SFmag

Homály uralta hely, vénebb mint maga az emlékezet.  Az egymást követő korok esői és viharai elkoptatták a köveket, a vörös nap pedig már csak pislákol. Városok milliói lettek porrá. A régi világ lakóinak helyén ma már csak néhány ezer különös szerzet él. Valami sötét vert tanyát ezen a világon. A Föld haldoklik.

A fenti néhány sor harangozza be (angolul) Jack Vance Haldokló Föld ciklusát egyben kiadó gyűjteményes kötetet. A négy egységre tagolható kötet meghatározó élményem volt 2014-ben, és jelen cikkben foglalom össze gondolataimat. Néhány hónappal ezelőtt már megjelent tanult kollégám, Archnihil írása a témában, de vele ellentétben én inkább az egyes művekre koncentrálok majd.

A világról elöljáróban annyit, hogy Vance az egyik leggazdagabb fantáziával rendelkező író, akit ismerek. Félelmetesen változatos kultúrákat alkot, de nem törekszik azok realista, részletes ábrázolására. Egyrészt az általa kitalált népek és fajok nem egyszer egy-egy eltúlzott emberi tulajdonság paródiái, torz, görbe tükrei emberi természetünknek. Másrészt csupán felvillanásokat látunk belőlük, csupán néhány sor, említés vagy oldal jut nekik, ami tökéletesen kitölti a novellák (vagy epizódszerű fejezetek) kereteit, de több szereplésre nincs lehetőségük.

Vance világa nem alkot egységes egészet,  mentes az epikus fantasy (egy részére) jellemző koherens világépítéstől – az egyes helyszíneket mintha csak véletlenszerűen szórták volna szét a térképen (ez eredeti művekhez nem is volt ilyen, később rajzoltak). Ez magyarázható azzal is, hogy a Föld haldoklik, a múltat elfeledték, a népesség drasztikusan lecsökkent és minden kultúra (nem egyszer csupán egy-egy falu) a maga módján, olykor a többiekétől teljesen eltérő módon és filozófiával birkózik meg azzal a ténnyel, hogy a Nap bármelyik percben kihunyhat (vagy parázslik még évezredekig).  de magyarázható azzal is, hogy nem is volt cél a pontosság:  gazdasági kapcsolatok nincsenek ábrázolva és Vance szereplői az egyszerűség végett egyetlen „közös” nyelvet beszélnek csupán. A fentiek mind azt a célt szolgálják, hogy minél gördülékenyebb és szórakoztatóbb legyen a történet (és a társadalomkritika). Hadd jegyezzem meg, hogy ugyan kellemes borzongás fut végig az emberen ha a haldokló Földről olvasunk, de a néven kívül semmi sem kapcsolja egybe a mi világunkat Vance-ével, bármelyik másodlagos (szerzők által kitalált) fantasy világon járhatnánk. A múltra a lakók nem emlékeznek, semmilyen utalás nincs valós eseményekre vagy kultúrákra, de ez cseppet sem von le azok élvezeti értékéből, szórakoztató mivoltából.

A Haldokló Föld-ciklus, mint már említettem, négy nagyobb egységből áll. Az alábbiakban ezek bemutatása olvasható.

The Dying Earth, 1950 (magyarul megjelent: Haldokló föld, Phoenix, 1992)
Gyűjteményes kötet, mely hat történetet tartalmaz – ezek címeit az aktuális nézőpontkarakterek nevei adják. Találunk köztük az élet teremtésének titkát kutató mágust, mindenre elszánt önző varázslót, mesterségesen létrehozott hölgyet, gátlástalan szélhámost, nemesenszületett felfedezőt és örökké kíváncsi ifjút. Különböző személyiségek gyökeresen eltérő célokkal. Az első négy történet között vannak átfedések (az egyik történet főszereplője a másikban mellékszereplő), míg az utolsó kettő különálló. Ha egy szóval kellene jellemeznem őket és a Haldokló Földdel történő ismerkedésem, azt mondanám, bizarr. A helyszínek rendkívül különösek, melyre csak rátesz egy lapáttal, hogy az említett címszereplők egyike-másika semmilyen morális érzékkel nem bír. És azt hiszem, a művek egyik célja Vance világát átjáró idegenségnek és különlegességnek átadása. Pandalume mezején kék a növényzet, Kaiin romjain egy szörnyeteg lakik, aki elől nem lehet elmenekülni – utolér mindig…de a két kedvenc helyszínem a két utolsó műben található. Ampridatvir városának lakói két pártra szakadtak és néha úgy tűnik nem is látják egymást. Közben ott találhatóak körülöttük a régi Föld egy modern civilizációjának maradványai, lebegő járművekkel és liftekkel, melyek egy részét képesek is használni (ez az egyetlen sci-fire hajazó helyszín a Haldokló Földön). A másik kedvencem a Museum of Men a maga érthetetlen szerkezeteivel, démonaival és különc kurátorával.

The Eyes of the Overworld, 1966 (magyarul megjelent: A túlvilág szeme, Cherubion, 1993)
A túlvilág szeme Cugel the Clever (magyarul Ravasz Cugel) utazásának története. Ez a minden hájjal megkent szerencsevadász megpróbál meglopni egy varázslót, aki bosszúból a világ másik felére „száműzi”, hogy szerezzen meg neki egy mágikus lencsét, a titokzatos túlvilág szemét. Cugel pedig felkerekedik, hogy bosszút álljon, közben pedig elkísérjük őt egy varázslatos utazásra a Haldokló Földön. A mű egy regénnyé kovácsolt novellafűzér (ízes angolsággal fix-up novel), melynek részei magazinokban jelentek meg. Ennek következtében minden „fejezet” egy rövid, lezárt, könnyen befogadható, izgalmakban gazdag történet. Ebben  a műben is megmutatkozik a szerző világépítési képessége, de ezúttal kőkemény társadalomkritikát is nyújt. Nem egy szereplőben, kultúrában forgat ki emberi tulajdonságokat, szokásokat, birkatürelmet, kapzsiságot, hiszékenységet és mindenekelőtt kicsinyességet. Ezek a helyszínek teljesen különböznek egymástól, így Vance sikeresen prezentálta a „minden sarkon másik csoda” érzetét (sokan emiatt szeretik a fantasy zsánert). Néha az volt az érzésem, hogy Cugel (és néhány zarándok) az egyetlen, aki utazik az egyes helyszínek között. Akár egy másik világba is kerülhetnénk a hegyen túl, mintha senki nem tudna semmit a körülötte lévő tájról. Na persze minek is, hisz – a helyiek szava járása szerint – a Nap úgyis mindjárt kihuny. Mivel novellákról/fejezetekről beszélünk, a prezentáció meglehetősen felületes, de a célját eléri. Az összekötő kapocs pedig a túlvilág szeme, egy apró mágikus lencse, amivel a használója egy másik világba nyer betekintést, ahol ő gazdagabb, szebb, boldogabb. Ezt cipeli magával Cugel a fél világon és melytől nem válik meg, hisz erre vágyik nemezise és ez lehet bosszúja eszköze is.

Néha az volt az érzésem, hogy Vance művének célja az egyedi helyszínek egzotikuma nyújtotta szórakoztatás volt. De ez csak részben igaz. Cugel figurája annyira el van találva, hogy egymaga is elvinné a hátán az egészet. Önző, hihetetlenül kapzsi, élvhajhász és ugyan ritkán öl, de tud meglehetősen kegyetlen is lenni: simán otthagy egy hercegnőt a barbároknak, ha azok cserébe kijuttatják az erdőből. Ezek után könnyen megutálhatnánk, de sokszor esik a saját csapdájába és legalább annyiszor verik át, mint ő másokat. És így lesz szerethető figura, muszáj lesz egy picit sajnálni. Mind a helyzetkomikumok, mind Cugel  miatt a hangulat nem egyszer könnyedebb, viccesebb mint a Haldokló Föld gyűjteményes kötetben volt, de akadnak azért nyomasztó pillanatok is. Végezetül Cugel bosszúja is beteljesedik, de kicsinyességéért nagy árat kell fizetnie.

Cugel’s Saga, 1983 (magyarul megjelent: Démonpikkelyek, Cherubion, 1993)
A Démonpikkelyek – előzményéhez hasonlóan – egy Cugel kalandjait feldolgozó regény. A háttérről spoilerveszély miatt nem mondhatok semmit, a lényeg, hogy Cugel újfent utazásra kényszerül. A fejezetek (néhány kivételtől eltekintve) ezúttal nem jelentek meg magazinokban, de szintén jól lezárt egységeket alkotna egy-egy helyszín körül. Maga a regény kétszer hosszabb A túlvilág szeménél, de szerintem nem történik benne kétszer annyi. Lassabb, ráérősebb tempójú. Valamiért az volt az érzésem, hogy a Haldokló Föld itt bemutatott része némileg civilizáltabb. Kevesebb a vadon, több a kereskedő (megjelennek a világon átívelő kereskedelmi kapcsolatok!), az utazó és világlátott ember, több a város. Egy ideig féltem, hogy a „sense of wonder” rovására megy mindez, aztán Vance visszatalált önmagához és ismét jöttek a sziporkázó ötletek: Lausicaa szigetén a nők udvarolnak a szerencsétlen sorsú férfiaknak, egy faluban az emberek presztizsét a tulajdonukban lévő oszlop magasságában mérik. Egy másikban tudatlan emberek élnek, akik furmányos szerkezetükkel visszatükrözik a Nap fényét, hogy (kizárólag!) ezzel óvják a kihunyástól, megint máshol a pincébe zárt(?) démonokat próbálják megtéríteni a papok. És még nem is beszéltünk idegen síkokra vezető lyukakról a domboldalban, valamint kötélen vontatható súlytalan hajókról.

Cugel most is sziporkázik, bár mintha egy hangyányit kevésbé lenne önző, mint A túlvilág szemében. Most is átver másokat, hajót lop (asszonyokkal!), de itt azért nem mennek tönkre teljesen életek miatta.  Igaz egyszer porig rombol egy várost, de véletlenül.. Hogy emberségesebb lesz-e…részben talán igen, de én úgy fogalmaznék, hogy érettebb. Talán. Néha. Hagyjuk. *sigh* Ami viszont tagadhatatlan fejlődés nála, hogy dolgozik(!). No persze nem a társadalom szükségletei okán, inkább azért, mert egy vasa sincsen. A munkák meglehetősen változatosak: Felügyelő egy ásatáson, alférgész egy hajón, oszlopépítő-munkás, segéd-karavánvezető…és ezek a munkák sokszor magukban rejtik az aktuális fejezet konfliktusát, egyben közelebb hivatottak vinni a karaktert Almeryhez és nevető máguson betöltendő bosszúhoz.

A vége valamiért nem tetszett, bár logikusan következik a helyzetből és a karakterek jelleméből, de én valahogy meglepőbbre, egyedibbre számítottam.

Rhialto the Marvellous, 1984 (magyarul megjelent: Rhialto a Csudálatos, Delta Vision, 2013)
A Rhialto.. egy, három rövidebb történetet tartalmazó kötet, és a Haldokló Föld világának elitjébe tartozó varázslók (köztük maga Rhialto) a főszereplői. Csavar persze itt is van, hisz az igazán tehetséges varázstudók a korábbi korokban éltek, a mostaniak (köztük Rhialtoval) nem is annyira nagyszerűek. Társaságuk sem egy elit varázslórend, mint ahogy vártam, sokkal inkább emlékeztet bogaras öregurak gyülekezetére különc hóbortjaikkal. Hiba lenne azonban őket ezek alapján alábecsülni: a kötet lapjain találkozunk időmegállítással, időutazással, emléktörléssel és csillagok közt utazó palotával is.

A The Murthe című történetben a főszereplő varázstudók inkább csak sodródnak az árral és egy varázslónő ártó befolyásától próbálják megszabadítani magukat. Számomra ez volt a kötet leggyengébbje.
A Fader’s Waft a Haldokló Földre tipikus utazás-motívummal dolgozik. Rhialto megpróbálja visszaszerezni a (távollétében) lefoglalt (ellopott) tulajdonait, melyet saját társai koboztak el tőle a varázslók közös „törvénye” alapján. De nagyon úgy tűnik, hogy a sérthetetlen Blue Principles hamisítás áldozata lett, és az ügyet Rhialto csak a jelenben és a múltban történő utazásokkal tudja megoldani. Fordulatos mű, de nehéz komolyan venni. Rhialto ugyan elvileg hatalmas varázsló, néha mégis olyan szerencsétlen helyzetekbe hozza magát, mint Cugel.  Másrészt a szolgálatra kényszerített sandestinek (kvázi dzsinnek) szinte mindenhatóak, mégis meglehetősen ügyetlenül használják fel a varázslók a hatalmukat (amit a szavaikat szó szerint értelmező sandestinek ki is használnak).
A Morreion számomra a legkomorabb az összes Haldokló Föld történet közül. A címszereplő egy nagyhatalmú varázsló, aki elveszett az univerzum távoli szegletében. Egykori társainak (akik eddig lusták voltak utána menni) most szükségük lesz rá, így elkezdik keresni. Elutaznak a világ végére és idegen bolygókat látogatnak meg (nem túl gyakori a fantasy zsánerben!). Ez utóbbit nem kell sci-fi-szerű tudományos utazásnak gondolni: Vance nem vesződik az utazás mérhetetlen hosszával vagy belélegezhetetlen légkörrel. Járhatnánk a Föld egy másik, elborult szegletében éppúgy, mint a csillagok között. Felületes világépítésű, mégis hangulatos történet, a lezárás pedig ráébreszti az olvasókat, hogy ezek a hóbortos varázslók bizony igencsak kegyetlenek tudnak lenni.

Kiemelném még Vance stílusát. A szerző nem egyszer pikareszket ír, stílusában elmúlt századok utazóregényeit idézi. Nem anyanyelvűnek nehezen olvasható, mivel a leírások nem kilométeresek ugyan, de Vance rendkívül választékosan, jelzőkkel nem spórolva ír. A saját maga által kitalált nevekről és fogalmakról ne is beszéljünk (kedvencem az Order of Solar Emosynaries). Néha ez túlzásként hat, mint például amikor a sárkunyhóban lakó gazdálkodó olyan választékosan beszélget vendégével, mint egy brit úr, de ez valamiképpen hozzátartozik a Haldokló Földhöz, a különös dekadens lakóival.

Összességében Vance fent említett ciklusa nagy élmény volt számomra, lenyűgözött hangulatával, egyediségével és kimeríthetetlen fantáziájával. Javaslom mindenkinek, aki könnyed, mégis igényes, karcos humorú  szórakozásra vágyik, és nem ragaszkodik a realista fantasztikumhoz.

Érdekességek&hasznos linkek

• A szerző honlapja
• Szerepjáték is készült a Haldokló Földből a Pelgrane Press jóvoltából. Kiváló térképek is készültek a játékhoz.
• Nem hivatalos, de a szerző honlapjáról letölthető világtérkép, mely kiemelve tartalmazza Cugel utazásait
• George R Martin szerkesztésében jelent meg a Songs of the Dying Earth című novelláskötet, melyben ismert írók tisztelegnek Vance előtt egy-egy novellájukkal.
• Michael Shea 1974-es műve, az A Quest for Simbilis (magyarul megjelent: Ravasz Cugel, Cherubion, 1994) volt a Túlvilág szeme hivatalos folytatása..egészen addig amíg Vance meg nem írta a Démonpikkelyeket 1983-ban.
• A haldokló földet tekinthetjük egy külön „alzsánernek” is a fantasyn (science-fantasyn?) belül, melyet Vance sorozatáról neveztek el. Mindazonáltal nem vele kezdődtek az ilyen témájú művek – Clark Ashton Smith Zothique-ciklusa is besorolható ide az 1930-as évekből. Sőt, valamilyen szinten Madách Imre Ember tragédiájának tizennegyedik színében is feltűnik a haldokló napkorong.

Hozzászólások

hozzászólás