SFmag

Christopher Nolan szerelmes az űrbe, és azt szeretné, hogy mi is szerelembe essünk. A Csillagok között régóta várt, nagyívű hőseposz az emberi képességek határáról és az akaratról, amellyel a végtelen is meghódítható. Már hónapokkal ezelőtt kikiáltották az év science fiction filmjének, és az ilyen beharangozók óvatossá szoktak tenni még akkor is, ha olyan biztos kezű, profi rendezőről van szó, mint Nolan. Hogy az idei legjobb sci-fi film-e, nem tudom, de az biztos, hogy a leggrandiózusabb vállalkozás.

Cooper (Matthew McConaughey) két gyermekét nevelő földműves egy isten háta mögötti tanyán, valamikor a nem túl távoli jövőben. A Föld pusztulásnak indult, nincs már más, csak homokvihar, éhezés, betegségek és lassú halál. Az emberiség mintha beletörődött volna az elkerülhetetlenbe, az elvágyódást is próbálják kiirtani magukból, így Cooper lánya, Murph (Mackenzie Foy) azért kap felfüggesztést az iskolában, mert elhiszi, hogy a holdra szállás valóban megtörtént, nem pedig mesebeszéd. A bátorság és a tudásvágy azonban nem veszett el: egy csoport felfedezett a Szaturnusz körül egy féreglyukat, amelynek segítségével potenciális lakható bolygókat kereshetnek, hogy az emberiség maradékát kimenekítsék. Erre a küldetésre vállalkozik a valaha pilótaként dolgozó Cooper is, kockáztatva, hogy sosem látja felnőni a gyerekeit.

Innentől pedig elkezdődik a gigantikus űreposz. A féregjárat és a világűr a legszebb, amit sci-fi kedvelő kívánhat, a semmiben sodródó hajó képei önmagukban is helyt álló, lélegzetelállító festmények. A néző érzi, hogy porszem a világegyetemhez képest, és hogy az élet odakint csupán egy sérülékeny szkafanderen múlik. De a fizikai veszélynél kegyetlenebb a lelki: a magány, hogy talán soha többé nem láthatnak emberi arcot, a tudat, hogy amíg ők néhány órát töltenek egy bolygó felszínén, a relatív idő miatt odahaza évtizedek telnek el. És ugyan, kiért érdemes meghozni az áldozatokat, ha közben nemcsak a szeretteik halnak meg, hanem az egész emberiség kipusztulhat? Vagy érdemes-e a saját szeretteikért küzdeni, ha önzésükkel közben az egész emberi fajt halálra ítélik?

Sok érdekes és jó kérdést felvet a Csillagok között. Lehetne akár egy család kamaradrámája is, amelyben a lány hiába várja vissza a messzi útra vállalkozott apját; lehetne az egész emberiségért áldozatot hozó hős története; lehetne pörgős akció-kaland-thriller vagy gyönyörű fényképezésű, lassú művészfilm is. Bármelyik lehetne, így végül kicsit mindegyik, de igazán egyik sem. A forgatókönyv egyenetlenségei miatt döccenő döccenőt követ. Cooper szinte véletlenül áll az expedíció élére, és öt perc alatt felkészítik a feladatra, noha egy évtized óta nem repült (és nem elég, hogy kiesett a gyakorlatból, valószínűleg fizikailag sem lenne kész egy űrutazásra). A jégbolygó epizódja máshol egészestés, B-kategóriás túlélőfilm lehetne a kötelező beépített elemekkel, itt viszont fölös kör. A küldetésre vállalkozott asztronauta társak feláldozható vörösingesek, egyedül Amelia Brand (Anne Hathaway) kap komolyabb szerepet, de az ő karaktere is megbicsaklik, amint a megszállott és felelős tudós ítélőképességét hirtelen felülírja egy kalapból előrángatott érzelmi motiváció.

Matthew McConaughey viszont óriási főnyeremény. Az alakítása pont olyan zseniális, mint várni lehetett – számomra még mindig döbbenetes, hogyan változott át a tinglitangli vígjátékok szépfiújából fantasztikus színésszé; a lányát játszó Mackenzie Foy váratlan meglepetés, ahogy Jessica Chastain is kiemelkedő. Michael Caine-t azonban ki kellene tiltani a Nolan-filmekből, mert sokadszorra játssza el ugyanazt a szerepet, és ahogy körbevezette Coopert a NASA-központban, már vártam, mikor mutat rá a Batmobile-ra.

A Csillagok között néha valóban tud varázsolni, amitől el-elakadt a lélegzetem, máskor azonban túl sokat akar markolni, túl sokfelé kapkod, de semmiben sem mélyed el igazán, néhány tragédiát pedig vállrándítással elintéz. Persze a cselekmény eleve hosszú időt ölel fel, sok szálon fut ahhoz, hogy mélyebbre ásson, ezt pedig hatásvadász könnyzacskó-facsarással vagy szentimentális monológokkal próbálja kompenzálni a szeretet erejéről, mely olyan elemi, akár a gravitáció. Így néha a giccs, néha a karakterek motivációjában tátongó lyukak törik meg a tervezett varázst, a lényeg pedig szétforgácsolódik.

A film ezek ellenére élményt nyújt, igényesen szórakoztat, és bár a nagyköltségvetés miatt populárisnak kell lennie, nem válik lebutítottá. Nolan van annyira jó rendező, hogy ne legyen kérdés, a Csillagok között remekül eltöltött három óra, de néhány év múlva talán csak annyira fogok emlékezni belőle, hogy a zseniális Matthew McConaughey a festményszépségű űrben sokat sírt.

Hozzászólások

hozzászólás