A fantasy zsánert át- meg átszövik az erdőségek – hol varázslatos erdei lényeknek adnak otthont, hol fenyegető, ismeretlen ellenfelek, és gyakorta még az urban fantasy aszfaltvilágába is befurakodnak a fák. Az alábbiakban néhány számunkra kedves és meghatározó rengeteget gyűjtöttünk össze, a teljesség igénye nélkül.

Aldheorte / Öregszív (Tad Williams: Memory, Sorrow and Thorn)

A Búcsú Köve borítójához készült festmény

A Búcsú Köve borítójához készült festmény

Mivel Tad Williams első fantasy-ciklusa jelentős mértékben reflektál Tolkien munkásságára, ezért nem meglepő, hogy találkozhatunk a Bakacsinerdő helyi megfelelőjével, az Aldheorte – Öregszív – erdőséggel, mely egy egész országnyi területet foglal el. Az erdőben találhatunk elhagyatott tündérvárosokat, nagyon is élő tündérkolóniákat, de sokkal valószínűbb, hogy eltévedünk és éhen halunk a hatalmas rengetegben.  Amennyiben pedig egyáltalán nincs szerencsénk, banditák vagy hangyarajként rajzó, manószerű szörnyetegek végeznek velünk.

Az Aldheorte rengetegnél azonban sokkal érdekesebb annak déli megfelelője, a Wran-mocsárerdő. Míg az Aldheorte az időtlenség, addig a Wran a folytonos változás megtestesítője. A burjánzó fák ágain színes madarak és majmok fészkelnek, az erdő pedig apró, sötétbőrű embereknek ad otthont, akiket az északiak civilizálatlan vadaknak tartanak, ami nem is állhatna távolabb a valóságtól. Azonban a Wran még az Aldheorte erdőségnél is veszélyesebb, vizeit krokodilok népesítik be, a belsejében pedig a ghantok, rovarszerű, veszedelmes teremtmények élnek, melyek olykor egész falvakat özönlenek el.

Archnihil

 

Neil Gaiman: Csillagpor

Falva falva szomszédságában egy hatalmas erdő terül el, melyet csak egy fal választ el az emberek birodalmától. A falon tátongó rést éjt nappallá téve őrzik a falubeliek, és csak kilenc évente egyszer pihennek, május elsején. Ha valaki elég ideig bámulja az erdőséget, hatalmas vagy éppen apró, de mindenképpen furcsa alakokat láthat a fák között, melyekről aztán eltűnődhet, vajon valóságosak voltak, vagy a képzelete szüleményei.

thelionandtheunicornHa valaki valamilyen okból kifolyólag mégis csak beleveti magát a rengetegbe, hamar feltűnhet neki, hogy egyik évszakból a másikba vándorol. Ha szerencsés, jó sorsa útjába vet egy furcsa, de jó szándékú teremtményt, aki útba igazítja. Ha nincs szerencséje, akkor letéved az útról, és kivívja a fák haragját; kegyetlen hercegek és még kegyetlenebb boszorkányok útjába kerül, akik képességek és vérmérséklet szerint vagy kecskévé, vagy hullává változtatják őket; esetleg tündérek lopják el a kalapját, mely bár nem jár olyan végzetes következménnyel, ám mégis méltánytalan. Ha pedig valaki igazán, de igazán szerencsés, találkozhat az örök párbajban álló oroszlánnal és egyszarvúval, égből hullott leányokkal vagy pedig égi hajósokkal, kiknek a kikötője egy hatalmas fa koronájában található.

Archnihil

Ghostwood és környéke (Twin Peaks)

twinpeaksDavid Lynch és kreatív társai valószínűleg nem azzal a célkitűzéssel álltak neki a Twin Peaks előkészületeinek, hogy a modern generációk számára is a baljós, fenyegető erők szimbólumává tegyék az érintetlen erdőt, ennek ellenére sikerült nekik. David Lynch és Mark Frost két évadot megélt, de a mai napig hatalmas kultusszal övezett, 1990-es tévésorozata nagyon hamar, nagyjából az első epizód végére eléri, hogy pusztán a szélben hajladozó lombok, az éjszakai fenyves vagy a kihalt erdei út felett lengedező közlekedési lámpa látványa megfoghatatlan szorongással töltse el a nézők jelentős részét. Twin Peaks fiktív amerikai kisvárosa valahol a hegyvidéki vadon közepén, a kanadai határ közelében található, ahol a békés felszín ellenére minden és mindenki romlott – és miközben a városkába érkező FBI-ügynök, Dale Cooper egyre mélyebbre merészkedik a központi rejtélyt, Laura Palmer meggyilkolását körülvevő homályba, egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a sötétség bizonyos értelemben a kisvárost körülvevő vadonból kúszik elő. „A gonosz lapul odakint” – mondja (szabad fordításban) a helyi titkos társaság, a Bookhouse Boys egyik tagja Cooper ügynöknek. „ Van valami nagyon, nagyon különös ebben a vén vadonban. Hívja, aminek akarja. Sötétségnek. Erőnek. Számtalan alakot ölt, de emberemlékezet óta itt van.” Twin Peaks fenyveseit nehéz elfelejteni, mert létezésük is azt sugallja, hogy a modern világ fénykörén kívül létező, érintetlen erdő továbbra is a természetfölötti birodalma lehet.

Juhász Viktor

Tom Siddell: Gunnerkrigg Court

Archaia-Property-Featured-Art-Gunnerkrigg-Court-442x288A Gunnerkrigg Court című webcomic egy roppant furcsa bentlakásos iskolában játszódik, melynek furcsaságát részint a mellette elterülő erdő, valamint az iskolát a vadontól elválasztó, mélységes szurdok, és a mélyén futó folyó adja. Részint, mert amúgy az iskola önmagában is épp elég bizarr. Egykor régen persze nem volt itt sem iskola, sem folyó, de még csak szurdok sem: a Gillitie Forest uralta az egész vidéket. Állatok, tündérek, hétköznapi és különös lények otthona volt, akik egy ideig még azután is nagyjából békében éltek, hogy megérkezett közéjük az ember. Ez persze okozott némi felfordulást, és végül mindenki belátta, hogy jobb, ha kissé elkülönülnek – és mondjuk legyen köztük egy nagyon széles és nagyon mély szakadék, az alján egy átúszhatatlan folyóval (benne bónusz őrjöngő kísértet! Csak itt! Csak most!), és a tetején egyetlen, árva híd, amin egyik irányba sem kelhet át senki csak úgy.

Gillitie erdejében azóta csak meghívással tartózkodhatnak emberek, illetve, ha vállalják, hogy állattá változnak, és úgy telepednek le. A helyzet fordítva sem jobb: az a tündér, aki a gunnerkriggi iskolában akar tovább tanulni, nos, az először meghal, hogy átkerüljön. Nos, igen. Meghal. A „kinek mi a túlvilág” dolgot tovább erősíti, hogy az Udvar és az Erdő médiumokon keresztül tartja a kapcsolatot. Főhősnőnk, Annie az előző médium lánya volt, és maga is halottlátó és halottkísérő: olykor átkeveredik a folyó túlpartjára, sőt, az egyik nyarat is ott tölti – erről részletesebben az Annie az erdőben című bónusz-kötetecskében lehet olvasni.

Tapsi

Orson Scott Card: A Holtak Szószólója

 Card Ender cikusának második regénye, A Holtak Szószólója egy különös bolygón játszódik, és azon kevés science fiction könyv közé tartozik, ahol a fa, az erdő, roppant fontos helyszín, gyakorlatilag már szereplő. A malackák erdejéről nehéz anélkül írni, hogy ne derüljön ki a könyv legnagyobb és legszebb csavarja, aminek nagy része volt benne, hogy ne csak az átütő humanizmusa miatt szeressem a történetet, hanem azért is, mert roppant ötletes. De nézzük csak, egyáltalán kik ezek a malackák, és mi a furcsa az egész erdőben.

 PiggyEnder univerzumában az emberiség évezredeken át egyetlen idegen fajjal találkozott, a bolytudatú hangyokkal, akik először nem fogták fel, hogy az emberek bolytudat híján értelmes lények lennének, és megpróbálták kiirtani nemes fajunkat – mire válaszul az emberiség inkább kiirtotta az egész tetves társulatot, kész, vége, egy árva, megtermékenyített és bebábozódott királynőt leszámítva, akiről azonban csak Ender tud. És ekkor, háromezer évvel a Fajirtás után új értelmes fajra bukkan a világűrt gyarmatosító emberiség – és ezúttal az ember a fejlett faj, és a malackák, ezek a kis termetű, harcias, mulatságos lények nagyjából kőkorszaki szinten élnek. Hogy a Fajirtás véletlenül se ismétlődhessen meg, az emberek szigorúan elzárják őket, és csak egyetlen, aprócska települést hoznak létre a bolygón, Lusitanián. Ez a szigorú kapcsolattiltás/korlátozás hasonlít arra, amit az amazonasi törzsekkel kapcsolatban próbálnak fenntartani a valóságban (hm, tulajdonképp lehet, hogy nem véletlen, hogy a gyarmat egy brazil utódgyarmat, bár én eddig csak arra gondoltam, hogy főleg azért rájuk esett a választás, mert Latin-Amerika mégis egzotikus, pláne, ha nem spanyol nyelvterület; a domináns katolicizmus érdekes vallási szálat hoz be; lehet azzal játszani, hogy nem a fehér a domináns rassz), és csak a xenológusok, az idegenek kultúráját kutató antropológusok járhatnak át a bolygóméretű rezervátumba. Még a biológus sem, ő érje csak be azzal, hogy a kolónia területén lévő gazokat vegzálja.

Ezzel igazából két gond van. Az egyik, hogy Lusitania ökológiailag igen szegényes, úgy hat-nyolc állatfajt és hat-nyolc növényfajt találtak rajta összesen, a másik az, hogy ezek közül akad pár, amelyik csak a rezervátumban él meg – például a fa. Lusitanián vannak erdők, a malackák mindig erdőben laknak, de az erdőkben egyféle fa nő, és ezt a fát nem nézheti meg egy árva biologista sem, mert ráadásul a malackák az őseiknek tartják a fákat, és ennek megfelelően nem szeretik, ha bárki piszkálja őket. Márpedig a malackák elég zordak, ha bepöccennek. Először csak a legbeszédesebb malackát, aztán az első xenológust fogják és belezik ki rituálisan; és a malacka fölé legalább ültetnek fát is, de szegény, jobb sorsra érdemes tudós testét csak úgy ott hagyják szanaszét. Ender ekkor keveredik a történetbe, mert elhívják, hogy beszéljen a xenológus életéről és haláláról – és ő elfogadja a felkérést, mert abban reménykedik, valahogy megérti majd a malackákat is, és megakadályozhatja, hogy az emberiség ezt az idegen fajt is ellenségnek lássa, és elpusztítsa.

Tapsi

Perelin, az Éjvadon (Michael Ende: A Végtelen Történet)

mPerelin a semmiből születik meg – pontosabban egyetlen porszemből, amely Fantázia birodalmából megmaradt. Ez a szemecske eresz gyökeret, hajt leveleket, és burjánzik el, míg hatalmas, éjszakában ragyogó csodaerdővé válik, amelyben minden gyümölcs új ízt kínál, és amelyben Barnabás először tapasztalhatja meg az erejét. Az Éjvadon megállás nélkül növekedik, végtelen és ismeretlen, a megállíthatatlan élet szimbóluma. Az élettel szemben azonban halálnak is kell állnia – amikor felkel a nap, a Perelin homokká omlik, és helyét átveszi a Góba, a Színek Sivataga, amelynek ura, egy lángoló üstökű oroszlán biztos halált jelent mindenki számára. Amikor azonban leszáll az éj, az oroszlán dermed meg, és a sivatag homokjából új életre kel a dzsungel… Barnabás Perelinen és Góbán keresztül érti meg az élet és halál körforgását és ismeri fel egyforma fontos szerepüket: ha nem kéne az Éjvadonnak minden hajnalban porrá omlania, az egész világot beborítaná és elnyelne mindent.

Persze nem Perelin az egyetlen emlékezetes erdő Fantáziában – a Zengerdő, ahonnét a Semmi elindult, a Xaida kéz formájú várát körülölelő húsevő orchideaerdő és a Szomorúság Ingoványa, ahol a Vénséges Morla él, mind emlékezetes, elvarázsolt helyek, bár talán kevésbé lenne kedvünk átruccanni oda.

Hanna

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. pierredelacroix szerint:

    Nagyon jó a sorozat! Amúgy ha már erdő és fantasy, itt egy másik klasszikus:
    http://moly.hu/konyvek/peter-s-beagle-az-utolso-egyszarvu
    (Ebből is látszik, hogy mennyire ismert Magyarországon a klasszikus „angolszász” meseirodalom. A gyerekkoromat a könyvtárban töltöttem, de csak 20 évvel később, most találtam rá – hál’ isten a rajzfilmhez nem vagyok elég öreg)

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon