Young-frankenstein_posterMéltánytalanul kevés szó esett a hazai zsánerkörökben Mel Brooks örökbecsű, 2014 decemberében negyvenéves filmjéről. Pedig az 1974-es Az ifjú Frankenstein megérdemli a dicséretet: a furcsa humorú, hazájában díjakkal rendkívüli mértékben kidekorált rendező pont eltalálta a hülyéskedés és a humor pengevékony határát. Ráadásul a science fiction irodalom alapművének (vagy méginkább: az ebből készült filmeknek) adott egy gyomrost.

Az ifjú Frankenstein ezúttal az USA-ban kezdődik. Itt dolgozik a hírhedt Viktor Frankenstein doktor unokája, aki még családnevét is máshogy ejti, csakhogy szabaduljon őrült felmenője emlékétől. De hiába, a sors keze egy végrehajtó formájában eléri: kiderül, hogy sietve Erdélybe – borzongatóbb alakban: Transzszilvániába – kell utaznia, hogy családi örökségét birtokba vehesse. Ott aztán, a már megszokott klisék várják: idegrémisztő zajok, ódon kastély, furcsa háziasszony és még furcsább púpos szolga; nemkülönben egy szemrevaló szőkeség is, aki asszisztensként segíti laboratóriumi munkáját.

Igen, a családi átok lesújt, az ifjú Frankenstein ismét életre kelt egy holttestet, de a dolgok kimenetele nem egészen úgy alakul, ahogy azt a filmekből megszokhattuk.

Bravúros az egész film. Kezdjük azzal, hogy teljes egészében fekete-fehérben forgatták, és ezért jól hozza a horrorzsáner kellékeit. Itt jön be a képbe Mel Brooks zsenije. Az ember, aki később olyan borzalommal ajándékozott meg minket, mint A Robin Hood és a fuszeklik fejedelme, ezúttal pontosan adagolja a humort.

oFVcgJVA kreatív megközelítés ugyanis abban áll, hogy a horror és a humor nagyon hasonló hatást kelt: hangot adunk ki magunkból. Ebben a filmben ez a hang a félelemből felszabaduló, átalakuló röhögésé. Olyan, mintha félnünk kellene, pedig nevetnünk. Az ezúttal a kamera mögött maradó Brooks korának két fantasztikus komikusával dolgozott: Gene Wilder doktora és különösen a nézésével, kiszólásaival brillírozó Marty Feldman jó kis kompániát alkot. (A filmet egyébként Wilder és Brooks írta.) A humor fajtái egyrészt csupaszpisztolyosan verbálisak, másrészt a némafilmek legjobb jeleneteit idézik (a vak szerzetest játszó Gene Hackman bohóckodása egész egyszerűen frenetikus).

A színtelen gótikus világ képei a régi Frankenstein-filmek hangulatát árasztják, a fény-árnyék váltakozások, a néhol szürreálisan rémisztő díszletek, a sok közeli azt sugallja, hogy hóttkomoly dolgok, élet és halál kérdésével szembesülünk.

Pedig dehogy. Szó sincs itt science fictionról, a felfedezés erejéről és következményéről, csak egy sodródó, habókos tudósról, meg egy kreatúráról, aki a film végére igencsak fejlett happy endet mondhat magáénak.

Nem véletlen, hogy Az ifjú Frankenstein Hugo- és Nebula-díjat nyert, és meg sem állt az Oscar-jelölésekig. A film bemutatója idején Mary Shalley minden bizonnyal forgott a sírjában, de ezúttal a röhögéstől.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon