Magyarországon talán nem sokat mond Christopher Priest neve, mindössze A tökéletes trükk című regényét fordították le, azt is vélhetően a film sikere miatt sikerült valamelyest az olvasóközönség figyelmébe terelni. Nem is egy egyszerű szerzőről van szó: brit, nem keresi a hírnevet, nagyon más irodalmat alkot, mint amihez hozzászoktunk, ráadásul majdnem tíz év után jelentkezett most először egy új művel. S milyen érdekes visszatérés! Íme egy könyv, amelyet megközelíteni is nehéz: Ursula K. Le Guint összezavarta, több kritikus és olvasó nem igazán tudta, hova tegye, és az is bonyolítja a dolgokat, hogy teljesen más élményben lesz része annak, aki ismeri a szerző előző munkáit.

Elrettentő? Valójában egészen frissítő! Intellektuális kihívás, de nem a kifejezés rossz értelmében, mert a szöveg kristálytiszta, élményszerűen olvasható, vagyis hozza a szerzőtől elvárt minőséget. Nem, a kihívás valóban kihívás, arcon csattanó kesztyű: olvasó, tarts velem a megismerés, a lehetséges és lehetetlen peremvidékére, rakjunk össze együtt egy olyan kirakóst, amelynek darabjai nem csak egy könyvben, de egy életműben tűnnek fel és vesznek el!

A The Islanders című regényben Christopher Priest visszatér ahhoz a fiktív szigetcsoporthoz, amelyet már több művében is megjárt: ez a Dream Archipelago, vagyis az Álom-szigetcsoport. Kísérletet tesz arra, hogy egy olyan formában írja meg a történetét, amelynek nem lenne szabad működnie. Regényt mondtam, de hazudtam. Vagy talán csak elferdítettem az igazságot, ahogy Priest szokta. Vagy talán magam sem tudom, hová tegyem a művet.

Ez a regénykísérlet valójában útikönyv, vagy ha a „gazetteer” egyik vonatkozó szótári jelentését nézzük: földrajzinév-tár. Legalábbis ilyen formában íródott. Szigorúan és takarosan végigveszi több sziget gazdaságát, történelmét, turista-látványosságait, érdekességeit, elmondja, milyen valutát vigyünk magunkkal, és hogy milyen szokásokra számítsunk.

A fejezetek a szigetnevek ábécésorrendjében jönnek egymás után. Főszereplő nincs, cselekmény nincs, vagy legalábbis máshogy bontakozik ki, mint ahogy megszoktuk. Kérdés, hogy ez miféle olvasási élményt biztosít és ki a célközönsége; viszont érdemes megvizsgálni az írói szándékot, mielőtt leírnám, hogyan is érzek a könyvvel kapcsolatban.

Priest maga ellenzi a különféle irodalmi kategóriák, zsánerek definiálását, és mindig igyekszik kikerülni, hogy ezekbe bárki be tudja sorolni a könyveit. Ha mégis meg akarnánk határozni, mi is az író művészetének a lényege, a Bruce Sterling által felvetett „slipstream” kifejezés a legkifejezőbb: az ún. „magas irodalom” és a fantasztikus irodalom közötti átjáró, ahol érezzük, hogy baj van a mű valóságával, megfoghatóságával, az író mégsem él a zsánerek toposzaival, sablonjaival, vagy éppen mindegyiket ravaszul (rejtve) felhasználja. A slipstream irodalom lényege (és ez különösen igaz Christopher Priest műveire) a kognitív disszonancia, mely szerint az olvasó egyidejűleg érez, tapasztal különféle behatásokat, az eredmény pedig nyugtalanító, mágikus és transzcendens.

Amikor először elkezdtem olvasni a könyvet, egyből Jorge Luis Borges jutott eszembe. Legismertebb novellájában, a Bábeli könyvtárban ő is egy fiktív hely tudományos pontosságú, szenvtelen bemutatására tesz kísérletet, és diadalmaskodik irodalmi eleganciával. Priest regénye viszont továbbviszi a kísérletet; különböző történetrészleteket (önállóan helytálló novellákat) is beilleszt az útikönyv-formátumba, és ezek kirakósjáték darabjaiként bukkannak fel a különféle fejezetekben. Ráadásul előjön az íróra olyannyira jellemző, pimasz irodalmi eszköz, a szándékosan rosszul leplezett hazugság is. A tökéletes trükk című regény egyik leghatásosabb felvezetése, amikor a bűvész a narrációjában közli az olvasóval, hogy félrevezeti őt és nem árulja el a teljes igazságot. Ez most ugyan rejtetten, de megjelenik a The Islanders lapjain is. Egyik interjújában az író azt mondja: „Minden fikció hazugság, minden fikció felöltöztetett igazság, vagy az igazság egy változata. Az emberek, akik leírnak dolgokat, általában egyszerűsítenek, zavarosan fogalmaznak, rosszul emlékeznek, vagy úgy sarkítanak, hogy jó színben tüntessék fel magukat. Minden írott anyag valamilyen szempontból megbízhatatlan.”

Szóval az útikönyvbe belekerülnek személyes beszámolók, naplórészletek, interjúátiratok, ezeknek elemzései, és így már egy kicsit más az olvasási élmény is. Mondhatnám, hogy olyan, mint a World War Z óta népszerű áldokumentum-forma, de ez meg sem közelíti az igazságot. A The Islanders, minden kitérője ellenére szigorúan tartja magát a kitűzött formához. A kitérők viszont nagyon-nagyon erőteljesek. Egy-két oldal erejéig kapunk őrülten izgalmas techno-thrillert, horrort, kísértetsztorit, krimit… azaz minden zsánerből egy kis ízelítőt, miközben a szigetcsoport és híresebb lakóinak történetét fedezzük fel. Bevallom, a legtöbb fejezet engem nagyon fel tudott pezsdíteni, és arra is motivált, hogy jobban elmerüljek az író korábbi könyveiben. A nálunk is megjelent, és Christopher Nolan által megfilmesített A tökéletes trükk hatalmas élmény volt, de rá kellett jönnöm, hogy az csak a jéghegy csúcsa. A The Islanders kötődik legalább egy korábbi regényhez (The Affirmation: a cím fel is bukkan a szövegben!) és egy novelláskötethez is (The Dream Archipelago).

Nem tudom, mit mondhatnék még. Regény, novelláskötet, fantáziajáték, ezeknek tökéletes fúziója? Mindegy is, ha az olvasó átkerül egy megfoghatatlan realitású kitalált világba, amely kísértetiesen hasonlít a miénkhez, mégis teljesen más. Ha kell, lehet elemezni, jegyzetelni hozzá, diagramokat vezetni, elmerülni ebben a furcsa világban, de ha valakinek túl magas ez a kirakósdi, még mindig olvashatja csak a (különben kiváló) „novellákat”, átugorva a földrajzi fejezeteket és az összekötéshez szükséges gondolkodást. Mindkét oldalról teljesen jó vétel. (Caveat! A korrektség jegyében hozzá kell tennem: még így sem biztos, hogy az olvasók többsége élvezné a szöveget. Priest nagyon távolságtartó író tud lenni, így a karakterközpontúságot kedvelő olvasók valószínűleg nem nagyon tudják beleélni magukat.)

S van itt még valami, ami nyugtalanít, de azért hangot adok neki: szerintem a teljes szöveg valahogyan kétértelmű. Mint a víz: egyszerre tükröződik és átlátszó. Állandóságában változékony. Olvasom a mondatokat, a teljesen egyenes stílust, és mégis, talán a szóhasználat, talán a szövegritmus miatt… valami más is történik, mint amit olvasok. Ritka, hogy egy szövegnél ilyesmit érzek, de ez valami hátborzongató élmény. Talán a szakszövegeknek van valami rejtett poétikája, vagy ezeket bizarr mesékkel kombinálva kapjuk ezt az élményt… nem tudom. Úgy tűnik, tényleg érvényesül az a bizonyos kognitív disszonancia. A The Islanders esetében szerintem kevés, ha egyszer olvassa az ember, mert nehéz összerakni, de nem lehetetlen. Az eredmény pedig tényleg csodálatos, felkavaró és ámulatba ejtő.

További információk:

 Egy rendkívüli kísérlet a könyv “összerakására”, diagrammal: http://mssv.net/2012/02/06/the-many-meanings-of-the-islanders/ (Spoiler-veszély!)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 2 hozzászólás érkezett.

  1. dbl szerint:

    Látom, lassan Priest is áttöri az ingerküszöbünket… :)
    Az úr már 72 éves, és először igazi SF-et írt. Az első írása még 1966-ban került ki az Impulse-ban (The Run). Aztán 1972-ben kiadta a Fugue for the Darkening Islandot,ami már akkor a migráció Angliát összeroppantó problémáiról szólt.
    Aztán írt egy Igazi hard Sf-et, az Inverted World című művet. Ezután egy Wells előtti tisztelgés a The Space Machine címmel, aztán egy, az álom és valóság határán játszódó A Dream of Wessex című mű. Ezután elfordulva az Sf-től, kezdte meg a Dream Archipelago sorozatát. Ezek közül a legismertebbek az An Infinite Summer, és a The Affirmation.
    A forrás, amelyből fentieket vettem utolsó írásaként a The Glamour című művét említi 1984-ből.
    No, kérem. Az 1984-es év, harmincegy éve volt…
    Megpróbáltam a neten felkutatni magyarul megjelent művét (lévén nekem nincs). Amit találtam: A tökéletes trükk 1995 (eléggé sikeres filmet csináltak belőle a Nolan fiúk). Ráadásul ez amolyan korai mágikus realizmus körébe tartozhat (ami egyáltalán nem baj), ahogy kivettem az ismertetőkből és vitákból.
    Ennyi. Természetesen a cikkíró ezt korrektül jelezte is, lévén ezzel kezdte a cikket…

    A fenti címek felsorolását azért angolul cselekedtem, mert nagyon úgy néz ki, hogy erről az íróról igazi ismereteket csak angolul lehet szerezni. Lévén olvasással ismernénk meg…

    A magyarral most már kicsit megcsúsztunk (mint Holdstock esetében, habár ő azért nagyon frissnek rűnik…), mert ugyebár az irattárszagú régi művek nem a korszerű YA kategóriát hozzák, ezért vélhetően nehéz lenne nagy példányszámban eladni… :)

    PS
    Egyébként az a bizonyos forrás Brian Aldiss: Trillió éves dáridó című monográfiája volt… :)

  2. Sam Reed szerint:

    A Space Machine kifejezetten jó könyv volt. Az Affirmation szintén tetszett, míg a Fugue már kevésbé. Priest írt egy Last Deadloss Visions című pamfletet a Dangerous Visions leendő harmadik kötetének évtizedes viszontagságairól (remélhetőleg még megtalálható a neten), ami Ellisonnak nem kifejezetten tetszett :-)

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon