Tim Powers a titkos történelem stílusának egyik valódi nagymestere. Az Anubisz kapui azon kevés könyv közé tartozik, amelyeket féltucatnyi olvasás után sem tudok megunni. De a szerző az osztrák–­török háborúk idejétől (The Drawing of the Dark) Thomas Edisonig (Expiration Date) bárhová képes becsempészni a fantasztikum elemeit. A történelmi tényeket minden művéhez alaposan áttanulmányozza, írói módszeréről pedig ezt vallotta Declare c. regénye kapcsán:

The-Stress-of-Her-Regard1„Alapszabálynak vettem, hogy nem változtathatom meg és nem is hagyhatom figyelmen kívül a feljegyzett tényeket, illetve nem változtathatok az események sorrendjén – ezután pedig megpróbáltam kitalálni, milyen lényeges, de nem dokumentált tények adhattak volna magyarázatot mindezekre.”

A The Stress of Her Regard vámpírregény, ami az én szememben, nem tagadom, közel menthetetlen témának számít. Egy Powers kaliberű alkotóra van szükség, hogy valami igazán eredetit hozzon ki belőle. Ez az 1989­es műve alkalmasint többet adott a vámpírmítoszhoz, mint az azóta eltelt 25 év összesen. Ezért ő nálam a vámpírok megmentője.

The-Stress-of-Her-Regard3A történet a XIX. század elejének romantikus költői köré épül: ők Percy Bysshe Shelley, John Keats, és a jelek szerint nagy kedvenc George Byron (kedvenc, hiszen az Anubisz kapuiban is megjelenik, márpedig Powersre nem jellemző, hogy egy karaktert egynél több könyvében is felhasználjon). Kvázi a címe lehetett volna akár „Lord Byron, a vámpírvadász” is, ha Powersnek nem lenne ennél nagyságrendekkel több ízlése. Így inkább Clark Ashton Smith „Sphinx and Medusa” című, magyarul valószínűleg nem olvasható versének utolsó szavait választotta. Nem is ok nélkül, hiszen a könyvet áthatják az irodalmi allúziók, különösen a gótikus költészet misztikus képei. Ezeket számos ősi mítosszal és biblikus utalással keverve egy egészen új, sajátos legendakört hoz létre.

Tim Powers vámpírjai tartalmaznak elemeket a Drakulából (fokhagyma, vérivás), az Ószövetségből (nephilim mint ember előtti faj), a görög mitológiából (múzsák, vak jósok és gorgó­fők), az ír­kelta tündérmesékből (alku a másvilággal, kővé váló szörnyetegek), és a sor valószínűleg nem is ér véget azokkal az utalásokkal, amelyeket felfedeztem. A szörnyekre alkalmazott nevek közül mégis a lamiát érzem a leginkább illőnek, Keats azonos című verséből. A ravaszul összeállított külsőségeken túl a legfontosabb ugyanis pontosan az, amiről Keats is írt: e lények ugyanis néha rátalálnak egy földi halandóra, akit őszinte szerelemmel szeretnek. A regényben szereplő három nagy költőt is egy­egy ilyen lamia üldöz a szerelmével. Csakhogy ez a túlvilági imádat öl, pusztít és nyomorba dönt.

A történet elején Byron és Shelley a Genfi­-tavon csónakáznak, amikor egy szárnyas kígyónő támad rájuk. Ennek következtében döbbennek rá, hogy mindketten túlvilági múzsájuk elől menekülnek. A múzsát pedig szó szerint kell érteni, mert a lamia egyik legnagyobb adománya a költői véna kiteljesítése. (Természetesen ekkor, a találkozás által megihletve született meg a Frankenstein története, és Byron orvosának, Polidorinak The Vampyre című műve is.) Az alantasaival nem túl türelmes Byron azonban nemsokára új orvost vesz maga mellé, aki kivételesen nem történelmi személy: Michael Crawford szintén egy lamia kegyeltje és áldozata. De mivel ő nem tör művészi babérokra, semmit nem nyer e túlvilági kapcsolatból, csupán szerettei hullanak el mellőle és barátai fordulnak ellene, a lamia ugyanis roppant féltékeny szerető.

The-Stress-of-Her-Regard2Keats érdekes módon keveredik a történetbe: mivel mindenszentek előestéjén (Halloweenkor) született, eltéphetetlen kapcsolat fűzi a lamia népéhez. E kapcsolattól egész életében szabadulni próbál. Végül csak úgy tud megszökni a befolyásuktól, hogy a nevét vízbe írják. Ami a legtöbb sci­fi olvasónak ismerős kell legyen, elvégre Dan Simmons számos alkalommal idézte a Hyperionban. De csak Powers gondolta tovább, mit is jelenthet a költő sírfelirata a fantasztikum keretein belül.

Crawford és a költők harcában a lamia népe ellen a szerző azokat a történelmi tényeket használta fel, amelyeket Lord Byron Svájcban és Itáliában töltött időszakából ismerünk. Rejtélyes halálesetektől a nemzetközi politika fordulataiig számos elemet épített be saját mítoszába. Még azt is megtudhatjuk tőle, mi volt a Habsburg­-ház közel ezeréves uralmának titka. A két fél közötti végső összecsapás pedig olyan különös formát ölt, amilyennel fantasyben még nem találkoztam. El kell ismerni azonban, hogy a történeti hűség a könyv közepe táján néha vontatottá teszi a cselekményt. Nem sikerült Byron minden egyes lépéséhez kitalálni valami izgalmas fordulatot, Powers mégsem volt képes rá, hogy a fölösleges részeket egyszerűen kivágja a könyvből.

Tim Powers

Tim Powers

A mitikus és a történelmi források mellett a regény még egy szokatlan eszközzel él. Figyelmes olvasók olyan tudományterületekre találhatnak utalásokat, amelyek a történet idejében még nem voltak felfedezve. Powers sosem mondja ki, miről van szó, de nem olyan nehéz rájönni, hogy egy bizonyos mágikus rituálénak például a valószínűségi hullámfüggvények összeomlasztásához van köze, egy másik alkalommal pedig Francois Villon a vegyértékelektronokról tart kiselőadást. Bármilyen meglepően is hangzik, mindezek remekül illeszkednek a könyv hangulatába.

Ha az olvasónak van tapasztalata a hasonló ötletkavalkádokkal, talán már számít is rá, hogy a főszereplők karaktere másodlagossá válik a világ ábrázolása mögött. Tim Powers sem tud teljesen úrrá lenni ezen a problémán, de hőseinek azért vannak kifejezetten erős pillanatai is. Crawford kapcsolata az események által meggyötört sógornőjével például a könyv második felének egyik legfőbb mozgatórugójává válik. Történelmi figuráihoz is hozzáad némi egyéni ízt, de náluk inkább érezhető, hogy alá vannak rendelve a valóság és a kitaláció minél izgalmasabb ötvözésének.

Tim Powerst talán úgy tudnám a legjobban jellemezni a magyar olvasóknak, hogy benne egyesül Dan Simmons fantasztikumra alkalmazott műveltsége és China Miéville agymeresztő kombinációkra képes kreativitása. Könyvei odafigyelést igényelnek, és a történelem ismerete nagyban növeli élvezeti értéküket, de ínyenc fantasy rajongók keresve sem találhatnak nála jobbat.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 5 hozzászólás érkezett.

  1. dbl szerint:

    “Tim Powerst talán úgy tudnám a legjobban jellemezni a magyar olvasóknak, hogy benne egyesül Dan Simmons fantasztikumra alkalmazott műveltsége és China Miéville agymeresztő kombinációkra képes kreativitása.”

    Azér` ez így, ebben formában, kicsit erős… :)

  2. juhaszviktor szerint:

    Nagy Tim Powers-rajongóként évekig vártam, hogy újra kiadják a Stress-t, mert ezt az egyet nem lehetett beszerezni sehonnan, ellenben rendkívül ígéretesnek tűnt. Aztán 2008-ban megjelent, megvettem… és nagyot csalódtam benne. Döbbenetesen erős a háttér – a mai napig emlékszem momentumokra belőle, ezért írtam a dátumot -, megvan a szokásos Powers-féle ötletes keverék a történelmi tényekből és a háttérben munkáló fantasztikumból, és teljesen felül is írta nekem a romantikus költők életét.. de a felénél teljesen szétesett a könyv. Zavarosak a motvációk, a sztori, az ötletkavalkád inkább massza lesz, nagy kár érte. Hangsúlyozom: szerintem. De az alapötletek miatt érdemes megpróbálni, hátha csak én voltam finnyás.

  3. flynn szerint:

    fú, ha van regény powers-től, amivel rettenetesen megszenvedtem, az ez :) nekem ez egy borzasztó körülményes olvasmány volt, kapásból öt jobb könyvet tudnék mondani tőle.

  4. Sam Reed szerint:

    Szerintem nagyon jó könyv volt. Annyira nem, mint az Anubis Gates, de olyan amúgy is kevés van.

  5. juhaszviktor szerint:

    Ha már Powers, akkor (az Anubisz kapui mellett) a Last Call vagy a Declare toronymagasan veri a Stress-t, ötletben is, de leginkább koherenciában.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon