SFmag

Robert Jordan írói stílusát hibáival és erényeivel együtt alaposan ismerem; a sorozatnak nagyjából a felét én fordítottam magyarra, és többet dolgoztam rajta, mint bármelyik másik magyar fordító. Összességében éveket töltöttem az életemből azzal, hogy Rand al’Thor mit sárkánykodik a sarokban, és nyilván elfogult vagyok. Sok hibáját látom a könyveknek, például csak egy másik fordító gyűlölhette úgy a fél oldalas, funkciótlan ruhaleírásokat, mint én, de meg kell hagyni, Jordannek rengeteg írói erénye is van.

A Sárkány, aki nem sárkány, vívóformákat mutat be a Karddal, Ami Nem Kard. Mindezt nyilván a pokol torkában, hol máshol.

Ezeket most mind nem fogom felsorolni, ahogy a sorozatot sem áll szándékomban ismertetni – akit érdekel, hogy a tisztán Jordan kötetekről mit mondhatnék, az elolvashatja az endless.hu-n – most a Hugo-díj kapcsán inkább arról írnék, mi is ez a sorozat, és hogy kerülhetett a maga könnyed, tizenkétezer oldalnyi szövegével egy évenként odaítélt díj regény kategóriájába.

Az Idő Kereke, Robert Jordan főműve az elmúlt húsz-harminc év egyik leghosszabb, legmasszívabb és legnépszerűbb fantasy sorozata. 12+3 kötet, tizenkétezer oldalnyi szöveg, huszonegy év és két író kőkemény munkája. Amikor 2013. januárjában az utolsó kötet is megjelent, egy korszak zárult le: és nem csak a Harmadik Kor, ami a bevezetők alapján ritka szeles időszak lehetett. Amikor Robert Jordan elkezdte megírni a sorozatot, még rengeteg újszerű vonás volt benne – amikor Brandon Sanderson befejezte, már a műfaj egyik sokat kritizált dinoszaurusza volt. Az egész világ megváltozott közben: lett internet, a szerzők a ködös messzeségben, titokzatos mód alkotó varázslókból markáns online jelenléttel bíró, közvetlen „ismerősök” lettek, emberi vonásokkal, személyesnek ható kapcsolattal (azt hiszem, manapság elég nehéz is pusztán offline teljesítménnyel befutni, mintha az embereknek kéne, hogy a sajátjuknak érezhessék a szerzőt is, nem csak a műveit).

Az idei Hugo jelölések körül Vox Daynek és konzervatív pajtásainak hála volt épp elég botrány ahhoz, hogy azon csak hetekig és félhangosan morogjanak a népek, hogy mi az, hogy egy egész sorozatot jelölnek regény kategóriában. Végtére is a politikai kérdéseket még a boldog Ámerikában is lényegesen nagyobb hisztéria övezi, mint egy formai és szakmai döntést, és azt, hogy páran kifejezetten a politikai beállítottságukkal, és nem az írásaik minőségével kampányolva kerültek be az utolsó körbe, sokan annyira felháborítónak találták, hogy ezen a fordulaton már fenn sem akadtak.

A kedvenc rajongói rajzom Cicely Combs alkotása.

Az engedékenységhez nyilván hozzájárult az is, hogy Robert Jordan (azaz James Rigney) már 2007-es halála előtt is köztiszteletben álló, kedvelt író volt, olyan rajongói bázissal, amit előtte egyetlen, még alkotó fantasy író sem nagyon tudott felmutatni, és utána-közben is csak G. R. R. Martin szárnyalt túl. Nehezen vitatható, hogy A tűz és jég dala sikerén sokat lendített, hogy akkor kezdték el kiadni, amikor az Idő Kereke már csúcsra volt járatva. Jordan mindenképp az epikus fantasy elmúlt húsz évének egyik legmeghatározóbb alakja, és ennek megfelelően az, hogy a sorozat posztumusz lezárása után úgy döntöttek, engedik, hogy még egyszer egyben jelöljék a Nagy Művet Hugo díjra, mindenképp tisztelgés is. A kérdés sokáig az volt, hogy mivel a jelölt művek teljes egészükben benne vannak a szavazói csomagban, Jordan kiadója, a Tor hajlandó-e tizenöt kötetnyi bestsellert csak úgy odadobni ingyen és bérmentve egy gesztusért, mert az nem tűnt túl valószínűnek, hogy a sorozat valóban megnyerhetné a díjat. Hajlandó volt. Az már, hogy a szavazók közül ki volt képes elolvasni az egészet, plusz a további jelölteket, és utána felelősségteljesen és tiszta tudattal dönteni, megint más kérdés, de igazából nem is ez volt a lényeg.

Rand al’Thor, még a brit imperialista felsőruházat előtti korszakában, seregei lobogóján ücsörögve.

Jim Rigney elképesztően fegyelmezett és termékeny író volt, közel menetrendszerűen kétévente kiadta a sorozat következő kötetét, és mindezt kellően egyenletes és kiszámítható (és a legkevésbé sem alacsony) színvonalon ahhoz, hogy egy idő után már minden újabb kötet automatikusan a New York Times bestsellerlista élén nyisson. A tizenegyedik kötet, Az álmok tőre megjelenése után, egy rosszullétet követően diagnosztizálták a viszonylag gyors lefolyású, és tragikusan kis gyógyulási eséllyel bíró szív-amiloidózissal. Jim emberfelettei erővel küzdött, úgy érezte, felelősséggel tartozik a rajongóinak, és a kezelések közben is azon dolgozott, hogy előkészítse úgy a történet lezárását, hogy esetleg más be tudja fejezni helyette. Kulcsfontosságú jeleneteket meg is írt, amivel valószínűleg legalább annyira megnehezítette, mint megkönnyítette utódja munkáját (egy történet mindig változgat írás közben, és ennyire fix pontokhoz, kész, megírt jelenetekhez igazítani azt, hogy merre kanyargott… kemény lehet), és igyekezett elrendezni a sorozat sorsát. Végül 2007. szeptemberében nem bírta tovább a szervezete, és ötvennyolc évesen meghalt.

Elég hamar kiderült, hogy a kiadó a feltörekvőben lévő, fiatal Brandon Sandersont kérte fel a sorozat befejezésére. Sandersonnak számos előnye volt: első könyvei szintén a Tornál jelentek meg, tehát ismerték, mint szerzőt, tudták róla, hogy képes nagyon gyorsan nagyon sokat írni, és nem volt még annyira ismert, hogy a népszerűsége beárnyékolhatta volna Jordanét. Az első „közös” kötet döbbenetesen hamar meg is jelent.

Perrin letette a lantot. Izé, fejszét.

Ez volt az utolsó könyv a sorozatból, amit én fordítottam, és meg kell, hogy mondjam, az összehasonlítás eléggé lehangoló volt – Brandon Sanderson rovására. Félreértés ne essék, rettentően élveztem azokat a Sanderson könyveket, amiket olvastam, és alapvetően egy kellemes humorú, szimpatikus fickónak tartom, és tisztában vagyok vele, hogy ilyen lehetetlen feladat íróként átvenni egy sorozatot – nem is sikerült zökkenőmentesen. Ami meglepett, az volt, hogy Sanderson nyelvileg mennyire érezhetően igénytelenebb és pongyolább. Jordant szokták azért kárhoztatni, hogy nem ír elég szépen, nekem mindig is úgy tűnt, hogy a stílusa inkább csak semmi különös, a kelleténél több leírással, de sosem tűnt esetlennek vagy gyermetegnek. Sanderson szókincs és képiesség terén is jóval gyengébb nála (de hát egy másik ember, más stílussal, és a saját könyveinél ezzel nincs is semmi baj; még így is sokkal több képet használ, mint például John Scalzi, aki meglepő mértékben kerüli a leírásokat), és olykor mintha az eseményekkel is úgy lenne, hogy két kézzel kapkod azután, ami le van írva, de már megint átcsúszott az ujjai között a lényeg.

Ennek ellenére tiszteletreméltó teljesítmény, hogy ha apróbb döccenésekkel is, de szépen és kereken lezárta a történetet, és idővel a szereplők többségének is eltalálta a hangját. Itt áldás is, átok is, hogy mindenkinek annyi időt töltöttünk már a fejében, hogy pontosan tudni lehet, miről mit kéne gondolnia – és pontosan érezni lehet, ha valahogy mégis elcsúszik a dolog.

A sorozat Magyarországon is sokáig igen jól teljesített, de Jordan halála, a szerzőváltás, majd idehaza a kiadóváltás, a tizenegyedik és a tizenkettedik kötet megjelenése között eltelt hat év (mindez megfejelve azzal a jól bevált, hazai gyakorlattal, hogy a kiadók kevesebb sorozatot fejeznek be, mint ahányat félbehagynak, tehát az olvasók nem reménykednek és nem kötődnek), sokat morzsolt a magyar rajongóbázison. Ha csak itthonról nézzük, tűnhet bukott sorozatnak is, amiből a leglelkesebb hazai rajongókként megjelenő kamaszok egyszerűen kinőttek. De elég volt pár évig követnem Leigh Butler híres-neves, alapos, vicces, és igen tanulságos „újraolvasását” a tor.com-on, hogy rájöjjek, mennyire hamis ez a kép.

Jordan rajongói bázisának legelkötelezettebb része ugyanis egy olyan csoport, ami Magyarországon szinte nem is létezik: az aktív harctéri szolgálatot teljesítő katonák és veteránok. Ők nyilván egy olyan oldalát is látják (és értékelik) a sorozatnak, ami rólam, békés civilről egyszerűen lepereg, de a kommentekben kialakult beszélgetésekből úgy tűnt, hogy a többségüket azzal vette meg kilóra a sorozat, hogy Jordan tudja, miről ír: tizennyolc évesen ment el a vietnami háborúba, és mire egyáltalán a hivatalos kiképzésére sor került volna, már jó néhány bevetésen túl volt. Ilyen szempontból Sanderson nem lehetett jó választás, pláne nem arra, hogy összefoltozza a világ legnagyobb csatáját, rajta még én is érzem, hogy legfeljebb a moziban látott harcjelenetet, és akkor is elaludt rajta egy kicsit.

A népes és elkötelezett rajongótábor ellenére már a jelölés pillanatában sejteni lehetett, hogy nem kap Hugót a sorozat. Maga Sanderson is visszafogottan kampányolt csak mellette, hangsúlyozta, hogy akik Jordan rajongóként veszik meg a csomagot, azok is olvassák el a többi művet, és úgy szavazzanak. Ráadásul a Hugo alapvetően még mindig inkább science fiction díj, és bár a jelöltek között felbukkannak időnként a fantasztikum más ágazatai is, azért többnyire „hagyományos” sci-fi művek versenyeznek és nyernek.

A jelölés ennek ellenére szerintem szép búcsú volt a sorozattól, és szép tisztelgés Robert Jordan emléke előtt. Megérdemelte; lehet nem szeretni, de mindenképp a műfaj egyik óriása volt.

Hozzászólások

hozzászólás