Egy világ, ahol minden, szuperképességgel rendelkező ember gonosz. Nemrég megjelent Brandon Sanderson fiatal felnőtteknek szóló (YA) fantasy regénye, az Acélszív magyarul is, a Delta Vision kiadó gondozásában.

Szuperképességgel bíró emberekkel többnyire képregényben vagy filmekben találkozunk, regények lapjain viszonylag ritkák, noha vannak kivételek. De talán még egy műfaj sem használta azt a koncepciót, hogy minden szuperképességű ember gonosz. “Szuperbűnöző”. Az eredmény pedig egy világ, ahol minden, úgynevezett Idol a törvények felett áll, mert senki sem tudja rájuk kényszeríteni akaratát. Ahol Chicago (most Newcago) acéllá változott, a napot örök éjszaka fedi és egy Acélszív nevű Idol uralkodik a városon csatlósaival. A koncepció kimondottan érdekes, de a megvalósításban több ponton középszerű. Aztán a könyvet végigolvasva jöttem rá, hogy zseniális.

AcelszivÉrdemes tisztázni, hogy egy fiatal felnőtteknek szóló (young adult, YA) regényről van szó. Ennek fényében nem meglepő, hogy egy 18 éves srác (David) a főszereplő. Nem túl eredeti módon az apját meggyilkolja Acélszív és a fiú bosszút esküszik. Tíz éven át tanulmányozza az Idol nevű lényeket, listát vezetve erejükről, vélt gyengeségeikről. Célját a Leszámolók nevű csoport által kívánja elérni, akik szinte az egyetlen ellenállók. Gerillataktikával, egyenként vadásszák le őket szerte az Államokban, elkerülve a “nagyobb falatokat”. David célja, hogy megkeresse és rávegye a csoportot a titokzatos úr, a sebezhetetlen Acélszív megölésére.

sanderson_authorA regény sok olyan elemet tartalmaz, mely vonzó lehet a fiatal(abb) célközönség számára. Ifjú főhős, aki talpraesett, mégis néha szerethetően ügyetlen, és nem egyszer okosabb a “felnőtteknél”. Látványos akció, titokzatos csapat király felszereléssel (mint például a tensor nevű kesztyű aminek vibrációival szét lehet törni a szilárd anyagokat, így remekül át lehet jutni a falakon) és sok fegyverrel. De tulajdonképpen ezek az elemek remekül mutatnának egy B-kategóriás ifjúsági sci-fiben vagy egy D-betűs stúdió animációs filmjében. Dicséretes viszont a világépítés: tetszik a szupergonoszok által uralt, szétszakadt Egyesült Államok gondolata és az is. hogy Newcago nem csak Acélszívnek, de több száz kisebb erejű Idolnak is otthon ad, így jóval színesebb vidék a vártnál. A város acéljából kivájt földalatti labirintusai pedig bármely elborultabb sci-fibe beillenének, még ha nem is olyan sötét a hangulatuk. Ötletes továbbá, hogy minden Idolnak van egy adott gyengesége, melynek keresgélése különös ízt ad az ellenük folytatott hadjáratnak. Hiányoltam viszont az Idolok közti csatát, hisz a koncepció emberek emberfelettiek ellen vívott harcából indul ki.

sanderson_steelheart_ENA könyv első fele elég középszerűen telik, az akciójelenetekben pedig Sanderson még a szokottnál is nagyvonalúbban bánik a realitással – sok lövés kevés találat. YA regény lévén ez még elnézhető. Ami már kevésbé, hogy David túlzottan okos, túl sok gyanúja igazolódik be az Idolok gyengeségével kapcsolatban, amit a rájuk vadászó emberek eddig nem tudtak. Megmagyarázható  azzal, hogy David tíz évig ötletelt és infókat gyűjtött, míg a Leszámolók nem fordítottak annyi időt Newcago uraira (máshol ténykedett), de azért elnéztem volna, hogy a főhős gyakrabban esik pofára.

A véleményem drasztikusan megváltozott az utolsó 70 oldalon. A szerzőre jellemző módon rengeteg mindenről hull le a lepel, és amit eddig vakszerencsének vagy elcsépelt klisének hittem, magyarázatot nyer. Ekkor éreztem azt: megérte elolvasni.

Összességében a könyv tipikus Sanderson. Egyedi világépítés, látványos  akció, egyre javuló karakterábrázolás, kalandregényes hangulat és meglepő fordulatok a végén. Noha a mű önmagában is élvezhető, készül a folytatás Firefight címmel, ami 2014 őszére várható angolul, és remélhetőleg hamarosan magyarul is.

Hasznos linkek

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 16 hozzászólás érkezett.

  1. dbl szerint:

    “Szuperképességgel bíró emberekkel többnyire képregényben vagy filmekben találkozunk, regények lapjain viszonylag ritkák, noha vannak kivételek.”
    Megnéztem a “kivételeket”. EGY könyv, és korbéli.

    Ha esetleg utánanézel valamilyen SF monográfiában, olyan 60-70 évvel ezelőtt már ezeknél különb szuperember történeteket írtak.
    Mondjuk E.A. Van Vogt dellián világai, vagy slanjei, silkijei. Nem beszélve a Nulla A világairól…

  2. Sam Reed szerint:

    dbl: ezeket divat ma nem ismerni.

  3. Hackett szerint:

    Idézet a cikkből:
    “vannak kivételek.”

    Egyébként akkor már a Dűnéből Paul Atreides vagy az Alapítvány Öszvére is ideillik, szóval van bőven kivétel.

  4. tapsi szerint:

    “Ha esetleg utánanézel valamilyen SF monográfiában, olyan 60-70 évvel ezelőtt már ezeknél különb szuperember történeteket írtak.”

    ezeknél? miknél?

  5. Belánszky István szerint:

    Ha közös univerzumban játszódó szuperhősös könyvekre vágytok, ráadásul értékelhető színvonalon, akkor figyelmetekbe ajánlom a George R.R. Martin és Melinda M. Snodgrass szerkesztésében készült Wild Cards könyvsorozatot, melybe számos neves/underground/kezdő SF&F szerző írt ilyen témájú kisregényt és novellát, köztük a tisztelt szerkesztők is. Meglepően kreatív írásokról van szó mind a stilisztika mind az ötletek szintjén. Eddig három kötetet olvastam (egyet birtoklok is), és messze felülteljesítette az elvárásaimat.

    http://en.wikipedia.org/wiki/Wild_Cards

  6. Crei szerint:

    DBL: “ezeknél különb” – ilyenkor szokás a szerintem, vagy véleményem szerint kifejezéseket használni…

  7. Komavary szerint:

    Dbl, az a baj, hogy két teljesen különböző dologról beszélsz.

    Az általad citáltak idegen fajok/robotok, amiket az író valamiért embernek nevez. De a lényeg: sokan vannak.

    Amiről itt szóvan, ahhoz kell a szuperhősmítosz (mármint hogy a szuperhősök egyedi képességekkel rendelkező “kiválasztottak” – ha egy egész fajról van szó, akkor mondjuk egyetlen túlélők (Superman).
    Kell azután, hogy ezt az egész mítoszt lerombolják (Sarokkő: Alan Moore/Dave Gibbons: Watchmen (1986)).
    Majd újra felépítsék a maradékból (lásd pl. Warren Ellis: Planetary, mint adaptáció más műfajokra, vagy az egész Stormwatch/Authority, ami a fenti ismertető szempontjából releváns: lehet úgy szuperhős valaki, hogy egyszerűen csak a kisebbik rossz.)

    Tidhal könyvéhez meg túl kellett lépni a hatvan-hetven évvel korábbi állapoton (amerikai szuperhős = állami propagandaeszköz), amihez a fenti műveken túl pl. a Superman: Red Son (2003!!)-ra volt szükség.

    Illetve mindehhez kellett egy olyan beágyazottság a popkultúrába, ami most megvan, hatvan-hetven éve meg nem volt. Ez szülte, ez szülhette az olyan adaptációkat, mint pl. Adam Christoper Empire State-tel induló trilógiája, Seanan McGuire Velveteen sorozata, vagy a fenti Acélszív (vegyük észre, hogy a nem-kortár-szuperhős gondolata is leginkább huszonegyedik századi ötlet).

    Vagyis nem, ha akartak volna sem tudtak volna a fentieknél különb szuperemberes történeteket írni, egész egyszerűen azért, mert az alzsáner nem tartott ott.

    (Ha pedig Sam Reeddel úgy gondoljátok, hogy illene ismerni azokat a szerzőket, akiket “divat ma nem ismerni”, akkor szerintem egy sorozattervvel – pár próbacikkel keressétek meg az sfmag szerkesztőségét. ;) )

  8. fbdbh szerint:

    Divat ma nem ismerni valamit? Wow.

  9. Crei szerint:

    Ha már “‘Aranykor’”, és szuperhatalommal bíró emberek, nekem nagy kedvencem Frank Robinson az Erő című könyve. Csak ajánlani tudom.

  10. dbl szerint:

    @Komavary…
    “Vagyis nem, ha akartak volna sem tudtak volna a fentieknél különb szuperemberes történeteket írni, egész egyszerűen azért, mert az alzsáner nem tartott ott.”

    Először egy kérdés. olvastál Van Vogtot?

    Másodszor. engedelmeddel visszadobom a labdát. Mivel én SF fan vagyok, megpróbáltam korban is átfogó ismereteket szerezni erről a zsánerről. Kerestem egy útmutatót, hogy miről is szól, aztán a már ismerteken túl, elkezdtem keresni a modern szerzőket. Természetesen elkezdtem olvasni is őket. Jelenleg ott tartok, hogy az alábbiaktól olvastam egynél több könyvet:
    Dan Simmnons, China Miéville, Robert Charles Wilson, Iain M. Banks, Jack McDewitt, Alastair Reynolds, Robert Sawyer, Neil Gaiman, Chuck Palahniuk.
    Abszolúte első helyen áll nálam Neil Gaiman, aztán China Miéville, aztán Chuck Palahniuk.
    Külön kiemelendő nálam Dan Simmnos Hyperion sagája, illetve Banks Kultúra világa.
    Wilson nem igazán fogott meg, mint ahogy DeWitt, és Sawyer sem. Viszont nagyon tetszett Reynoldstól a Napok háza, és a Jelenések tere. Aztán ott van egyesben Greg Egantól a Diaszpóra, Vernon Vingetől a Tűz lobban a mélyben.
    A magyaroktól, egyértelműen Hackett a kedvenc, közvetlenül utána Szélesi, de ő elsősorban egy sci-fivel(A beavatás szertartása) és mágikus realista írásaival. Aztán László Zoltán, bár vele már kicsit kínlódtam… :)
    Ez nagyjából sci-fi, ha jól értelmeztem.

    Fantasyból (hogy Tolkient kihagyjuk, mert a LOTR nem ér a nevem kategória) sajnos egy már halott író nálam a No.1°: Holdstock: Mitágó erdő. A fantasyról nem írok többet, mert akiket igazán szeretek, régiek (mint holdstock is, csak őt most ismertük meg, magyarul…).

    Aztán az urban fantasyból Lukjamyenk Őrség sorozata, külön kiemelve Miéville Krakenjét,
    Lukjanyenko sci-fije pl. egyáltalán nem tetszett.
    Más kategória, de Palahniuk Kárhozottja az egyik legnagyobb varázslat számomra, amit könyvben alkottak. hasonló besorolású a Gaiman-Pratchett páros Elveszett próféciái.

    Mint látható nagy rajongója vagyok a bármilyen értelemben vett mesének. Rendkívül fontosnak tartom egy műben, hogy a mese sodorjon el, természetesen gondosan beépített, kidolgozott karakterekkel.

    Akkor a felvetésed… Nem vagyok jó cikkíró, mert nem vagyok irodalmár vénájú. Az esszéírást soha nem tanultam, legfeljebb, mint olvasó ismerem. Arra pedig nincs szükségem, hogy fanyalgó kritikák kereszttűzébe kerüljek.

    Sajnos a legelső hozzászólásomat
    félreértettétek, nagyjából a pongyola fogalmazásom miatt. Én csak annyit akartam a cikkel szembeállítani, hogy szuperhősöket a régi írók is alkottak, nem is keveset. ezért is kérdeztem most fentebb, hogy olvastál-e Van Vogttól?
    A slanek emberek (telepátia), az A-Nulla világa Gosseynje ember (akaratlagosan meg tudja változtatni saját tulajdonságait), a delliánok (A vihar, Az elveszett civilizáció) emberek, akiknek egy tudományos eljárással kettős agyat csinálnak.
    A silkiek már neccesebbek, mert teljesen emberformátumok, csak nem a Földön, hanem a Naprendszer meteorövezetében jöttek létre, mint faj. A közös eredetet csak sejteti az író.

    Az első hozzászólásomhoz:
    Az “ezektől” szó flegma kifejezés, amiért elnézést kérek, de azt tartom, hagy a cikkben említett művekhez képest a régiek, számomra komoly előnnyel befutók.

    Köszönöm, ha elolvassátok.

  11. Belánszky István szerint:

    -Ha viszont a Wild Cards sorozatot olvassátok el (legalábbis az első köteteket, amelyeket már ismerek), azt magatoknak fogjátok megköszönni. ;]

  12. Sam Reed szerint:

    “Ha pedig Sam Reeddel úgy gondoljátok, hogy illene ismerni azokat a szerzőket, akiket “divat ma nem ismerni”, akkor szerintem egy sorozattervvel – pár próbacikkel keressétek meg az sfmag szerkesztőségét.”

    Ezt már két szerkesztőséggel megtettem, harmadikkal nem fogom.

  13. fbdbh szerint:

    Fiatal SFmagosként megerősítem, hogy a Nulla-A és a Wild Cards is awesome, nem kell félni, hogy feledésbe merültek.

  14. Komaváry szerint:

    Hmm… mintha eltűnt volna.

    Szóval, a Slant szerintem olvastam, de nem fogott meg, a Null-A-ba beletörött a bicskám.

    Csak azt akartam mondani, hogy nem közös pont a “szuperember”, vagy ha igen, akkor mondhatnánk azt is, hogy minek van Vogt, amikor Arany János már megírta a Toldit.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon