A világvége nem meteorzáporral vagy háborús helyzettel kezdődik, hanem egy álmatlanul átforgolódott éjszakával. Nem segít a mézes tej, nem segít a forró fürdő; az emberiség több milliárd bárányt számlál meg hasztalanul. Egyik napról a másikra többé szinte senki sem tud elaludni. Apróságnak tűnik, de a teljes alvásmegvonás hamarosan a realitásérzék elvesztéséhez, hallucinációkhoz, három-négy hét alatt pedig halálhoz vezet. Az emberiség felébredt, és megfizeti az árát.

Barnes_AlmatlanokAdrian Barnes első regénye, az itthon az Agave Kiadónál frissen megjelent Álmatlanok első pillantásra egyszerű apokaliptikus katasztrófaregénynek tűnhet. Mindegy, hogy milyen ok vezet a pusztuláshoz, az ilyen történetek végigdöcögnek a kötelező forgatókönyvön: az első döbbenet; a kétségbeesett kiútkeresés; a szétzilálódó társadalom; a felszínre tört állatias ösztönökkel küzdelem a túlélésért a civilizáció romjain. Ez alól az Álmatlanok sem kivétel, kipipálja a bejáratott jeleneteket, mint az áruházi fosztogatás vagy a káoszba fúlt városban beragadó menekülők, de csupán jelzésértékkel az olvasó felé, aki ezeket már mind ismeri. Amitől különleges lesz, az az elbeszélő, Paul, aki azon maroknyi ember közé tartozik, aki továbbra is képes aludni.

Paul nem a katasztrófa során vált kívülállóvá. Előtte is különc volt, aki nem definiálja magát az emberiség szerves részének, egyfajta felsőbbrendű távolságtartással tekint mindenkire. Etimológiával foglalkozik, elveszett vagy eltorzult szavakról ír könyvet, mintha szárnyai alá venné a nyelv kitaszítottjait. Az emberekkel nem sokat törődik, de saját magával sem, mizantróp egykedvűséggel nézi végig az apokalipszist. Nem retteg, nem aggódik, csak hagyja, hogy megtörténjen. Nem az köti le a gondolatait, hogy megszerezze az áruházi parkolóban az utolsó löncshúskonzervet, hanem elemezve, filozofikus letargiával elmélkedik a körülötte romba dőlő világról. Ha valakin segít is, azt sem meggyőződésből teszi, inkább csak azért, mert így szokás. Úgy lebeg végig a történeten, mintha álomfolyamban létezne, és ettől a különös narrációtól válik izgalmassá a szöveg.

Persze a társadalom is hamar felbomlik, ahogy az várható. Az alvásmegvonás őrülethez vezet, és ahogy kiveszik az emberektől az álmodás képessége, úgy szivárognak be az álmok a valóságba. Paul korlátozott, naplószerű elbeszélése nem alkalmas arra, hogy az egész megbénult világot bemutassa, de a saját városa is annyi csoportra bomlik, hogy sejthető, a Föld többi részén mennyire változatos lehet az apokalipszis. Alkalom adódik arra, hogy a társadalom kitaszítottjai – mint egy félművelt, korábban hajléktalan férfi –, akárcsak az elfeledett szavak, most erőre kapjanak, és a saját kedvük szerint formálják a világot. Különböző szekták és csoportosulások alakulnak ki, akik fantáziákba menekülve dolgozzák fel közelgő halálukat, és így személyre szabott álomvilágban várják a véget.

Az egyik szekta prófétának kiáltja ki Pault, mert megtalálják készülő kéziratát, a Nódot (ez az Álmatlanok eredeti angol címe is). A regény sziporkázóan játszik a szavakkal, a fejezeteket ritka kifejezések, régi mondások vezetik be, a szavak különcei, és a Adrian_BarnesNód is többjelentésű. Egyrészt a bibliai terület, ahová Káin népe, a kitaszítottak letelepedtek, másrészt az álmok mitikus földje. Ez a párhuzam végigvonul a regényen, ahogy végig elmélkedik a szavakon, vagy azok hiányán: a továbbra is álmodók többsége városi parkba költözött gyermek, akik a katasztrófa kitörésekor egytől-egyig elnémultak. És mivel ennyire nyíltan törődik a szavakkal és jelentésükkel, az őrülettel és az álmokkal, az is felmerül, vajon Paul, mint narrátor, mennyiben hazudik az olvasónak, vagy mennyire torzítja akaratán kívül az igazságot.

Számomra az izgalmas körítés ellenére az Álmatlanok mégis hiányérzetet hagyott. A könyv vékony, alig kétszáz oldal, így a gördülékeny stílus miatt egy ültőben elolvasható. Viszont emiatt nem is váj igazán mélyre a felvetett kérdésekben. Paul közönyössége miatt az emberi kapcsolatok felbomlása nem lesz elég húsbavágó, ahogy a szektás őrületből is felvillanó szeletet kapunk, és ez főleg úgy kevés, hogy más művek sokkal elevenebben ábrázolták már mindezt – ha zsánerkönyvet veszünk, a Végítélet Kingtől; ha egyebet, akár a Vakság Saramagótól, vagy McCarthy Az útja. A vége felé előtérbe kerülnek megszokott apokaliptikus kalandjelenetek, ami olyan „kötelező jellegű kör”, mintha Barnes ezzel akart volna szélesebb közönséget megnyerni. A fölösleges, már-már hollywoodi leszámolás helyett jobban áll neki a melankolikus szemlélődés, amikor hagyja, hogy valóban a főhős személyisége vigye a történetet, ne a szűkre szabott sablonok.

Az Álmatlanok váza egy izgalmas apokaliptikus történet, mégis képes egyéni ízzel tálalni a világvégét. Elmosódott hangulatával beférkőzik azon szerencsések álmaiba, akik még képesek aludni.

 

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon