A klasszikus science fiction regények olyasfélék, mint az egykori körülrajongott primadonnák: vagy szépen öregednek, vagy olyannyira csúnyák, hogy nem is hissszük el, hogy egykoron a lábuk előtt hevert a fél világ.
A Metropolis Média jóvoltából Robert A. Heinlein most magyarul is kiadott 1957-es regénye, az Ajtó a nyárba az előbbi kategóriába tartozik.
Az eredetileg folytatásokban megjelent sztori a megírás időpontja szerinti 1970-es jövőbe kalauzol el minket, Itt él a kicsit elvarázsolt mérnök, Daniel Boone Davis, a háztartási robotokat gyártó Hired Girl Inc. fő részvényese és a sikeres Bérelt Berta típus megalkotója. Egykori seregbeli haverjával alapították a céget, és hamarosan csatlakozott hozzájuk a dekoratív titkárnő, Belle Darkin is, akit hamarosan el is jegyez. A nagy alkalomra való tekintettel némi részvényt ad ajándékul jövendőbeli kedvesének a csak tervezésnek élő férfi, ám ennek drámai következményei lesznek. Újdonsült arája és barátja ugyanis kisemmizik a cégből.
Ő búsan és biztos léptekkel az alkoholizmus és a depresszió ikertornyai felé veszi az irányt. Azonban az 1970-es év még egy lehetőséget tartogat számára: hibernációban eltölthet harminc esztendőt, és azalatt a letétbe helyezett értékpapírjainak hála gazdag emberként élhet a jövőben. Ki tudna ilyen csábításnak ellenállni?
2000-ben azután a hosszú álomból felébred, de dollármilliók helyett rossz hírek fogadják: egykori közeli cégtársai újból megakadályozták, hogy pénzes ember legyen. Danny csodálkozva téblábol az ismeretlen világban, amikor megtudja, hogy egy kattant prof valamiféle időgépet szerkesztett, amely – úgy tűnik, működőképes.
Kész hát a terv, hogy megváltoztassa eddigi balsorsát.
Nincs mit tenni, ez egy retróregény. Amikor azt olvassuk, hogy memóriacsövek meg írógépbillentyűk meg beviteli eszközök meg vicces robotnevek, akkor mosolygunk. Itt hátra kell dőlni és átadni magunkat az amerikai álom világában írt futurizmusnak, amely tőlünk (sajnos) annyira idegen. Éppen ezért az Ajtó a nyárba nem képes megadni nekünk azt a sensawundát, amiért a sci-fit kedveljük. Erről egyáltalán nem az író tehet: Heinlein sokkal jobb író, mint a nagy triász két másik tagja, Asimov és Clarke. A stilisztika, ahogy a mondatokat fűzi, a gördülékenység, a játékosság mind-mind ezt támasztják alá.
Alapvetően két wellsi toposzt használ Heinlein. Az egyik az időutazás, a másik a hibernálás. Ezt a kettőt viszont egy ügyes, gyorsan pergő történetbe csomagolja. Amitől érdekes a könyv – és itthon még mindig van újdonság jellege – az az a mélységes hit, ahogy Heinlein a szabadversenyes kapitalizmust bemutatja az Aranykor sci-fi szemüvegén keresztül. Az automatizálás megállíthatatlan; a mérnökök kompetens hősök, akik a ráció erejével felülkerekednek a nehézségeken, bármilyen korban is élnek; a világot a verseny viszi előbbre és nem a behódolás, a megfelelés kényszere. Talán emiatt is maradt ki a szocializmus éveiben a legendás szerző a hazai kiadásból, és ezt én nem bepótolható bűnnek tartom, Kuczka Péter néhány nagy botlása egyikének. Robert A. Heinlein művein az USA-ban generációk nőttek fel, gyerekek százai fordultak a sci-fi írás felé, és az Ajtó a nyárba is jól példázza, hogy miért.
A csupán tizenhárom nap (!) alatt megírt regény egyszerre romantikus és tudományos, bemutatja az ember árnyoldalát és pozitív tulajdonságait, legyőzhetetlen elméjét is, az individuumban rejlő lehetségeket. Komoly tétről szól, ugyanakkor belengi egy minden-mindegy életérzés, a tudósba oltott hippi főhőssel, gonosz ügyvéddel és a végzetes végzet asszonyával.
A könyv borítóján olvashatjuk a brit írófejedelem, Brian W. Aldiss szavait: „Kötelező olvasmány.” Ez így igaz.
Úgy kell tekinteni Heinlein frissen kiadott művére, mint Bill Haley-re és örökbecsű dalára. Ma már történelem, de nélküle nincs történelem.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
Mondj egy csúnyán megöregedett regényt is…::)
Én mait írnék. Még a snowdrif-t nem vittem végig.
Nagyon jó írás.
Crei: Bug Jack Barrow Norman Spinradtól. (Vagy például az Accelerandó, amit most adott ki a MM :))
Accelerando amit most adott ki a MM, lehet hogy félreértek valamit de a könyvet az Ad Astra adta ki.
Az Accelerando-val mi a baj? Hétvégén volt a kezemben, de valahogy mégis letettem. Lesz róla könyvbemutató?
setni: nem te értesz félre valamit, hanem én írtam hülyeséget. Tényleg nem MM, hanem AA.
e(x): hogy már megöregedett. (Stross sajnos ügyesen ír olyat, ami sokszor már a megjelenése után fél évvel „elavult”.)
Szevasz SFinsider… :)(csak a hivatalosság miatt szólítalak így, hogy ne tűnjön személyes(kedő)nek az alábbi…
„Erről egyáltalán nem az író tehet: Heinlein sokkal jobb író, mint a nagy triász két másik tagja, Asimov és Clarke. A stilisztika, ahogy a mondatokat fűzi, a gördülékenység, a játékosság mind-mind ezt támasztják alá.”
Ugyan nem tudom miért lenne sokkal jobb író, mint a másik kettő, de végül is ezen nem fogunk vitázni, mert egy író jóságfokának megítélése szerintem ízlés dolga, ami mint tudott magányügy, ezen kívül szent és sérthetetlen.
„…a világot a verseny viszi előbbre és nem a behódolás, a megfelelés kényszere. Talán emiatt is maradt ki a szocializmus éveiben a legendás szerző a hazai kiadásból, és ezt én nem bepótolható bűnnek tartom, Kuczka Péter néhány nagy botlása egyikének.”
Megette a fene…Megint sikerült egy kicsit belerúgni szegény Kuczka Péterbe…
Egyértelműen ismert, hogy a szocializmus ideológiája és hatalmi karaktere számára elfogadhatatlan volt az a szabd gondolkodásra épülő világ, amit Heinlein bemutatott műveiben. Nagyon sok más mű – nemcsak SF – nem juthatott el hozzánk emiatt. Sajnos, ez volt a múltunk. Különben a bepótolhatatlanság az én korosztályom számára működik. Amikor vevő lettem volna Heinlein hatalmi irodalmiságára, az volt, amit írtál. Nem adták ki. Mire kiadták, arra olyannyira rajongója lettem Clarkenak, hogy nem maradt hely a szívemben (és elmémben) Heinlein számára… 🙂
Azért, hogy ne úszd meg olyan könnyen a létemet (és jelenlétemet), fentebbi és alábbi mondatodra valamit…:
„A könyv borítóján olvashatjuk a brit írófejedelem, Brian W. Aldiss szavait: „Kötelező olvasmány.” Ez így igaz.”
Ez így igaz… 🙂 De, – hála Istennek – Aldiss angol, és nem amerikai. Ezért aztán – akár tetszik, akár nem – kicsit másképpen viszonyult egész életében a hatalomhoz.
No, akkor a Trillió éves dáridóból:
– 265. oldal: „Asimov is, Heinlein is intelligenciát és tudásanyagot csempészett a cselekménybe. Heinlein legfőbb gyengéje, a hatalomhoz való viszonya olykor katasztrofális kifejezésmódban jelenik meg, mint a Starship Troopers (Csillagflotta) című művében.”
– 329-330. oldal: „Heinlein, a pulp író jól csinálta, olykor nagy lendülettel, félig racionalizáltan, jobboldali politikai filozófiával, mint a Starship Troopers (Csillagflotta) című művében1959-ben. Ez szentimentális láttatása annak, hogy miként cselekszik egy gyalogos katona egy jövőbeli háborúban. Mindenki, aki kapott katonai kiképzést, megfigyelheti, hogy Heinlein mennyire szépítette a képet.”
– Ugyanott, később: ” Heinlein igen gyenge politikai érzékkel dicsekedhet, politikai megnyilvánulásai csupán a szabadságra vonatkoznak, ez a lényege a Kettős csillag-nak is, amely teljesen hamisnak tűnik a politikusok durva és gyakorlatiatlan lépései miatt.
– 331. oldal: „…Heinleint valamelyest megindítja a Mars. Mint gondolkodó, primitív; talán éppen ez az oka. Pansin, a kritikus, azt mondja: „Heinlein elképzelése a szabadságról kegyetlen és dühödt.”
– Ugyanott, később (mellette is szólván egy mondat erejéig): „Heinleinről több ostobaságot írtak össze, mint bármely más SF íróról. Nem különösen jó mesélő,és karakterei sem sokban különböznek egymástól. Későbbi munkáinak mindegyikében van egy szószóló. A stílusa banális, erősen közönséges és lényegében mit sem változott negyvenegynéhány éves írói pályafutása alatt.”
Ezeket a szemelvényeket a cikkből kivehető kép árnyalására szántam. Semmi bajom Heinleinnel, nekem egyszerűen nem jött be, mint másnak, mondjuk Clarke. Ez így van rendjén.
Még valamit Kuczka Péterről. Javaslom végiggondolni, milyen helyzetben volt egy felelős szerkesztő egy olyan korban, amikor egyértelmű volt a másik oldal teljes elutasítása. Kuczka két irányból kapta a mérgesgombát… 🙂
A hatalom a kötelező irányt adta meg, az alkotók a szabad alkotás jogát követelték meg. Ezt kellett egyensúlyba hoznia. Biztos, hogy rengeteg intellektuális, alkotói sérelem keletkezett így. Egy dologban biztos vagyok . Elképesztő színvonalú ízlésvilága volt.
Ezt onnan tudom, és merészelem mondani, hogy olyan 5-6 db kivételével az össze Galaktika megvan (és természetesen olvasottan, nagyon soknál többször). Köztük az a régi folyam, amit ő szerkesztett. Ja meg vagy párszáz Kozmosz könyv, szintén az ő felelős szerkesztésében.
Úgy gondolom, az a szerkesztői kvalitás, amit képviselt, minden tiszteletet megérdemelt.
PS1
Javaslom egy kicsit bővebben utánanézni (habár esetedben biztos vagyok, hogy mélyreható ismereteid vannak róla) John W. Campbell szerkesztői filozófiájának, stílusának, és a legvadabb hidegháborús USA-ja hatalmához való viszonyáról. Érdekes párhuzamok generálódnak az emberben…
PS2
Egy hétig vártam, hogy a capchtarendszer (vagy kütyü?) megjelenjen, ezért most tettem fel ezt a hozzászólást (gondolom minek?!) 🙂
Szia, DBL! Köszönöm, hogy végigolvastad a cikket és a monstre kommentet, amelyre reagálnék egy gyorsan összedobott szövegszörnnyel:)
Heinleint jobb írónak tartom a két másik legendánál. Ennek viszonylag egyszerű, de távolabbról indokolható oka van. A sci-fi irodalom története a kezdetek óta arról szól, hogy a bekövetkező technikai-tudományos változások megtalálják-e a hozzájuk passzoló kifejezési formát. Ez az aranykorban érte el azt a mennyiséget és minőséget, amikor szubkultúrából a tömegkultúra felé fordult. Ez egy folyamat, és nem (mindig) felhígulást jelentett, hanem a kezdeti merev tudománypropagálásból elindult a tiszta irodalom felé, ahol az olyan kifejezések, hogy karakterábrázolás, stilisztika, dramaturgia még fontos volt. Ezen az úton szerintem a sci-fi regények egyre jobbak lettek. A folyamatban Asimovnak és Clarkenak óriási szerepük volt, de Heinlein volt az első, aki az Angyali üdvözlettel megírta az első igazán bestseller sci-fi regényt. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy sokkal-sokkal jobb író volt: egyszerre felelt meg a zsáner rajongóinak és a mainstream (sokszor helyeselhető) elvárásának. Heinlein tematikailag sokrétű, legalább három alkotói korszaka volt – még ha az utolsó olyan katasztrofális regényeket is eredményezett, mint például A fenevad száma – és véleményem szerint sokkal inkább közelített az ideális (ha van ilyen kategória) sci-fi regényhez. Ez utóbbit úgy képzelem el, hogy van benne hűha!-ötlet, de mindig arra koncentrál, hogy az hogyan változtatja meg az emberiség vagy egyes emberek életét. Heinlein sokkal többet törődött a karaktereivel, mint Asimov mint Clarke, emellett játékosabb a hangja, nem az a fehérköpenyes, kopaszodó, kemény keretes szemüveget viselő tudós prédikál nekünk. Heinlein nem veszi hóttkomolyra a figurát, miközben élet-halál kérdésekről szól. A sci-fiben sokkal több van, mint technológiai vagy tudományos kinyilatkoztatás, és úgy érzem, Heinlein ezt jobban értette, mint a másik kettő.
Nem akartam belerúgni Kuczkába, örökké hálásak lehetnek neki a hazai olvasók, hogy nem nulláról kellett elkezdeni a zsánert itthon. (Sőt, én többször beszéltem is vele, meghívtuk az egyetemre, szóval respekt az van.) De a kimaradt olvasmányok hiánya fájó, rengeteg olvasó fejében a zsáner valahol Asimovot jelenti, az ő esztétikai szintjét, és ez baj. Mintha a Beatles után nem történt volna semmi a poptörténelemben, és mindenkinek a gombafejű liverpooliakat kéne utánoznia. De Kuczkára tényleg úgy kell tekinteni, mint apafigurára, aki olvasói elvárásunkat, ízlésünket kialakította; utólag el lehet mondani, hogy papa, ebben vagy abban nem volt igazad:) Az okok most másodlagosak. El sem hinnéd, hogy milyen világ nyílt meg előttem, amikor elkezdtem eredetiből olvasni az itthon (még) ki nem adott műveket…
Kuczkának nagyon sokat köszönhetünk. És tudom, nem szabad telhetetlennek lennünk. De tényleg az a baj, hogy munkássága elhitette a hazai olvasókkal: a sci-fi csak az Aranykor irodalma. Ennél sokkal, de sokkalta több, és ezt igyekszünk itt, az SFmagon is bemutatni. (Apropó: nem gondolkodtál még el azon, hogy egy darab, a hetvenes-nyolcvanas évek óta magas szinten alkotó sci-fi írót sem dobott ki a Kuczka-rendszer? Hogy nekünk nincs írólegendánk, akikre a fiatal írók felnézhetnének, akinek a regényei ma is sokat mondanának és jelentősnek tartanánk őket? Nem, Zsoldos nem ér, az Ellenpont nem ellenpontozza a többit.)
Bár szeretem Aldiss könyvét, azért nem teszem tűzbe a kezem azért, aki az egész sci-fi irodalom legnagyobb hatású regényét, a Neurománcot elintézte néhány lefitymáló mondattal… szóval Aldiss szava nem a Biblia. Másik észrevételem: míg a nyolcvanas években még színesebb volt a paletta, mára a sci-fi közvélemény befolyásos része döntően baloldali-liberális meggyőződésű. Ez valahol érthető, hiszen a sci-fi a haladás, a változások, a társadalmi mozgások mibenlétével foglalkozik, nyitott az idegenre, az idegenség ábrázolására, és metaforikus működése folytán sok, az adott korban „felforgatónak” tűnő eszmét tud fikcióba önteni – gondolj csak a feminizmusra vagy a nemek szerepére. Mára a jobboldali (vagy még hozzátenném: vallásos) amerikai írók hangja néhány őrültnek látszó alaktól eltekintve alig hallható, a hivatalos közvélemény (kiadók, konvenciók, szerkesztők) egyértelműen károsnak minősítik az amerikai politikai jobboldal sok gondolatát, hitét. Heinlein azért is szálka sokak szemében, mert híres militarista regényében nem átallott arról beszélni, hogy van olyan eset, amikor a katonákra, a háborúra szükség van. Az állam szerepéről sem alkotott baloldali képet, balgaság felróni neki, hogy miben hitt. Sose szavazott volna Obamára. Az az érdekes, hogy amit Heinlein leírt, az hihető és szórakoztató-e, és szerintem erre a válasz egyértelműen igen.