Robin Hobb zseniális Látnok-trilógiájának első részében van egy jelenet, amely nemcsak arról árul el sokat, hogy mit jelentenek számunkra a térképek, hanem arról is, hogy miért jó minőségi fantasyt olvasni. Fitz, a narrátor-főszereplő a térképeket nézegetve a következő felismerésre jut: „a térképek többet jelentettek vonalaknál és színeknél. Helyek és lehetőségek voltak, ahol más is lehetnék, egy írnok, vagy…”[1] A mondat végi három pont akár a lehetőségek korlátlanságára is utalhat; azt sugallja, hogy egy másik világban olyan életet is élhetnénk, amilyenre itt és most nincs lehetőségünk. Bár Fitzet a későbbi tapasztalatai főként arra tanítják, hogy végső soron sosem lehetünk mások, mint akik valójában vagyunk, a lehetőség, hogy legalább képzeletben legyen ez másképp, mindig adott marad. Elég hozzá egy térkép, vagy egy könyv – néha pedig még ennyi sem.Hobb_map

A térképek – akárcsak a jó fantasyk – egy másik világ lehetőségét kínálják fel nekünk, egy olyan világba röpítenek el, amely más, mint a mi világunk (sokkal különösebb annál). Orson Scott Card is ebben látja a spekulatív fikciók fő jellemzőjét: „Ha egy történet nem viszi el olvasóját egy másként nem megismerhető helyre, akkor az nem spekulatív fikció.”[2] Természetesen minden fikcióról elmondható, hogy a világ, amelyet megjelenít, kisebb-nagyobb mértékben különbözik az általunk ismert világtól. A spekulatív fikciók e tekintetben legfeljebb annyiban térnek el a fikciók egyéb formáitól, hogy bátrabban rugaszkodnak el a mindennapi világunktól.

A fantasyben a másodlagos világ megalkotása különös jelentőséggel bír. A műfaj egyik vonzerejét éppen az adja, hogy olyan világokat teremt, amelyeknek a törvényszerűségei gyakran eltérnek a mi világunk törvényszerűségeitől. Ezek a világok időnként elképesztő komplexitásukkal hívják fel magukra a figyelmet: nemcsak saját (fiktív) történelemmel és (képzelt) földrajzzal rendelkeznek, hanem különös természeti törvényszerűségek, kitalált fajok és kultúrák, állatok és növények, vallások és társadalmak jellemzik őket. Szinte magától értetődik, hogy az olvasó az efféle világok felfedezésében némi segítségre szorul. Ilyen „segédeszközként” jelennek meg – többek között – a térképek, amelyek mára a műfaj egyik védjegyévé váltak. Az alábbiakban azt a kérdést járom körül, hogy – az előbb említett eszközfunkción túl – milyen szerepeket tölt be a fantasy-világokban a térkép.

Egy világ teremtése és felfedezése

A fantasyk – különösen az epikus fantasyk – általában nagy hangsúlyt fektetnek a fikcionális világ földrajzi vonatkozásainak aprólékos kidolgozására. Ennek megvan a nyilvánvaló oka: a gyakran több könyvön (néha több ezer oldalon) keresztül kanyargó cselekmény folyamatosan igényli az olvasó figyelmének ébren tartását. A figyelem fenntartásának egyik eszköze pedig a helyszínek változatossága lehet. A kalandok különböző városokban, folyókon és hegyeken át, sivatagokban és tengereken folynak, miközben nemcsak országokat barangolunk be, hanem olykor egész kontinenseket is.

A világ tágasságának érzékeltetésében nagy szerep jut a térképeknek is. A térképeken ugyanis nemcsak azok a helyszínek jelennek meg, amelyekről a könyvben olvashattunk, hanem olyanok is, amelyeket meg sem említett az elbeszélő. Mindez azt a benyomást keltheti az olvasóban, hogy a világ jóval nagyobb annál, mint azt a cselekmény alapján sejteni lehetett. A térképek ily módon felhívást is intézhetnek az olvasóhoz: felszólíthatják őt arra, hogy a képzeletére támaszkodva fedezze fel az ismeretlen területeket.

Sokak számára ismerős lehet a tapasztalat, amikor a térképet tanulmányozva életre kelnek a helyszínek a képzeletünkben. Érdemes tekintetbe venni, hogy a térkép ilyenkor nemcsak gazdagítja a fikcionális világot, hanem egyúttal el is szakít az olvasott a szövegtől. A térkép szünetet iktat be az olvasás folyamatába, megszakítja az értelmezést és ábrándozásra késztet. Ebben a folyamatban nagy szerep jut a térképen olvasható földrajzi neveknek, hiszen az olvasó úgy képes képzeletbeli utazásokat tenni e képzeletbeli helyekre, hogy a térképen olvasható helynevek mögé élettel teli képeket fantáziál.

Ha a térkép részletgazdag és vizuális szempontból is igényesen megformált, érzéki hozzáférést biztosíthat a befogadó számára ahhoz, ami egyéb módon nem érzékelhető. A térkép anyagisága (a papír minősége, a színek, a betűtípus, a kartográfiai jelek változatossága stb.) ebből a szempontból meghatározóak lehetnek, amint azt Orson Scott Card alábbi példája is bizonyítja. A Hogyan írjunk science fictiont és fantasyt című könyvében Card elmeséli, hogy 1976-ban hogyan bukkant a limlomok között egy ív nagy méretű, vékony fényes papirosra, amelyről azonnal tudta, hogy csakis valami különlegesre szabad majd felhasználnia. Három évvel később, az alkotás egyik szünetében eszébe jutott a különleges papír, és elkezdett rá egy térképet rajzolni: tereket, a házakat jelképező négyszögeket, kapukat, utcákat. Miután ezzel elkészült, jöhetett a névadás folyamata. A térkép fokozatosan életre kelt, és újabb lendületet adott az írói képzeletnek. A saját maga által rajzolt térképet szemlélve Card előtt egy történet körvonalai kezdtek kirajzolódni – így született meg az író első fantasy-regénye, A kegyelem ára (Hart’s Hope [1983]).[3]

Discworld_mapCard példája is alátámaszthatja azt a meglátást, hogy a fantasy műfaja erőteljesen vizuális jellegű és nagy szerepet játszik benne a világ térbeli elrendeződése. A fantasyk kapcsán már csak azért sem túlzás világról beszélni, mert a közeg, amelyben a történet kibontakozik, sokszor olyan gazdagon kimunkált és annyi összefüggést rejt magában, hogy ezek felismerése olykor nem kevés időt vesz igénybe. A fantasy-világokat a szó szoros értelmében felfedezzük – részben a szöveget olvasva, részben pedig a térképeket böngészve. Nem nehéz felismerni a párhuzamot, amely a szövegben kibontakozó világ felfedezése és a térkép segítségével történő felfedezések között kínálkozik. Mindkét esetben a tér otthonossá tételének vagy belakásának gyakorlata lép működésbe.

Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy a térképek alapvetően az olvasó és/vagy a szereplők tájékozódását segítik. Ha van a könyvben térkép, a segítségével könnyebben követhetjük a szereplők által bejárt utat. Gyakran magában a szövegben is utalás történik arra, hogy a szereplők térképek alapján tájékozódnak. Ez a funkció különösen a küldetéses fantasykben szembeötlő, ahol a főhős (és csapata) bejár egy utat. A bejárt út többféle célt is szolgál: egyfelől a hős az út során, illetve annak végén teljesíti be a küldetését, másfelől pedig a hős az általa bejárt út során gyakran lényeges jellemfejlődésen megy keresztül. Ezek mellett azonban van egy harmadik jelentősége is az út toposzának: ennek köszönhetően ismerjük meg a fikcionális világ földrajzi arculatát.

Vannak fantasy-világok, amelyekben könnyű eltévedni. Például azokban, amelyek nagy kiterjedéssel MetroMapMkIrendelkeznek, vagy éppen azokban, amelyek labirintusszerűen épülnek fel. A térkép minden ilyen esetben hasznos segítségnek bizonyulhat. Az egyik legkidolgozottabb fantasy-világot életre keltő sorozat, Steven Erikson A malazai bukottak könyvének regéje című opusának egyes kötetei több térképet is tartalmaznak: külön térképek segítenek a városokban történő tájékozódásban, és külön térképeken követhetjük nyomon a háborúk lefolyását. Kevésbé monumentális világ bontakozik ki Dmitry Glukhovsky Metró-könyveiben (Metró 2033; Metró 2034), ám ebben a világban semmivel sem könnyebb tájékozódni, mint az Erikson által megalkotottban. Glukhovsky könyveit olvasva az apokalipszis utáni Moszkva metrótérképe még azoknak az olvasóknak is kapóra jöhet, akik egyébként kiválóan ismerik a város metróhálózatát.

Elmondhatjuk tehát, hogy a térkép már a legelemibb szinten is képes egyszerre többféle feladatot ellátni: nemcsak kiegészíti a szöveget, hanem el is távolít tőle. Segíthet a tájékozódásban és ráirányíthatja a befogadó figyelmét lényeges mozzanatokra, ugyanakkor az ábrándozás táptalajaként is szolgálhat. Mindemellett pedig analógia fedezhető fel a fantasy-regény és a fantasy-térkép olvasása között is, hiszen a fikcionális világ mindkettőben lépésről lépésre tárul fel. A továbbiakban azt a kérdést járom körül néhány példán keresztül, hogy milyen szerepet tölt be a térkép magában a történetben.

Térképek a történetben

Mindeddig szándékosan nem kérdeztem rá a térképek helyére, egészen pontosan arra, hogy hol helyezkednek el, illetve hol jelennek meg a fantasy-térképek. Ez – mint hamarosan látni fogjuk – közelről sem mellékes kérdés. Vegyük példának J. R. R. Tolkien klasszikusát, A Gyűrűk Urát. A regény egykötetes, Alan Lee által illusztrált, magyar nyelvű kiadása egyetlen térképet tartalmaz, mégpedig kettévágva.[4] A térképen Középfölde látható; az első részlet (Eriador – Rhovanion – Rohan) a könyv eleji belső borítón foglal helyet, a második részlet (Rohan – Gondor – Mordor) pedig a könyv végi belső borítón. Mivel a történetben nem játszik különösebb szerepet Középfölde térképe[5], az olvasó hajlamos a térképet csupán illusztrációként kezelni.

Ezzel szemben a regény első angol nyelvű (háromkötetes), keménytáblás kiadásában (és számos azt követőben is) a jól ismert Középfölde-térkép mellett egy másik térképet is találunk. Ez a térkép – amely a Megyét ábrázolja – azonban már nem a könyv belső borítóján foglal helyet, hanem a prológus és az első fejezet közé ékelődik. Mi ennek a jelentősége? Mint ahogy Stefan Ekman rámutatott, a Megye-térkép egyik érdekes vonása, hogy magában foglal olyan részeket is, amelyek a szó szoros értelmében nem tartoznak a Megye fennhatósága alá.[6] Ebből a – látszólag mellékes – körülményből azonban megint csak több minden következik. Először is az a meglátás, hogy a térképeket számos esetben a határok kijelölésének, a saját és az idegen terület elválasztásának a gyakorlata hívja életre. Másfelől pedig felmerül a kérdés: ki a térkép implicit szerzője?

A Gyűrűk Ura térképein nem jelenik meg, hogy ki készítette őket. Ennek mindaddig nincs is túlzottan nagy jelentősége, amíg nem bukkanunk olyan – látszólagos vagy valós – ellentmondásokra, mint a fent említett. A Megye térképe ellentmond a prológusban foglaltaknak, amikor olyan helyeket is feltüntet a Megye részeként, amelyek a prológus szerint nem képezik annak részét (ilyen Bakfölde egy része, valamint a Borbuggyan folyótól keletre eső terület). Ha azonban feltételezzük, hogy a térképet valójában a hobbitok készítették – akik számára mindaz, ami az ismert világhoz tartozik, egyenlő a Megyével –, az ellentmondás feloldódik. Ezt az olvasatot a térképnek a könyvben történő elhelyezése is alátámaszthatja.[7]LOTR_Map

Ráadásul nem ez lenne az első térkép, amelynek implicit szerzője Tolkien valamelyik szereplője. Az írónak A hobbit című könyvében is találkozunk térképpel, amelyről egyértelműen kiderül, hogy a törpék készítették. A Thror térképeként ismeretes alkotásról nem elsősorban a könyvbeli elhelyezése alapján dönthető el, hogy ki volt a készítője, hanem a rajta megjelenő holdrúnákról. Mindemellett ez a térkép – szemben a korábban említett Középfölde- és Megye-térképpel – jelentős szerepet játszik a történetben is. Ennek kapcsán tehető fel a kérdés, hogy miként olvassák a szereplők a térképet, illetve hogyan hat vissza a térkép a szereplők viselkedésére és gondolkodásmódjára.

E kérdéseket a poszttolkieni fantasy egyik kultikus műve, Margaret Weis és Tracy Hickman világteremtő regénye, Az őszi alkony sárkányai alapján próbálom meg körüljárni.

Az őszi alkony sárkányaiban többször és többféle vonatkozásban is megjelennek a térképek. Mivel egy olyan regényről van szó, amelynek egyik feladata a világ megismertetése az olvasóval, ez korántsem meglepő. A cselekmény vázát egy küldetés képezi, melynek végrehajtása során a szereplők nagyon sokféle helyszínen megfordulnak; többnyire olyan helyeken, ahol korábban maguk sem jártak. Ezért nem ér bennünket váratlanul, hogy gyakran utalnak térképekre, illetve használnak térképeket. A kalandozó csapat legfontosabb tagja ebből a szempontból Tasslehoff lesz, akinek gyűjtőszenvedélye a térképekre is kiterjed. Amikor a társaság elbizonytalanodik a helyes irányt illetően, hozzá fordulnak a következő kérdéssel: „Akad egy térképed erről a vidékről, Tas?”[8] És – természetesen – Tasslehoffnak mindig akad egy ilyen térképe.

A regényben megjelenő térképek – materiális szempontból – nem mindig egyformák. A papíralapú térképek mellett olyan térképpel is találkozunk, amelynek anyagisága sokkal kevésbé hétköznapi. Amikor hőseink az elfek városába, Qualinostba érnek, a következő jelenetnek lehetünk a tanúi: „– Mint tudjátok, itt vagyunk – mutatott [a Szóló] valahová a lába elé. Lenézve észrevették, hogy egy hatalmas térkép terül el a lábuk alatt. Az Abanasinia síkságának kellős közepén álló Tasslehoff áhítatosan fölsóhajtott. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látott bármi, ehhez hasonlóan gyönyörűt.”[9] Sajnos azonban az elfek térképéről az olvasó nem tud meg ennél többet.

A regény – általam idézett – magyar nyelvű kiadása két térképet is tartalmaz: az első oldalak egyikén egy – sajnálatos módon eléggé elnagyolt – térképet Ansalon kontinenséről, valamint egy ettől egészen eltérő térképet az első könyv 20. fejezete előtt. Utóbbiról első látásra lerí, hogy implicit szerzője a regény valamelyik szereplője (mint kiderül, a Főhólyag nevű szereplőről van szó), hiszen a térképen – hibás helyesírással – a következő felirat olvasható: „Titkos térkép. Ne olvasd el!” Ezen kívül pedig csupán két pont látható (az egyik a Titokszobát, a másik a Sárkánytanyát jelöli), amelyeket egy hullámos vonal köt össze. Aligha lepődünk meg azon, hogy ez lesz az egyetlen térkép a regényben, amely teljesen használhatatlannak bizonyul.

Végül – de nem utolsósorban – arra is találunk példát, hogy a regény szereplői egyes szituációkban térképszerűen gondolkodnak. Tasslehoffról ennek kapcsán a következőket olvashatjuk: „Jól végiggondolta, hol lehetnek e pillanatban, és fejében megrajzolta a helyszín térképét.”[10] Ez utóbbi mozzanat egy újabb fontos összefüggésre hívhatja fel a figyelmet: arra, hogy a térképek nem feltétlenül a papíron, a könyvben vagy más hordozókon jelennek meg, hanem olykor a szereplők (és az olvasó) tudatában is.

A cikk második részét itt olvashatjátok.

Keserű József

A cikk bővített változata megjelent a Prae folyóirat 2014/3. számában.


[1] Robin Hobb, Az orgyilkos tanítványa, ford. Horváth Norbert, Delta Vision Kiadó, Budapest, 2007.

[2] Orson Scott Card, How to Write Science Fiction and Fantasy, Writer’s Digest Books, Cincinnati, Ohio, 1990, 19.

[3] Uo., 28–30.

[4] J. R. R. Tolkien, A Gyűrűk Ura, ford. Göncz Árpád, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002.

[5] Ellentétben Peter Jackson filmtrilógiájával, amelynek második részében, A két toronyban Faramir és a beosztottja ennek a térképnek a mását terítik ki maguk elé, egyszerre utalva ezzel a regényben megjelenő térképre, valamint arra, hogy a térkép hadászati funkciót is betölt.

[6] Vö. Stefan Ekman, Here Be Dragons: Exploring Fantasy Maps and Settings, Wesleyan University Press, Middletown, Connecticut, 2013.

[7] Uo., 43–44.

[8] Margaret Weis – Tracy Hickman, Az őszi alkony sárkányai, ford. Füssi-Nagy Géza, Delta Vision Kiadó, Budapest, 2005, 85.

[9] Uo., 403–404.

[10] Uo., 473.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon