Max Barry regénye elsőre ismerős ötletre, a kimondott szó hatalmára épül. Már a bibliai teremtéstörténet is tartalmazza ezt az elképzelést, de sokkal később és profánabb példákat is előcitálhatok: a Monthy Python egyik jelenetét és a Snow Crash metavírusát. De nem is ez a lényeg. Csak az számít, hogy a régóta ismert ötletből mit hoz ki a szerző.
A Lexikon írója ebből a szempontból jól teljesít. A zsáner egyik legfeszesebb nyitójelenetét tárja elénk a Gabo kiadónál nemrég megjelent regényében: a pergő párbeszédek közt Wil Parke, az egyszerű ács hirtelen két idegen fogságában találja magát. Látszólag tud valamit, amiről nem tudja, hogy tudja; a szemébe fúrt tű hideg idegenségét és az ismeretlen gyilkosoktól való rettegést tökéletesen átéljük. Költőknek nevezett emberektől kell őt megmentenie a nevenincs gonoszoknak, és Willel együtt hamarosan megtudjuk, hogy elrablóinál is vannak sokkal rosszabb emberek. A regény másik szálán megismerjük a vadóc, tinédzserkorból épphogy kinövő hajléktalan-utcai szélhámost, Emily Ruffot. Az “itt a piros, hol a piros” helyi változatával pénzt lenyúló kiscsaj belebotlik egy átverhetetlen öltönyös férfiba, aki valamilyen halandzsa kimondásával bármire rá tudja venni. Kiderül, hogy a lány tehetségesnek bizonyul a meggyőzésben; ezért egy bentlakásos iskolában titokzatos tanulmányokat – és persze pénzt ígérnek neki.
A Lexikon alapötlete itt tárul elénk a maga valójában: egy titkos társaság olyan technikát fejlesztett ki, hogy szavak segítségével meg tudják változtatni más emberek agyának kémiai reakcióit, áttörni az agyi gátakat, és rákényszeríteni az akaratukat. Az egész tulajdonképpen a régi hókuszpókusz ráolvasás science fictionosított változata. Az elágazó alötlet pedig az, hogy létezik olyan nyersszó, amely képes leigázni egész birodalmakat.
A két szálon futó történet egy merész dramaturgiai trükkel kapcsolódik össze. Amikor ezt felfedezzük, az külön örömet nyújt az amúgy sem unalmas szöveg olvasásában.
Max Barry nagyon gazdaságosan, de nem színtelenül ír. Jól kezeli a ritmust, a Wil Parke-féle hajsza sem zavaró, míg Emily történetében a szokásos “kiválasztott-az-iskolában” sztorit kapjuk, a kötelező ellenlábassal, az értetlen felnőttekkel együtt. Emily Ruff alakja az egyik legizgalmasabb a regényben. Erősnek láttatja magát, az élet sikátoros oldalán edződött, de nem sziklaszilárdan tökös csaj. A másik remekül eltalált figura Eliot. Kegyetlenül célratörő, de motivációja a szabálykövető emberé. Nagyon klassz az a rész, amikor kilép a saját biztonsági zónájából.
A thriller összeesküvéses része csúszik át a klisék birodalmába a főgonosszal együtt, de ezt árnyalja a tény, hogy elhisszük: lehetséges halandzsával leigázni bárkit.
A regény tudományos szempontból hihetően mutatja be a marketinges személyiségszegmentálást, és a tudományos alapok is hihetőek. Pedig ez “csak” egy thriller, nem akar sci-finek látszódni, még ha a fantasztikus elem neurobiológiai alapvetésekbe lett ágyazva.
A regény lezárása komolyan elgondolkodtatott: most giccs a vége vagy sem? Ha valaki befolyásolásról ír nagyszabású regényt, vajon tényleg ennyire kikerülhetetlen a szerelem?
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
