SFmag

Milyen jól összefoglalja a munkásságát Asimov ennek a novelláskötetnek a bevezetőjében: „Gyűlölöm a pazarlást, és nem állhatom meg, hogy ne jelenjen meg, ha valamit írok […]”. Nem túlzás, ez meglátszik Isaac Asimov bibliográfiáján: könyveinek száma jócskán ötszáz felett van (ezt a számot már életében elérte), és állítom, az egyik legkeményebb meló kiemelni ebből a sokaságból fordításra érdemes, releváns anyagokat.

Itthon már ezerféle formában közzétették leghíresebb műveit, amióta létezik a magyar SF-kiadás, a csapból is alapítványok meg robotok folynak, ezen túl viszont válogatás nélkül krimiket, ismeretterjesztő műveket, viccgyűjteményeket (!), ifjúsági regényeket találunk az életműben. Az Azazel viszont, minden elismerésem, pont egy olyan választás, ami 1. most jelent meg nálunk először, 2. olvasmányos, de érdekes szemszögből mutatja be Asimov irodalmát, 3. mégiscsak illik az elsősorban sci-fi íróként elképzelt életműbe. Novellák, de nem laza válogatás: az állandó szereplők miatt egységes ciklusról van szó.

Adva van narrátorunk, aki történetesen író. Találkozik egy George nevű fickóval, aki azt állítja, hogy megidézett egy két centiméter magas démont, akit Azazelnek szólít (a Neovulgáta szerint fordított bibliai anyagokban bűnbakként szerepel, nem démonként). Az író és George néha összeülnek egy vacsorára, ilyenkor George elmesél egy játékos történetet, néha nagyon egyszerűt, néha felkomplikálja némi krimi-színezettel, és persze azzal a csavarral, hogy hogyan kavar bele ezek cselekményébe Azazel.

Abszurd felvetés, de lélegzetvételnyi, könnyed, humoros-filozofikus sztorik kerettörténetének nem is tűnik olyan rossznak. Azazel nem egészen olyan logikával veszi az eseményeket és a tényeket, mint az emberek. Amikor a segítségét kérik, amolyan gonosz-ex-machinaként beavatkozik, de az eredmény soha nem az, amire az ember számítana, vagy amit a szereplők remélnének. A novellák története mindig a George / narrátor kettős keretében bújik meg, a sztorik pedig itt-ott Lőrincz L. László stílusát idézik, bár nem egészen tudom megfogni, miért.

Egyszerű, könnyed, kalanddal kevert gondolati gyakorlatok, de – őszintén szólva – nem az Asimovtól elvárt magas színvonalon. Nagyobb baj, hogy a narráció mindkét szintjére rátelepedik valamiféle intellektuálisan lekezelő, a szexizmus határára tolakodó stílus, amit egyelőre nem tudok hová tenni. Magyarázható ez egy másik korszak más értékrendjével, de Asimov egy progresszív, értelmes író volt, aki még lépéseket is tett, hogy jobban odafigyeljen női karaktereire, amikor ezt kifogásolták nála. Tekintve, hogy ezek nem is olyan korai novellái, értelmezhető ez visszalépésként is.

Mindenesetre irodalomtörténeti kuriózum, annyi biztos. Asimov gyűjtői meglepő és radikálisan másfajta kötetet tehetnek most a polcukra, mint amit megszoktak. A szerző legtöbb könyvére igaz, hogy villámgyorsan lehet olvasni: ezt is le lehet nyomni, mielőtt a vonat bevágódik a zegi állomásra. Nem tudom azt mondani, hogy minőségi irodalmat kapunk a pénzünkért, sem a fantasztikum, sem az asimovi életmű viszonylatában, de egyszerű rágógumi-irodalomként se dobjuk félre, mert itt-ott azért megcsillan az asimovi intelligencia – csak ne dörgölné mindig a képünkbe.

Hozzászólások

hozzászólás