Az idei Hugo-díjakat augusztus 17-én,  vasárnap osztják ki Londonban, a WSFS saját rendezvényén, a LondoCon 3-on. Az eddigi Hugo-hétjeinkhez híven most is kísérletet teszünk az SFmag látószögébe került művek közül minél többet bemutatni.

A novelette kategóriára idén jelölt művek:

  • “Opera Vita Aeterna”, Vox Day (The Last Witchking, Marcher Lord Hinterlands)
  • “The Exchange Officers”, Brad Torgersen (Analog, Jan-Feb 2013)
  • “The Lady Astronaut of Mars”, Mary Robinette Kowal (maryrobinettekowal.com/Tor.com, 09-2013)
  • “The Truth of Fact, the Truth of Feeling”, Ted Chiang (Subterranean, ősz 2013)
  • “The Waiting Stars”, Aliette de Bodard (The Other Half of the Sky, Candlemark & Gleam)

(Az értékelés során orka 10-es pontrendszerét használtam, mint minden évben.)

Ted Chiang: The Truth of Fact, the Truth of Feeling

Akármit ír ez az ember, azt el kell olvasni. Nincs ez másként idén sem; a Hugo-díjra jelölt elbeszélés ugyan dráma és karakterek tekintetében nem villant különösebben, viszont annyi gondolkodnivalót ad, hogy ezt könnyen megbocsátom neki.

A narrátor a nem is olyan távoli jövőben újságíró, akinek egy új találmányról kéne cikket írnia. Az emberek logokba mentik mindazt, ami velük megtörténik, kognitív kiborgokként léteznek, az írás mint elavult módszer, kezd kimenni a divatból. A Remem nevű program lényegében egy szupergyors kereső, amely lehetővé teszi, hogy azonnal előhívjon emlékeket (felvételeket) a személyes logokból. Nem kérdés többé, hová tette az ember a kulcsot előző este, de a házaspárok is tökéletesen pontosan fel tudják hánytorgatni, ki mit mondott és mikor.

Ahogy a narrátor egyre inkább beleássa magát a program működésébe, találkozik pro és kontra érvekkel, úgy viszi bele a mentális erdőbe az olvasót is, hiszen olyan kérdéseket boncolgat, mint hogy miként befolyásolja a memóriánk tökéletessége és tökéletlensége az identitásunkat, emberi viszonyainkat, gondolkodásunkat, történelmünket.

Míg a narrátor tépelődik, a másik történetszálon egy afrikai törzs első találkozását kísérjük végig az írásbeliséggel, és látható, hogyan befolyásolta a korábbi társadalmi-törzsi rendet az írnokok megjelenése, hogyan szűkült le az addig kétféle igazság (“helyes igazság, vagyis mimi és “pontos igazság”, vagyis vough) egyféle igazságra, mely az írott szót, a pontos feljegyzéseket akár a közösségi helyesség elébe helyezte. Kiváló tézisnovella, amely végigvezet minden felmerülő kérdésen, és a narrátorral együtt  hol az egyik-hol a másik irányba tereli az olvasót, miközben nem foglal egyértelműen állást (a narrátor igen, de a kontra érvek attól még ülnek). Rendkívül üdítő elmetorna volt, amelyet mindazonáltal nem annyira elbeszélésként, mint inkább egy fiktív ember által írt esszéként lehet felfogni. 8/10

Vox Day: Opera Vita Aeterna 

opera_256Igyekeztem kizárni tudatomból a szerző jelölése körüli botrányt, és csak a műre koncentrálni, amely egy korai keresztény szerzetesrenddel foglalkozik a fantasy keretein belül – azzal a különbséggel, hogy itt nem kereszténységről van szó (bár szinte minden részlete onnét származik, csak épp a Biblia, Isten és a tanítások vannak átnevezve).

A világtól elzárt kolostorba egy lélek nélküli elf érkezik, a legnagyobb mágusok egyike, aki egy másik rendet keres, egyik szerzetesüket ugyanis ő ölte meg, de felkeltette az érdeklődését a hit hatalma. Az elf végül a kolostorban ragad és nekilát lemásolni és díszíteni a szent szöveget, miközben esténként beszélgetéseket folytat az apáttal a lélekről, a megronthatatlan világról és a hitről, időnként pedig a kolostor kapujánál feltűnik egy démon (a famulusa, vagy afféle), aki szeretné visszacsábítani a mágia világába.

Bár az írásnak érdekes az alapfelvetése, sajnos épp az azzal járó filozófiai kérdésekre nem kapunk választ, az eszmecsere a hitről felületes marad, és a kérdés, hogy akkor egy elfnek lehet-e lelke, szintén megválaszolatlan marad. Sok a feldobott labda, amit aztán a szerző nem csapott le, ellenben szinte minden lényeges történést színfalakon kívül rendez le. A novella stílusa kicsit nehézkes, körülményes, bár az a választott korhoz passzol. Összességében inkább az elszalasztott lehetőségeket látom benne. 5/10

Brad R. Torgersen: The Exchange Officers 

Van a military sci-finek egy olyan ága, amelyet annyira áthat az amerikai patriotizmus, hogy erre érzékeny olvasók csak fogukat összeszorítva bírják elolvasni. Ez is ilyen.

A NASA kivonult az űrprogramból, de amikor a kínaiak elkezdenek a Holdra kacsintgatni, az Egyesült Államok hadserege felhördül, hogy hát nem lehet azt engedni, hogy ne szabad népek uralják az űrt, úgyhogy átveszik az űrkutatást, és katonai űrállomást kezdenek építeni az űrbe. Ezt próbálja a novella kezdetén elfoglalni egy rakás kínai űrhajós, mire főhősünk, egy Földről irányított szerelőrobot kezelője, jó katonához méltóan megvédi az űrállomást, és amikor ez nem sikerül, akkor inkább elpusztítja azt nagy heroikusan.

A másik szálon a kiképzését láthatjuk, minimális karakterábrázolással a “battle buddy” kapcsolaton kívül (igen, ez így le van írva, és hogy tetézze a dolgot, a bajtársnő kódneve Chesty – ugyan egy hasonló becenevű amerikai hős után, de azért nehéz elmenni a szó szerinti értelmezés mellett, pláne egy női szereplőre aggatva).

Készséggel elismerem, hogy van olyan olvasóréteg, amelyik lelkesen fogad egy amcsik vs. komcsik felütésnél nem mélyebb történetet, de nekem ez kevés volt, untam, a hazafias felhangok és világnézeti vakság meg határozottan bosszantottak, mint ahogy a morális kérdések is, amiket a sztori felvet és amik mellett a szerző egyszerűen elment (a főhős távirányítja a robotot, míg a kínaiak élő emberek az űrben; a halálukra viszont körülbelül annyi gondolatot veszteget az író és a narrátor, mint arra, mennyire jó ötlet egy több milliárd dollárba kerülő objektumot belevezetni az atmoszférába).

Ugyan nem bántóan rossz, de nem is emlékezetes mű, amely egyértelműen csak a jelölési lobbinak köszönhetően kerülhetett az öt finalista közé. A szerző egyébként hivatásos katona, csak elfelejtette, hogy ami számára az élete, az az olvasónak nem feltétlen lesz izgalmas. 4/10

Aliette de Bodard: The Waiting Stars 

Aliette de Bodard Xuya-univerzumban játszódó írásai rendre felbukkannak a díjak jelöltlistáin, és nincs ez másként idén sem.

A Dai Vietek élő aggyal ellátott hajóinak egyike az ismert űr peremén hányódik egy hajótemetőben. Egy korábbi háború során a hajó halálos sebet kapott, de úgy tűnik, az “agy” még él. Lan Nhen saját élőhajóján a keresésére indul, hogy nagy-nagynénjét visszavigye a családba, vagy ha ez nem lehetséges, megadhassa neki a végtisztességet. Amikor azonban Lan Nhen behatol a hajóba, felfedezi, hogy a hajó az ellenség főbolygója irányába sugároz egy kódolt adást…

A történet másik szálán a Galaktikus Birodalom főbolygóján nevelkedett Catherine próbál megküzdeni örökségével – őt és társnőit gyerekként szakították ki a  Dai Vietek közül, és törölték emlékeiket, arra hivatkozván, jobb nekik itt, a civilizációban, mint a barbár Dai Vietek között, ahol a nőket csak arra tartják, hogy élő számítógépeket szüljenek.

Nagyon erősen karakterközpontú elbeszélés ez, amelyik mindkét civilizáció érveit ütközteti a szereplőkön keresztül. Mi a rosszabb? Családtagokat nevelni fel űrhajóként, fogantatáskor eldönteni a magzat (és az anyja) sorsát, vagy a kímélet jegyében kitörölni valakinek az emlékeit, kiradírozni az identitását? A végkifejlet ugyan egy idő után kiszámítható, de az érzelmi töltés igen erős. 7/10

lady-astronautMary Robinette Kowal: The Lady Astronaut of Mars 

Mary Robinette Kowal munkásságából én az Austen-i fantasy regényeit ismertem, ezért nem igazán tudtam, mire számítsak egy ilyen cím alatt. Egy csodálatosan megírt, lírai novellát kaptam egy űrhajósnőről, aki egykor hatalmas szerepet játszott a Mars kolonizációjában, olyan hősként csodálták, mint az első nagy űrhajósokat, és azóta is a Marson él férjével.

Elma hatvan éves is elmúlt, de még mindig dédelgeti az álmot, hogy visszatérhet az űrbe, készül a következő megbízásra. Amikor azonban a felkérés megérkezik, már nem biztos benne, hogy elfogadhatja-e; bár ő egészséges, férje, a programozó matematikus Nathaniel halálos beteg és sorra veszti el motorikus funkcióit. Maga a küldetés sem mentes a rossz szájíztől: a PR-részlegnek egy jól eladható arc kell, és maga a küldetés három évig tart, mely idő alatt annyi sugárzást szed össze az űrhajós, míg egy másik naprendszerbe eljut, hogy egy fiatalabb űrhajóst már nem kérhetnek meg rá.

Elma nehéz döntés előtt áll: maradjon a férjével, akit egyre megalázóbb módon hagy cserben a teste, és aki esetleg meghal, még mielőtt az űrhajó elindulna, vagy menjen és vállalja azt, hogy nem tud elbúcsúzni. A képben megjelenik Dorothy is, Óz Dorkájának továbbgondolt alteregója, aki a soha nem vállalt gyerekeket személyesíti meg, és párhuzamot kínál a Mars kupolavárosa és Óz Smaradvárosa között.

Szép és mélyen emberi írás, mely anélkül idézi Bradbury Marsbéli krónikáját (van is utalás Bradburyre a novellában), hogy akár stílusát, akár történeteit majmolná. Szépsége, szomorú emelkedettsége miatt lesz testvére azoknak a novelláknak. 8/10

Az öt jelölt mű közül három kifejezetten tetszett, és ha csak ezeket tekinteném, akkor erős mezőnyről beszélhetnék, ám nem tudok szó nélkül elmenni az idei jelölési botrány mellett.

Aki követte az eseményeket, láthatta, mekkora port kavart fel, amikor néhány hangsúlyosan konzervatív író (elsősorban Larry Correia, Vox Day, de Brad R, Torgensen is) blogjaikon arra buzdították olvasóikat, hogy vásárolják be magukat a Hugo-nevezésbe, és jelöljék a konzervatív írók műveit. Természetesen lobbizni mindenkinek lehet, és az is gyakran előfordul, hogy egyes írók mások műveire hívják fel a figyelmet, de sokakban visszás érzést keltett, hogy ezúttal nem a művek, hanem az írók politikai és világnézeti kötődése vált fontossá, annál is inkább, mivel kifejezetten más írók ellen hadakozva intézték híveikhez kiáltványukat.

A jelölt művek 728 szavazó ajánlásai alapján kerültek a listára. Mivel kispróza esetén nagyon elaprózódnak a jelölések, hiszen mindenki ötöt jelölhet a sok százból, és a szavazók jellemzően más-más magazinokból merítenek, gyanítható, hogy a kiáltvány erősen megbillentette a mérleget.

Személy szerint én az egész cirkuszt kínosnak éreztem, azt pedig elkeserítőnek, hogy nem az írások voltak fókuszban, hanem az adott szerzők világnézete. Sajnos a novelette kategóriában szerintem méltatlanul kapott jelölést a The Exchange Officers, amely, bár eredetileg az Analogban jelent meg, egy elnagyolt és didaktikus, unalmas űrcsata, és Vox Day novellája is inkább az “egynek jó volt” kategória.

Abban bízom csupán, hogy a végső szavazásnál mindazok, akik más írásokat jelöltek, a művek elolvasása után valóban a novellák érdemei szerint és megfontoltan fognak dönteni. Éppen ezért tippelni sem tudok; csak azt mondhatom, hogy végső soron de Bodard, Kowal és Chiang bármelyikének győzelmét örömmel el tudnám fogadni, mert mind a hárman élményt adtak.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 5 hozzászólás érkezett.

  1. Belánszky István szerint:

    Egy helyesbítés:
    “A világtól elzártan létező kolostorba egy napon egy lélek nélküli elf létezik,”
    érkezik.

    De nem ártott volna a mondatot is máshogy fogalmazni, az egy-egy szóismétlést elkerülendő.

  2. SFmag Szerk. szerint:

    István, köszönjük, javítottuk is a mondatot.

  3. hanna szerint:

    Örülök Mary Robinette Kowal győzelmének, de az elég aggasztó, hogy két rossz novella be tudta előzni szavazatszámban Ted Chiangot és Aliette de Bodard-t…

  4. Hanna szerint:

    @hackett: Megzavart a címek sorrendje, megnyugodtam. :)

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon