A galaxis őrzői

Közzétette: tapsi 1 hozzászólás

Az első hírek idején még mindenki húzta a száját, hogy ismeretlen, megfilmesíthetetlen, és még a többi szuperhősös történethez képest is komolytalan – beszélő mosómedve, kicsit fafejű, beszélő… fa, ja, persze, tiszta dizni (és amúgy tényleg, de ez már más kérdés). Az első előzetes után viszont hirtelen az év egyik legvártabb filmje lett, és joggal: vicces, könnyed, látványos, egy másodpercig sem kell szégyenkeznie a nevesebb hősöket felvonultató sorozatok mellett, sőt, a többségüket zsebre teszi. Ráadásul mindezt úgy, hogy semmi olyan nincs benne, amit ne láttunk volna már ezerszer. Legalább. Minden szereplő, minden helyszín, minden fordulat ismerős, de a film ennek ellenére (vagy épp ezért) végtelenül szórakoztató.

És most megyünk, és... mi az, hogy megmentjük a galaxist? Lepasszoljuk a szajrét.

És most megyünk, és… mi az, hogy megmentjük a galaxist? Lepasszoljuk a szajrét az orgazdának.

A történet napjainkban játszódik, bár valójában nehéz lenne megmondani, az események helyszíne ugyanis nem a mi szánalmas kis Földünk (aminek azért a bája mellett az előnyei is megvannak, legalábbis úgy tűnik, máshol az egész galaxisban nincs tisztességes zene), hanem a szórakoztatóipar szokásos, űrhajókkal és gonoszokkal teli, hatalmas világmindensége, egzotikus lényekkel, és nagy, látványos csillagködökkel. A kölyök Peter Quillt ide ragadták el holmi csillagközi fosztogatók még gyermekkorában, a dali nyolcvanas években: itt ért felnőtté, és a szülőbolygójához már csak egy erős kapocs fűzi, az anyjától kapott válogatáskazetta, rajta a hetvenes évek legnagyobb slágereivel. Ez később egyaránt lesz vicces és szentimentális jelenetek alapja, és a bumfordi Sony walkman (kb. annyira nyomják diszkréten az arcunkba a márkát, mint a Mátrixban a Nokia telefonokat) garantáltan minden késő-közép harmincasban boldog nosztalgiát ébreszt.

Környezetvédelmi kommandó

Környezetvédelmi kommandó

A film egyik erős pontja Peter Quill karaktere. Komolytalan, esendő rosszfiú, akin azért látszik, hogy helyén a szíve – és hát mellesleg nyilván jóképű is, bár a fene se tudja, hogy ebben a kék és zöd és citromsárga és brutál pink emberekkel teli galaxisban mi számít jóképűnek. A faji változatosságtól duzzadó világ ugyanis kimerül kábé ennyiben, és hogy a kékekből vannak már-már troll termetűek, és a hagyományos drappok pedig olykor csontos barázdákat eresztenek a koponyájukon. Illetve a gonosz hordákban nyálkafejű izék szolgálnak, de ez megint más kérdés, hát másképp nem látszana rajtuk, hogy gonoszok, ha nem kifordított meztelencsiga lenne a fejük, szóval legyen kifordított meztelencsiga a fejük. A beszélő mosómedve és a járó fa, az a két „idegen” lény, amivel gyakorlatilag az egész filmet eladták, még A galaxis őrzői univerzumában is furcsa: egyfolytában megjegyzéseket tesznek rájuk, sőt, Mordályról, a mosómedvéről azt is tudni lehet, hogy valóban egyedi példány, kegyetlen állatkísérletek eredménye. Ehhez képest csak egy kicsit sérült, és teljességgel emberi a viselkedése és a tudata, de persze azt azért nem lehet egy ilyen jellegű filmen számon kérni, hogy legalább egy kicsit mutatkozzon meg a viselkedésében is a háttere.

Kedves nővérek

Nagyon kedves nővérek

Ezt a film másik körberajongott szereplőjénél, Grootnál, a mozgó fánál is lehetne kifogásolni, bár a fene se tudja, a növények amúgy milyen lelkivilággal rendelkeznek. Engem kicsit zavart, hogy ő a lassú, a buta, akinek ugyan a teljes szókincse kimerül abban, hogy Én, Vagyok, és Groot, ebben a sorrendben, de azért ezzel együtt hozza az acélizmú-aranyszívű együgyű szerethető kliséjét. Mondjuk azt nem értem, hogy ugyanebből a közhelyből miért kellett rögtön mellépakolni még egyet, mert Drax, a Pusztító is többet nyom fél kézzel, mint az íkúja plusz ezer, de hát gondolom, kellett egy járó fa, mert az cuki, meg kellett egy kigyúrt vadállat, aki félmeztelenül lófrál az egész filmben, hogy a nőknek is legyen mit bámulniuk, ne panaszkodhassanak, hogy már megint csak a lánykák tornadressze olyan lenge. Mert hát a lánykák, a háttérből irányító főgonosz, Thanos fogadott leányai, Gamora és Nebula tornadressze azért elég lenge. Persze orgyilkosnőknél ez szakmai követelmény, elvégre abroncsos szoknyában mégsem megy úgy a triplaszaltó, de azért egyértelmű, hogy nem elsősorban efféle gyakorlati megfontolások miatt mutatják annyit például Zoe Saldana (Gamora) fenekét.

Mi az, hogy nem adjátok ki a nagylemezünket???

Mi az, hogy nem adjátok ki a nagylemezünket???

Mert természetesen azért ez egy olyan film, amiben van főgonosz, rögtön egy egész köteg: Thanos, a háttérből morgolódó, szelvényezett állú, halványlila ősi istenség (szegénykém annyira röhejesen néz ki, hogy jobb is, hogy ott maradt a háttérben; mintha egy tajvani fröccsöntő dzsunka és egy kékbálna kényszerű románcából született volna), és Ronan, a Dzsihadista, akinél felmerül, hogy most már megint mi baj az írekkel, és ha meg már így hívják, miért kék a feje, hát azok a skótok, szedjétek már rendbe a keltáitokat, ember. Jó, tudom, az eredeti képregényben is ez volt a neve, bár ott mintha kevésbé nézett volna ki úgy, mint egy hatodrangú  black metal együttes frontembere, arcfestés, bőrkötény, teljesen idióta fegyverutánzat, hülye fejfedő. Amilyen pózokba hősieskedi magát a hídon, én azon sem lepődtem volna meg, ha egyszer csak sikítozni kezd, és előadja a legújabb slágerüket csillagrombolóra hangszerelve. Az én kulturális hátteremmel persze ennek sokkal nagyobb a cukiságfaktora, mint akárhány mosómedvének, hát nem édes, amikor ilyen kis gonosz, ráadásul a kék alapszínén és a darabos, fekete felfestésen át is látszik, hogy valójában igen szép fiatalember. Ez egyébként számomra sokkal hátborzongatóbbá tette a karaktert, mintha egy nyálkásfejű dög lett volna, vagy önmaga rossz karikatúrája, mint Thanos; attól, hogy Ronanon látszott, hogy ember, hogy szép, egészséges, fiatal, sokkal borzasztóbb volt, hogy bolygókat irt ki, és milliárdok élete szárad a lelkén. Lee Pace-nek sikerült valami sérülékenységet vinnie a szerepbe, ami még jobban kiemelte, mennyire iszonyatos és förtelmes az az eszeveszett, fajirtó gyűlölet, amit Ronan képvisel – és mennyire emberi.

Törpapa sosem volt még ilyen laza

Törpapa sosem volt még ilyen laza

De persze a gonoszoktól még maradt volna A4-es, unalmas film ez is, amitől olyan végtelenül szórakoztató az egész, az nyilvánvalóan a jók… vagy inkább kevésbé rosszak csapata. Folttalan hőst ebben a filmben keresni is fölösleges, itt mindenki legalább egy kicsit rossz, de legalábbis büntetett előéletű. Ha a népnek Han Solo a kedvence, akkor azt kapnak, és tényleg nem kell mellé Luke Skywalker, hogy működjön a rendszer. Peter Quillnél talán már csak elrablója, mentora és pótapja, Yondu Udonta a vagányabb; ő az a fajta kalózvezér, aki attól, hogy kb. lila kristályokkal kirakott, bólogató kutya is van a műszerfalán, csak ijesztőbb lesz, nem nevetséges. Az efféle öntörvényű karakterekhez illő humort sokkal könnyebb megtalálni, és ahogy a szereplők egyfolytában húzzák egymást, kellemesen és ízlésesen pezsdíti fel a filmet.

A film története önmagában is kerek, de épp elég elvarratlan szál és kihasználatlan szereplő maradt ahhoz, hogy ne legyen erőltetett a következő részek gondolata. Én mindenképp drukkolok neki, hogy legalább ilyen jók legyenek, bár tény, hogy nagyon magasra tették a lécet. Nem egy mély film, nem is akar az lenni, de szórakozásnak páratlanul eltalált és kellemes. Érdemes megnézni, pompás kikapcsolódás.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. Attila szerint:

    A rendező, James Gunn volt a felelős a PG Porn sorozatért, meg a Super és Slither filmekért is. Már rég kijárt neki egy rendes siker.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon