Elizabeth Bear igazán sokoldalú SFF író. Kiberpunkkal kezdte pályafutását, majd űroperával folytatta, tett néhány kitérőt a történelmi urbánus fantasy irányába, hogy epikus fantasyvel tegye – egyelőre – teljessé portfólióját. Az idén tavasszal befejezett Eternal Sky trilógiát, mely a mongol sztyeppék és más, ritkán megénekelt keleti népek fantasztikus megfelelőit vonultatja fel, a szerző állítása szerint egy kozák felmenője ihlette. Egyúttal bebizonyítva, hogy van még értelme történelmi mintákhoz fordulni a fantasyben, feltéve, hogy ezek nem az unalomig ismert klisékhez kötődnek.

rangeofghostsAz első rész – Range of Ghosts – állítólag jövő tavasszal magyarul is megjelenik, az eléggé szerencsétlenül megválasztott Szellemek birodalma címen lehet rátalálni.

Egy olyan világban járunk, amelyben az ég tükrözi a földi viszonyokat: a nagy kán birodalma fölött annyi hold ragyog, ahány leszármazottja él az uralkodónak. Erem szörnyetegek lakta sivatagában a nap úgy perzsel, hogy azt halandó nem éli túl. Al-Sephr szektájának földjén pedig nyugaton kel és keleten nyugszik, tükrözve azt a tényt, hogy e különös kis csoport homlokegyenest másképp látja a világot, mint az eredeti vallás, amelyből egykor kiszakadtak. Mindez sajátos misztikumot kölcsönöz az egyébként is érdekes és hangulatos kultúráknak.

A trilógia első része a hősök karakterét állítja a középpontba. Egy kán-fi a hódító lovasnépből, aki nem kér a hatalmi harcokból, egy hercegnő a hegyekben megbújó királyságból (Nepál kínálkozik minta gyanánt), aki vállalja a legnagyobb áldozatot, amit nő csak adhat, hogy varázsló legyen, és egy tigrisember, aki nem hisz népe igazságaiban (ezek pedig a buddhista Indiára engednek következtetni), mégis fél a hitetlenségből fakadó szabadságtól: a könyv nagyon érdekes és erősen megrajzolt főhősökre épít, annyira, hogy eleinte a történet is háttérbe szorul mellettük.

Ámbár lehet, hogy mégsem… A cselekmény felütése – egy elrabolt, teljesen átlagos lányt kell megmenteni egy fekete mágustól – David Gemmell Kallódó hősök című regényét idézi, és így utólag kezdem azt hinni, hogy nem véletlenül. Ezen a ponton ugyanis Bear hősei is kallódnak, menekülnek valami elől vagy csak nem találják a helyüket. Van az első könyvben valami kifejezetten gemmelli, bár a további kötetekben a stílus megváltozik. (Nem romlik, csupán más szempontok kerülnek előtérbe.) Így szemlélve a történet másodlagos jelentősége talán nagyon is tudatos döntés volt.

A szerző egyébként nem törekszik arra, hogy minden áron az ázsiai kultúrák idegenségét hangsúlyozza: bár szereplői egzotikusak, mégis kedvelhetőek, európai fejjel is lehet velük azonosulni. A történet hangulatosan mutatja be az egyes országok szokásait, mindennapjait is. A kánság viszonyát a lovaikhoz, Tsarepeth varázslóinak magánéletét, vagy akár a Kalifátus ellentmondásos kavalkádját. (Egyes kritikák szerint a főszereplő valójában Temur hátaslova, olyan sok szó esik róla a történet folyamán. Ebben azért így nézetem szerint megbújik némi rosszindulat, de tény, hogy a sztyeppei nomádok kultúráját ilyen mélységben fantasy még nemigen mutatta be.)

Manapság népszerű a „hard magic”, vagyis a kidolgozott mágiarendszer, így talán érdemes megemlíteni, hogy ez a trilógia nem tartozik közéjük. A varázslók gondolkodásmódját viszont olyan érdekesen adja vissza, hogy nem is hiányzik belőle. Sőt, az egyik legizgalmasabbshattered-pillars-by-elizabeth-bear-498x750 mellékszereplő egy olyan varázsló, aki egyáltalán nem tud varázsolni! Remekül jelenik meg a folyamat, ahogyan legyőzi kisebbrendűségi érzését, és pusztán tudását felhasználva küzd meg olyan gondokkal, amelyekkel szemben az “igazi” varázslók már-már feladják a harcot.

A trilógia középső részében (Shattered Pillars) mongol, tibeti és indiai mintára megalkotott hőseink a Végtelen Ég világának „arab” országaiba jutnak el. Bár ez elcsépelt klisé is lehetne, Bear megint kreatív volt, az ismerős külsőségek mögé egy egészen más világot épített. A Kalifátus istene ugyanis egy istennő, aki a tudás és a tudomány főségét hirdeti, követői pedig azt tartják, hogy végső soron minden nő istennő. A belőle kialakult kultúra mégis szinte ugyanazokat a patriarchális vonásokat hordozza, amelyek az Ezeregyéjszaka-típusú fantasyről általában eszünkbe jutnak. Ez távolról sem hiba, a könyv jól megindokolja, hogyan fér meg együtt a kettő. Van ebben valami súlyos irónia, hogy egy teljesen más vallásból szinte ugyanazok a szokások alakulnak ki, mint a valóságban.

A trilógia közepe-betegség sajnos érződik, az első könyvhöz képest a cselekmény nagyon lelassul. Legalábbis a főszereplők szemszögéből, akik 150 oldalon keresztül malmoznak a kalifa városában; a mellékszálak azonban annál érdekesebbek: a főgonosz sorban intrikálja le a kelet birodalmait, első számú kémje különös, hozzá nem illő feladatot kap, egy egyszerű lány önhibáján kívül belekontárkodik a legsötétebb mágiába, kedvenc varázserővel nem bíró varázslónk pedig élete legnagyobb harcát vívja egy démoni járvánnyal és országa széthullásával.

steles-the-sky-by-elizabeth-bear-498x750A sorozat heroikusan kezdett, majd a második részben átment intrikusba, hogy a Steles of the Sky történetével valódi epikus stílusban érjen véget, Tolkien követőinek legjobb hagyományaival fűszerezve a remek egyveleget. (Mellesleg itt már nehéz nem rádöbbenni, hogy a három regény címét a Végtelen Ég három pillére, három hegység adta: a Szellemek Hegyei, a Törött Pillérek és az Ég Oszlopai. Elegáns megoldás, amit kár lenne a fordítással elrontani.) Amint lassan kiderül, kik és mik uszítják háborúra a Kagán egykori birodalmának utódállamait, a tét személyesből világméretűvé válik. A megoldás elsősorban nem hőseink harci vagy akár mágikus képességein múlik, hanem azon, hogy egyesíteni tudják-e a becsapott vezetőket és elüldözött népeket.

Ez a könyv már elég sok szereplőt mozgat, és javára válik, hogy egyikük története sem untatott, függetlenül attól, hogy mágikus átjárókban kalandoztak-e, vagy csak egy csapat hazátlan parasztot kísérgettek a pusztában. Érdekesen járta körbe a hatalomhoz jutó nők különböző változatait: a királynőt, aki rádöbben, hogy a koronáért folytatott harcban az országának ártott, a varázslónőt, akinek nincs varázsereje, mégis hozzá fordulnak az emberek, vagy a lányt, aki akaratán kívül jutott sötét erők birtokába.

Számomra ez volt az elmúlt év talán leghangulatosabb high fantasy trilógiája. Elizabeth Bear netán Robin Hobb babérjaira tör, méghozzá nem is esélytelenül. Az igényesen megformált, egzotikus kultúrák és a karakterek az Élőhajók trilógiát idézik, akárcsak az, hogy kezdetben idegesítő szereplőket úgy tudott fokozatosan átformálni, hogy az olvasó észrevétlenül megszeresse őket a történet folyamán.

Hasonló kreativitással nyúlt a keleti kultúrákhoz is – különösen szép volt az, amit (földi párhuzamokkal élve) iszlám feminizmusnak nevezhetnénk. A szereplők állandó utazgatását – tipikus Tolkien-utánzó motívum, amivel sok fantasy szerző nem tud mit kezdeni, de csak azért is szerepelteti – Bear céltudatosan használja arra, hogy a különböző kultúrák képviselőit ütköztesse, és sokat megtudhatunk hőseiről abból, hogyan alkalmazkodnak egyik vagy másik civilizáció szokásaihoz. A végén pedig különösen tetszett, ahogy a szétágazó szálak összefutottak, és a végén – de nem előbb – nyilvánvalóvá vált, hogy az eseményekben mindvégig volt valami sorsszerű.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 5 hozzászólás érkezett.

  1. Sam Reed szerint:

    “A szereplők állandó utazgatását – tipikus Tolkien-utánzó motívum, …”

    Tényleg?

  2. Noro szerint:

    Igen, tapasztalataim szerint a Tolkien stílusát követő high fantasy szerzőkre (pl. Feist, Jordan, Goodkind, de még Eddings is, akit amúgy szeretek) feltűnően jellemző, hogy a hőseik képtelenek meglenni anélkül, hogy körbeutazzák a világot. Akár szükség van rá, akár nincs.

  3. dbl szerint:

    Ez talán az író bűne… :)

  4. Sam Reed szerint:

    És még rengeteg más szerzőre is elmondható bőven Tolkien előtt. Swift, Homérosz stb. Egyébként pedig Conan is bejárta a fél világot, ha már a fantasyhez ragaszkodunk.

  5. Noro szerint:

    Nos, én csupán arra szerettem volna rámutatni, hogy Bear sok fantasy szerzőnél kreatívabban kezeli az utazások során érintett helyszíneket. Nem csak leküzdendő akadály (vagy váratlan segítség) gyanánt használja az idegen országokat, hanem minden esetben kezd is velük valami érdekeset.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon