fantasyben 2./2.

Közzétette: Keseru_Jozsef 1 hozzászólás

A tegnap elkezdett, kétrészes cikk befejező része. Az első részt itt olvashatjátok.

A térkép mint az elbeszélői stratégia része

A térkép és a szöveg olvasása közötti hasonlóságokról és különbségekről már volt szó. A fenti példákon keresztül azt is láthattuk, hogy a térképek szinte minden esetben tartalmaznak nyelvi elemeket (feliratokat, földrajzi neveket), illetve olyan jeleket, amelyek magát a térképet is olvashatóvá teszik. Ezek a jelek – amelyek hol a térképen, hol pedig a térkép mellett találhatók – olyan szempontokat hoznak játékba, mint a mérhetőség, a projekció, a távolság és az uralhatóság. A térképek – legyenek bár fiktívek – szemiotikai rendszerekként működnek, s mint ilyenek egy meghatározott elbeszélői stratégiát tükröznek. A továbbiakban e stratégiával kapcsolatban fogalmazok meg néhány meglátást. Segítségemre ebben Mark Lawrence Széthullott birodalom trilógiája (Tövisek hercege, Tövisek királya, Tövisek császára) lesz.

Mark Lawrence első fantasy-trilógiája egy olyan személyiség – Jorg Ancrath herceg – köré épül, akit teljes joggal nevezhetünk antihősnek. Bár mindhárom könyvben Jorg a fő nézőpontkarakter (és túlnyomórészt ő maga a narrátor is), mégsem könnyű vele azonosulni. Jorg agresszív, kegyetlen, pökhendi, mindemellett pedig mérhetetlenül egoista. Egocentrizmusa olyan méreteket ölt, hogy hozzá képest a többi szereplő szinte csak halovány árnyékként sejlik fel a történet hátterében. A könyv elbeszélői stratégiája ennélfogva nem is arra irányul elsősorban, hogy megszerettesse velünk a főhőst, hanem inkább arra, hogy finoman irányítsa az olvasót. Ebben az elbeszélői stratégiában pedig nagy szerep jut a térképeknek is.map-king-of-thorns

A küldetéses fantasykre jellemző módon Lawrence könyveiben is sokat utaznak, némileg meglepő tehát, hogy a szereplők viszonylag ritkán szorulnak térképek segítségére. Maga Jorg egy alkalommal így nyilatkozik a kérdésről: „A hegyvonulat hajlatát, nagy folyók ívét követtük. A térképeken volt nevük, néha a helybelieknek is volt nevük rájuk, amiket nem róttak térképre. Néha valamivel följebb így hívtak egy folyót, valamivel lejjebb meg amúgy. Engem nemigen érdekelt, csak arra vezessenek, amerre én akarom.”[1] Az idézett részlet több utalást is tartalmaz, érdemes tehát az értelmezésének kellő figyelmet szentelnünk.

Először is felfigyelhetünk arra, hogy az elbeszélő által említett térképek magáról a fikcionális világról árulnak el fontos dolgokat: egyrészt azt, hogy e világ nem ismeri a fejlett térképkészítő technológiákat (később ennek még jelentősége lesz), másrészt pedig, hogy egy olyan világról van szó, amelyet a nagy mértékű fragmentáltság jellemez (amiként arra a trilógia címe is utal). Általánosabb szinten azonban az idézet a térképkészítés egyik lényeges vonására is felhívja a figyelmet. Arra, hogy a térképek magukon viselik készítőjük tudatos vagy öntudatlan szándékait, illetve világértelmezését. „[A] térkép – olvashatjuk Denis Wood alapvető könyvében – nem más, mint a világ állapotát kifejező állítás, amely készítőinek vágyát tükrözi.”[2] Wood kijelentése nemcsak a reális világ térképeire igaz, hanem a fikcionális térképekre is.

Arról, hogy Lawrence tudatosan alkalmazza a Wood által is osztott belátást, mi sem árulkodik jobban, mint a trilógia egyes köteteiben megjelenő térképek. Az első kötet, a Tövisek hercege térképe elsőre egy teljesen átlagos fantasy-térképnek tűnik (és ha önmagában szemléljük, az is). A nem túl részletgazdag térképen kilenc ország (Normardia, Belpan, Ken-mocsarak, Orlanth, Nyíl, Ancrath, Renar-felföld, Conaught és Gelleth) és ugyancsak kilenc város (Mén, Limoges, Crath-város, Az Odú, Leó [az eredetiben: Lion], Rém, Lux, Veresvár, Remek) nevét olvashatjuk. Ezeken kívül szerepel még rajta egy folyó (Rajta-folyó), valamint egy tenger (amelynek nincs feltüntetve a neve). Az olvasó joggal érezhet csalódottságot a térkép kapcsán, hiszen az nem tűnik túlságosan eredetinek (még a nevek egy része is emlékeztet létező helyek neveire).

A második kötet, a Tövisek királya térképe némiképp feledtetheti az olvasóval a korábbi csalódást, hiszen ezúttal nem egy, hanem két oldalt foglal el a könyvben, és sokkal részletesebb, mint az elődje. A korábbi térképről ismerős helyszínek mellé újabbak társulnak (ezek felsorolásától most eltekintek), de ami ennél is fontosabb, a térképen látható kontinens erősen emlékeztet Európára, e hasonlóságot pedig további nevek (például Andaluth, Brit, Barlona, Csendes-tenger) is erősíthetik.Broken-Empire-Map

A gyanú, hogy itt valójában Európa egy módosított térképéről van szó, a harmadik kötetben válik bizonysággá. A Tövisek császára térképén már nemcsak Rómát és Firenzét találjuk meg, hanem Afrika északi partjait is. Mire eddig eljutunk a regényben, már világos lesz számunkra, hogy Lawrence – bizonyos értelemben – nem egy másik világot teremtett, hanem a létező világ egy lehetséges jövőjét rajzolta (és írta) meg. A regényszövegben csak fokozatosan szerzünk tudomást arról, hogy a Széthullott birodalom világa valójában egy apokalipszis utáni világ, amelyben a technológia legalább olyan fontos szerepet tölt be, mint a mágia. A fantasy olyan klasszikusaival szemben, mint Robert E. Howard vagy Michael Moorcock, Mark Lawrence nem egy történelem előtti múltba, hanem egy történelem utáni jövőbe kalauzolja el olvasóját. Ez azonban – mint utaltam rá – csak fokozatosan derül ki. Az információ visszatartásából, illetve aprólékos adagolásából pedig maguk a térképek is kiveszik a részüket.

További szempontok

Az eddigiekben a fantasy-térképnek elsősorban a térbeli vonatkozásai kerültek előtérbe. Érdemes azonban rámutatni arra is, hogy a térképek sok esetben sajátos időbeli vonatkozásokkal is rendelkeznek.

Ilyen időbeli utalást rejtenek a térképeken megjelenő jelek és szavak. A kortárs fantasy-térképeket szemlélve feltűnhet, hogy a legtöbbjükön olyan kartográfiai jelek figurálnak, amelyekkel nem találkozunk a korszerű nem fikcionális térképeken. A hegyeket például gyakran a hegyek grafikai imitációi jelzik, nem pedig a színek (gazdasági okokból sok fantasy-térkép eleve fekete-fehér) vagy a domborzati térképekről ismerős szintvonalak. Ugyanígy a városokat gyakran – kezdetlegesen megrajzolt – házak, az erdőket pedig sűrűn egymás mellé rajzolt fák jelölik. Az olykor cirkalmas betűkkel írt földrajzi nevek is eltérnek a mai nem fikcionális térképek puritán betűtípusaitól. Mindezeknek a jellemzőknek köszönhetően elmondható, hogy a fantasy-térképek többsége egy modernnek semmiképpen nem nevezhető térképkészítési technológia eljárásait tükrözi. Ez persze nem meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy a fantasyk egy jelentős része egy kvázi középkori (néha pedig ókori) világ díszletei között játszódik. Egy középkorra emlékeztető világhoz pedig – amelyben a szereplők főként lovon vagy szekéren (néha pedig sárkányháton) közlekednek (nem pedig autón vagy repülőgépen) – középkorra emlékeztető térképek illenek.[3]LOTR_The_Shire

A fantasy-térképek másféle módon is rendelkezhetnek időbeli indexszel. Egyes fantasy-térképekről például nemcsak a világ jelene olvasható le, hanem annak múltja, sőt jövője is. Példaként ismét a tolkieni térképekhez fordulhatunk. A korábban már említett Középfölde-térkép – mint azt A Gyűrűk Ura függelékéből megtudjuk – a világ harmadkor végi állapotát tükrözi. A térképen megjelenő helyszínek némelyikének léte azonban – mint például a Fangorn-erdőé vagy az Ered Luin hegységé – jócskán túlmutat (mégpedig mindkét irányban) az aktuális korszakon. Érdemes továbbá A Gyűrűk Ura Középfölde-térképét összevetni azzal a térképpel, amely Tolkien posztumusz kiadott művében, A szilmarilokban található. Elsőre talán különösnek tűnhet, hogy bár ugyanannak a világnak a képi megjelenítését kínálják, e térképeken szinte egyetlen közös pont sincs – leszámítva az Ered Luin hegyvonulatát. De mintha az Ered Luinnal is történt volna valami: míg A Gyűrűk Ura térképén az Ered Luin a szárazföld legnyugatibb részén (közvetlenül a tenger mellett) található, addig A szilmarilok-beli térképen az Ered Luin és a tenger között egy tekintélyes földterület nyújtózik. Természetesen nem a hegység vándorolt odébb; A szilmarilok egyik epizódjából megtudjuk, hogy egy kataklizma később miként szabta át a szárazföld arculatát olyanra, amilyennek azt A Gyűrűk Urában megismertük.

Az időbeliség kérdése mellett további szempontot jelent a térkép szerzőségének kérdése. Az irodalmi kartográfiáról szóló tanulmányában Marie-Laure Ryan kétféle térképet különböztet meg: textuális térképet és metatextuális térképet.[4] A textuális térkép legfőbb jellemzője, hogy a könyv szerzője (vagy az általa megbízott grafikus) készíti el, s ennek folytán jelentős szerepet tölt be a szöveg és az olvasó közötti kommunikációban. A textuális térképek – mint arra fentebb Mark Lawrence kapcsán utaltam – egy elbeszélői stratégia részét képezik, amely – akárcsak a szöveg – irányítja a befogadót: felhívja a figyelmét egyes jelenségekre, illetve eltereli a figyelmét más jelenségekről. A metatextuális térképek ezzel szemben nem képezik az elbeszélői stratégia részét, hiszen nem a szerző rajzolja őket, hanem az olvasó vagy az értelmező. Korábban utaltam rá, hogy nem is olyan ritka a fantasy-regényekben az a jelenség, amikor a szereplők térképszerűen tájékozódnak, illetve gondolkodnak. Ryan arra hívja fel a figyelmet, hogy olykor ezt maguk az olvasók is megteszik. Vannak szövegek, amelyek olvasása kifejezetten igényli az olvasói térképek készítését. A fantasy-irodalom egyik oldalhajtásaként felfogható lapozgatós könyvek például gyakran csak akkor olvashatók végig, ha térképet rajzolunk hozzájuk. Az ilyen, olvasó által rajzolt térképek olyan kognitív térképként is felfoghatóak, amelyek segítségével a befogadó a szöveg világát grafikai alakba transzformálja.[5] Ezzel azonban már el is jutottunk a térkép határáig – amelyen túl a grafikonok és egyéb ábrák világa kezdődik.

ynevdomborzatTérjünk vissza inkább még egy rövid utalás erejéig a hagyományos értelemben vett fantasy-térképekhez. Eddig csak implicit utalásokat tettem arra, hogy a fikcionális térképek sok esetben nem csupán topográfiai jellegűek, hanem legalább annyira politikaiak is. Egyik tanulmányában Stemler Miklós felhívja a figyelmet arra, hogy a fantasy-térképek az ábrázolt világ kulturális térként való megjelenítésében is igen fontos szerepet játszanak.[6] Egy fantasy-térképről nemcsak az olvasható le, hogy milyen földrajzi jellegzetességei vannak a fikcionális világnak, hanem esetenként az is, hogy milyen kultúrák (népek, nemzetek, fajok) élnek az adott világban. Sokat elárul a fikcionális világ hatalmi viszonyairól, hogy mely országok rendelkeznek a legnagyobb területtel, melyek rejtőzködnek a többitől elszigetelten, vagy éppen melyek helyezkednek el stratégiailag fontos csomópontok mentén.

Természetesen nem mindegyik fantasy-térkép egyformán beszédes ebből a szempontból. A Tolkien műveiben fellelhető térképeknél például jóval beszédesebb – legalábbis ami a világ politikai arculatát illeti – Ynev térképe, amely az egyik legnépszerűbb magyar fantasy-világ, a M.A.G.U.S legfontosabb kontinensét mutatja be. Középfölde viszonylag gyéren lakott világával szemben Ynev valóságos kavalkádját nyújtja a különböző népeknek, fajoknak és kultúráknak. Ez a sajátosság pedig nagyban meghatározza a világ természetét is. Míg Középföldén nagyjából egy korszakonként tör ki valamilyen, az egész kontinenst érintő háború, addig Yneven ez sokkal gyakrabban megtörténik.

A térkép kritikája

Talán sikerült érzékeltetnem valamelyest, hogy a fantasy-térképek – túl az első pillantásra is nyilvánvaló vizuális ingerkeltésen, valamint a tájékozódás szempontján – milyen sokféle összefüggést rejtenek magukban. Itt az ideje, hogy az előzőektől kritikusabb hangnemben is szóljak róluk, hiszen – mint látni fogjuk – a fantasy-térképek kapcsán számos (jogos) kritika is megfogalmazható.

A fantasy-térképekről írt remek cikkében Nicholas Tam több szempontot is felvázol a jelenség megközelítésére.[7] Ezek közül az egyik legfontosabb a Weltanschauung szempontja, amely elsősorban azt a kérdést rejti magában, hogy milyen világképet közvetítenek a fantasy-térképek. Tam abból indul ki, hogy a térkép – természetéből adódóan – nem a (fikcionális) világ hű reprezentációja, hanem annak egyfajta értelmezését nyújtja. A térképek absztrakció eredményei, egyben láttatják azt, ami egyébként különnemű. Mindemellett uniformizálnak is, hiszen egy térképen ugyanazok a jelek jelölik például a városokat (vagy a hegyeket, erdőket, folyókat stb.), legyenek azok bármennyire is különbözőek. Egyszerűen szólva: a térképek mögött mindig meghúzódik egy elbeszélői stratégia, amely a befogadó irányításában érdekelt.

Tam ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a térképek nemcsak a világról mondanak el valamit. „Amikor a szerző megtervezi a történet hátteréül szolgáló helyszínt, vagy amikor az olvasó a leírt szavakból rekonstruálja azt, az általuk létrehozott térképek nemcsak azt árulják el nekünk, hogy hogyan képzelték el az ábrázolt világ földrajzát, hanem azt is, hogy miként vélekednek a térkép ideájáról.”[8] Ebből a szempontból pedig számos fantasy-író jogos kritikával illethető. A fantasyk egy része ugyanis nemcsak ugyanazokra a retorikai panelekre és narratív klisékre épül, hanem a térképről is hasonlóan (azaz egyszerűsítő módon) vélekedik. A térkép akkor jó, ha megragadja az olvasó figyelmét, illetve ha azt a benyomást kelti, hogy amit ábrázol, az maga a világ, nem pedig a világ megragadásának egy specifikus módja.

Aligha csodálkozhatunk tehát azon, hogy a fantasy-térképek sokszor hasonlítanak egymásra. Ha összevetnénk a Tolkient másoló fantasyk térképeit, hamar bebizonyosodna, hogy szerzőik nemcsak a szövegalkotásban nem tudtak eredetiséget felmutatni, hanem a térképrajzolásban sem. El kell ismernünk, hogy a fantasyk egy (jelentős) része poétikai szempontból meglehetősen konzervatív; vajon a térképek hasonlóságában ugyanez a konzervativizmus köszön vissza? Vagy – és ez még lesújtóbban hangzik – inkább a fantázia hiányáról van szó? Nicholas Tam meggyőzően érvel amellett, hogy a régi mesterek (példaként a 18. század eleji németalföldi kiadót és térképkészítőt, Pieter van der Aat említi) sokkal eredetibb térképeket alkottak, mint a mai tucatfantasyk szerzői (illetve térképrajzolói). Az a tény, hogy a fantasy-térképek általában hasonlítanak egymásra, a műfaj kritikájaként is értelmezhető.

Van-e még helye ezek után a térképeknek a fantasy-regényekben? A kérdés nem tisztán költői. Egyrészt láthattuk, hogy a térképek sokféle módon képesek gazdagítani a fikcionális világokat, másfelől azonban egyre gyakrabban tapasztalható az is, hogy egyes szerzők tudatosan hagyják ki a térképeket a könyveikből, mondván: a térkép csak akadályozza az olvasót a világ képzeletbeli megalkotásában; vagy összezavarja őt a tájékozódásban; vagy egyszerűen csak feldühíti azáltal, hogy mindent ábrázol – éppen csak azt a helyet nem, amelyet az olvasó keres.

Bár a térképeket (és magát a fantasy műfaját) érintő kritika sok esetben jogosnak tűnik, éppen a kivételek miatt érdemes felhívni a figyelmet az általánosításban rejlő veszélyre. Vannak ugyanis nagyon ötletes és invenciózus fantasy-térképek, amelyek erős érvként szolgálhatnak amellett, hogy nem minden fantasy szenved a kreativitás hiányától. Gondoljunk csak a Dumbledore professzor lábán található hegre, amely „a londoni metróhálózat térképét formázza”[9], vagy Terry Pratchett Korongvilág-térképére, amelyen az űrben úszó óriásteknős, Nagy A’Tuin hátán álló négy elefánt tartja a Korongvilágot. Ezekről a térképekről már elmondható, hogy egy sajátos világképet tükröznek. Rowling és Pratchett példái arra mutatnak rá, hogy a hagyományos fantasy-térképek – akárcsak bizonyos narratív eljárások – egy idő után kiüresednek és megújulásra szorulnak.

A fantasyk különös világokba engednek betekintést, s ezek a világok sok mindenben eltérnek az általunk ismert és megélt világtól. Amikor fantasyt olvasunk, mindig egy másik térbe lépünk be, amely gyakran menedékként szolgál számunkra. Ugyanakkor azt is észre kell vennünk, hogy a műfaj kimagasló reprezentánsai túlmutatnak az eszképizmuson, hiszen nem szakítanak el bennünket a saját életvilágunktól, sőt éppen ellenkezőleg, új perspektívákat nyitnak rá. Legyen szó a műfajt megújító narratív megoldásokról, vagy a térképek kreatív felhasználásáról, a fantasy képes arra, hogy a segítségével másképp lássuk a világot, s benne önmagunkat.

A cikk bővített változata megjelent a Prae folyóirat 2014/3. számában.

A cikket írta: Keserű József

[1] Mark Lawrence, Tövisek királya, ford. Gy. Horváth László, Fumax Kiadó, Budapest, 2013, 278.

[2] Denis Wood, Rethinking the Power of Maps, The Guilford Press, New York / London, 2010, 2.

[3] Azt azonban nem árt megjegyezni, hogy középkori térképekről – a szó szigorú értelmében véve – nem beszélhetünk. A térképek abban a formában, ahogyan ma ismerjük őket, a 17. századtól jelentek csak meg. Természetesen az 1500-as évek előtt is voltak grafikus feljegyzések a világról vagy annak egy részéről (pl. kozmológiai jellegűek), de kérdés, hogy ezeket térképnek nevezni nem anakronizmus-e. Vö. Wood, I. m., 26.

[4] Marie-Laure Ryan, Literární kartografie – mapujeme území, ford. Kateřina Vlasáková = Od struktury k fikčnímu světu – Lubomíru Doleželovi, szerk. Bohumil Fořt – Jiří Hrabal, Aluze, Olomouc, 2004, 175–203.

[5] Uo., 182.

[6] Stemler Miklós, (Szöveg)világok teremtése: A Gyűrűk Ura és a poszttolkieni fantasy, Partitúra, 2006/2, 103.

[7] Ld. Nicholas Tam, Here Be Cartographers: Reading the Fantasy Map. http://www.nicholastam.ca/2011/04/18/here-be-cartographers-reading-the-fantasy-map/ [Letöltve: 2014. 10. 29.]

[8] Uo. (Kiemelés az eredetiben.)

[9] J. K. Rowling, Harry Potter és a bölcsek köve, ford. Tóth Tamás Boldizsár, Animus, Budapest, 2009, 19.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. Crei szerint:

    Nagyon frankó kis cikkek, gratula érte!

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon