SFmag

A tavalyi év egyik legegyedibb könyve volt T. S. Spivet utazása, amelyméltatlanul kevés figyelmet kapott (legalábbis számomra úgy tűnt). Pedig Reif Larsen illusztrált regénye minden, csak nem hétköznapi: főszereplője, T. S. Spivet tíz (a könyvben 12) éves tudósgyerek, aki a Nagy Vízválasztón éldegél Montanában egy farmon örök cowboy, szűkszavú apjával, rovartudós anyjával, Dr. Clairrel és nővérével, Gracie-vel, akinek minden vágya, hogy a reflektorfénybe szökhessen nem normális családjából. T. S. mindenről pontos feljegyzést készít, ábrát rajzol, cikket ír, számára a kukoricacsuhé lehántásának művelete éppolyan izgalmas, mint megfigyelni, apja hány másodpercenként emeli szájához a whiskyspoharat. A könyvben a margón ezeket a történetet kiegészítő ábrákat találjuk, ablakokat a különleges kisfiú fejébe.

Ugyan sem a könyv, sem Jean-Pierre Jeunet által rendezett film nem tartozik a szigorúan vett fantasztikumhoz, mégis ideillik az SFmagra mindkettő a látásmódja és a megjelenített mágikus gyermekkor miatt. A könyv alternatív (sci-fibe illő) vége csak a kapcsolódó honlapon van elrejtve (amelynek meglátogatását egyébként ajánlom), viszont az a mód, ahogyan a két mű (és elsősorban a könyv) a tudományt varázslatos, elbűvölő dolognak láttatja, a zsánerrel rokon.

A történetben T. S. egy napon telefonhívást kap a neves Smithsonian Intézetből, hogy egy találmányát (illetve a könyvben egy tudományos ábrát) felterjesztették a Baird-díjra, és egy hét múlva várják Washingtonba a díjátadóra. Az intézetnél senki nem tudja azonban, hogy T. S. csupán egy kisfiú, ezért a gyerek lemondja a részvételt.

Nem lenne azonban kaland, ha így alakulnának a dolgok. T. S. végül mégis úgy dönt, hogy elindul Washingtonba – titokban és egyedül, egy hatalmas bőrönddel felszerelkezve, amelyben a szükséges holmikon (szextáns, távcső, váltás ruha, jegyzetfüzet, barométer, zsebkés stb.) kívül az anyja dolgozószobájából elemelt napló is elfér… És így veszi kezdetét a különös utazás, amelynek első szakaszán egy tehervonat szállítja T. S.-t – pontosabban egy tehervonaton álló lakókocsi.

Az utazás során T. S. különös emberekkel találkozik, akik mind a könyvben, mind a filmben emlékezetes figurák, különösen a pályaudvari csöves, akit Dominique Pinon alakít (szerintem nem volt még olyan Jeunet-film, amelyikben ne kapott volna szerepet). és miközben anyja naplóját olvasva megismeri egyik őse történetét (ez a szál a filmből kimaradt), mi is megtudjuk, mi történt egy éve a montanai tanya pajtájában, amikor Layton, T. S. öccse egy baleset következtében meghalt.

A történet egyszerre több utazást is elmesél – T. S. szökését Washingtonba, az ottani hajcihőt és médiafelhajtást, amit csapnak körülötte, mikor kiderül, hogy zseni; de Dr. Clair nagyanyjának útját is a Vadnyugatra (legalábbis a könyvben), valamint sétát tehetünk T. S. családjában és eljuthatunk Layton halálával kapcsolatos bűntudata legmélyére.

Jeunet úgy hű a regényhez, hogy közben hozzáteszi a rá jellemző apróságokat, amik miatt annyira szerethetőek és jellegzetesek a filmjei. A könyvben lévő sok-sok gondolatot, belső folyamatot olyan röpke és zseniális beállításokkal, vágásokkal adja vissza, hogy azok egész fejezeteket mesélnek – és ebben jó partnerek a kiváló színészek, akiknek egy-egy arcrezdülése, mozdulata tökéletesen lefesti őket, mindig épp csak a karikatúra határán innen, de bőven a különcség birodalmában egyensúlyoznának. A Dr. Clairt alakító Helena Bonham-Carter és a morózus cowboy apa, Callum Keith Rennie párosa különösen emlékezetes, és bár – mint ahogy T. S. is megállapítja – alig beszélnek egymással, azzal, ahogyan a házban kerülgetik egymást, rengeteget vallanak egymáshoz fűződő viszonyukról. Kiemelkedően remek a Smithsonian Intézet munkatársnője, Mrs. Jibsen (Judy Davis), akinek arca egy tanulmány. Az igazán profi gárdában a T. S.-t alakító gyerekszínész, Kyle Catlett talán kevésbé találja meg a helyét – mindaddig, míg a tudománynak élő, kicsit fura kisfiút játssza, alakítása hibátlan, de az érzelmek ugyanúgy idegenek tőle, mint a szerepétől.

A színészi játék, az alapanyaghoz hű, de azt kreatívan értelmező forgatókönyv, a megelevenedő folyamatábrák és a sziporkázó rendezés egy rendkívül szerethető, humoros és megindító családi filmet alkotnak, amelyik – merem állítani – van olyan bűbájos, mint az Amélie csodálatos élete.

A könyvet pedig nem tudom eléggé ajánlani mindenkinek, aki még emlékszik, milyen volt gyerekként rácsodálkozni egy-egy virág felépítésére, a csillagképekre éjszaka, vagy a tökéletes V-re, amit a libák húznak az égen.

Hozzászólások

hozzászólás