Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájának első kötete, az Expedíció seregnyi kérdőjelet hagyott maga után. A megismerhetetlen X Térség vadonja fullasztó, nyomasztó hely, melyet névtelen emberekből álló csapatok próbáltak felderíteni, de saját érzékszerveikben és elméjükben sem bízhatnak meg. Mintha a Stalkert és a Lostot keresztezték volna némi lovecrafti lidércnyomással – és ez a hangulat az, ami elvitte a hátán az első kötetet, mert sem a rejtély, sem a történet „láttunk már ilyet”-jellege nem volt elég erős hozzá. Az olvasóra telepedő borzongató kiismerhetetlenség azonban igen: a hol metaforikusnak, hol valóságosnak tűnő vidék, ahol a Mászó élő anyaggal írja a falra végtelennek ható, zavaros mondatait.jeff_vandermeer_kontroll

Ezzel szemben a Kontroll olyan, mintha hátralépne egyet: az eddig belülről, személyes naplón keresztül ábrázolt X Térséget immár kívülről, rideg tárgyilagossággal mutatja be. A kutatók már nem az életükért küzdenek, hanem aktákat tologatnak, raktárcsarnokokat töltenek meg lomokkal, vagy kicsinyes hatalmi játszmákba kezdenek, miközben kőhajításnyira fekszik tőlük a Térség határa. Az álomszerű bolyongást felváltja a bürokraták útvesztője, és ez nemcsak teljesen új stílust és hangulatot hoz magával, hanem a kívülállók rálátásának köszönhetően válaszokat is csepegtet. Nem sokat, de mégis valamennyit.

Kontroll – akit valójában John Rodrigueznek hívnak, de a Déli Végeken furcsa dolgok történhetnek az ember nevével – félig kémként, félig igazgatóként érkezik az intézmény élére. Azt vártam, a világ legfurcsább jelenségét vizsgáló szervezet rendkívül felszerelt, minden jól dokumentált, a tudósok a szakma legjobbjai – ezzel szemben Kontroll alig igazodik ki az előző igazgatónő papírszalvétákra vagy színházjegyekre írt feljegyzésein, a helyettese pedig nemhogy segítené, inkább hátráltatja. A kollégák szintén furcsák, némelyik talán megzápult a Térség közelségétől, és mindegyikük tud, vagy tudni vél titkokat. Míg az első részben a Térség megismerhetetlenségének oka a hely vadsága és a történtek értelmezhetetlensége, addig itt maguk az emberek gátolják meg ezt gyanakvással, kommunikációhiánnyal és hazugságokkal.

A koncepcionális váltás jót tett, VanderMeer nem húzott le még egy rókabőrt, hanem egészen más irányból közelítette meg a témát, és kifejezetten szeretem az effajta folytatásokat. A Kontroll kísérletet tesz rá, hogy értelmezze az Expedíciót, mintha az olvasóval együtt próbálná megfejteni, mégis mi történt az első kötet majd’ kétszáz oldalán. A komótosan csordogáló történetben persze felbukkannak régi szereplők, a régi események pedig egészen más megítélés alá esnek. Az előző expedíció hazatalált tagjai közül a biológusnő kerül közelebb Kontrollhoz a vallatások során, és az ő közös jeleneteik viszik előre igazán a regényt a még több kérdőjelet felvető fináléig.

Ezekkel együtt a Kontroll mégis felvezetésnek tűnik, egy hosszan visszatartott lélegzetnek, mielőtt az igazán nagy események bekövetkeznek, mi pedig végre válaszokat kapunk. Mert ez nem az a fajta történet, amelyben csak az út számít, nem pedig a megérkezés. Ennyi rejtély magyarázatot kíván, és meg kell várni az ősszel érkező harmadik részt, hogy kiderüljön: trilógiaméretű blöfföt vagy okos és tudatos mesét olvastunk.

További információk:

2014. februári interjúnk az íróval

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon