Nem titok, hogy amikor az SFmagon olvasnivalót választunk, majd írunk róla, elsősorban a különlegest keressük. Olyan könyveket (filmeket, képregényeket stb.) szeretnénk bemutatni, amelyek valamilyen szempontból figyelemreméltók, és – még, egyelőre – elkerülték a hazai kiadók figyelmét.

coverMost viszont akárhogy is töröm a fejemet, a tavaly megjelent és sok helyen felbukkanó The Forever Watch című sci-fi regény egyetlen említésre méltó momentuma, hogy írója, David Ramirez filippínó származású. Egyébként átlagos színvonalú, sok agymunkát tartalmazó, de egyáltalán nem kimagasló mű. (Természetesen itt az átlagost nem magyar, hanem kinti mércével értem.)

A The Forever Watch egy hatalmas űrhajó, a Noé fedélzetén játszódik. Valami rettenetes, de az emlékekből kikopott katasztrófa történt a Földdel, és a túlélők egy hatalmas világot hoztak létre ezen a gigászi űrhajón. Az utazás nem céltalan: várja őket a valószínűleg földszerű Kánaán elnevezésű bolygó. A Föld-Kánaán távolságot a Noé 346 év alatt teszi meg, és történetünk kezdetén még valamivel kevesebb, mint az egyharmada van még hátra.

Főszereplőnk a Hana nevű ifjú hölgy, aki épp ébredezik kilenchónapos mélyálmából, ugyanis – jó polgárnőhöz méltóan – megszülte gyermekét, amellyel az emberi szaporulathoz járul hozzá. Azonban szó sincs az emberi társadalom alapstruktúrájáról, a gyerekeket család helyett Őrzők nevelik fel. A gyerekeket már kiskorukban arra a pályára terelik, amelyben tehetséget mutatnak. (Ennek megállapítására kőkemény tesztet használnak.) A Noé világa merev, racionális, túlvilági hitnek nincs szerepe. Az emberiség eme megmaradt része viszonylag békésen és jól szervezetten él és teszi mindennapi teendőjét az újrakezdés reményében. Ez egy igazi munka alapú társadalom, melyet a különböző minisztériumok irányítanak. Néhány embernek szuperképességet adtak, például telekinézist, vagy a rendfenntartóknak ennél is komolyabbat, hogy munkájukban még sikeresebbek legyenek.

Az utópisztikus, kissé unalmas és színtelen világba Hana egyik rendőr barátja, Barrens csempészik némi színt. Kiderül ugyanis, hogy a számítógéphálózatban, az Nth Weben beszámolók keringenek különleges bűnesetekről: misztikus elhalálozásokról, amelyben a szerencsétlen áldozatok teste darabokra esik. Sorozatgyilkosra gyanakodnak ők ketten, és Hana – mivel programozó – egy okos programot ír, hogy az a hálózatban kutakodjon a részletekről.

Ahogy nyom nyomot követ, kiderül, hogy az űrhajó, amelyen utaznak, nem földi eredetű, és célja sokkal megdöbbentőbb, mint azt bárki gondolná. Egy szörnyeteg van a hajtóműben például, de ezzel még egyáltalán nem lőttem le a poént, sőt, itt egy igazi science fiction sztorival találkozhatunk.

10806327_571494079650608_4009791823048714792_nDavid Ramirez rendkívül tisztességes munkát végzett. Jól kitalálta a Noé társadalmát, a felépítést, tapintható a hatalmas űrhajó belseje, élete és sorsa. Ez nem kis bravúr, hiszen olyan legenda árnyéka vetül rá, mint az 1973-as Randevú a Rámával. Érdekes a rejtély, annak megoldása, a regény végén két (!) csavart is olvasunk, és érzelmileg is jól eltalált katarzis fogad minket.

De jaj, egy dolgot nagyon elszúrt a derék filippínó. A regény ritmusa teljesen szétesik.

Az elején túl lassú, azután a közepén, amikor már jön az igazi konfliktus, kicsit begyorsul, majd megint leül az egész, és az utolsó fejezetek rémületes tempója után csak kapkodjuk a fejünket: ilyet is tud az író? Akkor mire várt eddig? Miért kell a világteremtésnek komótos betoldásnak lennie, és nem a főszövegbe ágyazott gördülékeny infócsepegtetésnek? Nagy ziccert hagyott ki Ramirez, ezért az átlagos, sőt, átlagosan jó minősítés, ahelyett, hogy az év egyik legjobb debütáló regényének tarthatnánk.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon