SFmag

Moskát Anita Könyvfesztiválra megjelenő regényéről, a Bábel fiairól tegnap írtunk, ma pedig következzen az interjú.

SFmag.hu: Először is hadd gratuláljak neked! Milyen érzések kavarognak benned most, hogy elsőkönyves leszel?

Moskát Anita: Köszönöm. Egyrészt csodálatos érzés, és hálás vagyok a kiadónak a bizalomért. A Bábel fiai a negyedik kéziratom, de az első, amit meg mertem mutatni másoknak, hogy véleményt kérjek – minden, ami előtte történt, tanulópénz. Másrészt felelősség: minden írónak, de egy elsőkönyvesnek különösen meg kell becsülnie, ha az olvasó időt szán a történetére.

Nem a semmiből érkeztél, hanem egy írókörből, ráadásul több novellád is megjelent már nyomtatásban. Mit tanultál ezekből, illetve miben tapasztaltad a legnagyobb különbséget a rövidebb és a hosszabb prózaírás között?

Hét évvel ezelőtt léptem be az Írókörbe, mert kellett az elfogulatlan vélemény. Amikor visszakaptam tőlük az első baltával szétvert írásomat, tudtam, hogy jó helyen járok. Rengeteget tanultam, és tanulok folyamatosan a tagoktól, nemcsak írástechnikát, hanem látom a nagyon különböző, értékes szemléletüket, az alázatot, a kitartást. Az évek során a kör több lett alkotócsoportnál, főleg már csak a nyári táborokban találkozunk, és inkább baráti társaság lettünk, akiket összeköt az írás.

Részben az írókörözés miatt novelláztam többet, és ez számomra cseppet sem könnyebb, mint megbirkózni egy regénnyel. Sokkal pontosabban, tömörebben kell kiválasztani azt a néhány jelenetet, amelyekkel át lehet adni a mondanivalót. Viszont a terjedelem miatt jobban lehet kísérletezni: egy-egy novellát rengeteg verzióban megírtam, más nézőpontból, máshonnan kezdve a történetet, más fókusszal, míg rátaláltam az igazira, és ezekkel a próbálkozásokkal a regényírásra is edzettem magam (persze felkészülni nem lehet, a novella minden szívása hatványozódik egy regénykor). A legfontosabb tanulság az volt: tudd kristálytisztán, mit szeretnél elmesélni.

Ahogy kiadód blogján is írtad, nagyon jó eszköznek tartod a fantasyt. Én az eddigi novelláid alapján azt mondanám, hogy a vandermeeri értelemben vett weird tematikában alkotsz. Ez azért izgalmas, mert itthon mintha a legtöbb író nem merne kísérletezni, új hangon megszólalni – csak a régi, ismerős, tolkieni fantasy vagy az asimovi sci-fi eszközeivel.

A címkézés távol áll tőlem, így nem tudom, egy-két novellám illik-e a weird kategóriába, a Bábel fiait viszont fantasynek tartom. Szerencsére azért itthon is sokan kísérleteznek, de a tolkieni fantasy hatása még mindig erősen érződik. Kényelmes az ismert paneleket bepakolni egy regénybe, álközépkor, tündék és orkok, jó és gonosz harca – de a fantasy az a zsáner, ahol a legjobban adja magát az elrugaszkodás, ahol szinte korlátok nélkül bármit ki lehetne találni. Tolkieni fantasyt írni ma már valahol lustaság, egy kényelmes megoldás, és ez bosszantó: pont Tolkien dolgozott a saját világán, mitológiáján, nyelvein évtizedeken át. Ha a mai írógeneráció tanulni akar tőle, az alaposságát és az íráshoz való hozzáállását tanuljuk meg, ne a bejáratott megoldásait vegyük el. Arról nem is beszélve, hogy az olvasót is dühíti, ha megint ugyanazt kell olvasnia, amit már más megírt régebben, sokkal-sokkal jobban.

Honnan jött az alapötlet? Mi volt kész legelőször a fejedben?

Karakterközpontúan írok, a szereplőkből szoktam kiindulni. Itt egy olyan jelenetet láttam legelőször, amit nem mesélhetek el, mert nagyjából a regény harmadánál derül csak ki, de elég szörnyű volt ahhoz, hogy azon töprengjek, vajon hogyan jutottak el idáig ezek az emberek, és hogyan tudnak ezután élni.

Régóta dédelgetett vágyam volt, hogy vallási fantasyt írjak, azzal a fő kérdéssel, hogy vajon egy fiktív egyház parancsai mögé bújva mennyi mindent meg lehet tenni egy hívővel, és egy hívő mikor és miért kezdhet el kételkedni a vallásban. Annyira illett a téma a bevillanó jelenethez, hogy azonnal tudtam: több év halogatás után végre regényt tudok írni.

A Bábel fiai – mint azt a címe is leírja – a történelmi-mitológiai Bábelben játszódik. Azt gondolná az ember, hogy sok fantasy írás szól erről a helyről, de Ted Chiang magyarul is megjelent, díjnyertes elbeszélésén kívül (Bábel tornya) nemigen van sokkal több, ismert mű. Téged mi vonzott ebben a helyben, a bábeli zűrzavar történetében?

A bábeli torony erős szimbólum, mindenkinek azonnal mond valamit, ezért én is meglepődtem, miért nem írtak róla több fantasyt. Legtöbben talán a nyelvek összekeveredésére asszociálnak róla, nyelviskolák vagy szótárak választják jelképül, máskor az emberek közti kommunikációképtelenséget szimbolizálja. Nálam a nyelvek csak bizonyos események mellékhatásaként jelennek meg, de nem adják a cselekmény magvát. Az ószövetségi büntetéstörténet fogott meg jobban: Isten kollektíven megbüntetett minden egyes bábelit, noha a nagy csapásokkor, mint az Özönvízkor, mindig kiemelt néhány igaz, példaképként állítható embert, akik megmenekülhettek. Bábelben ilyen nincs, Isten mindenkit egyformán vétkesnek lát. Érdekelt egy kezdettől fogva bukást ígérő történet, és érdekelt ez a hősök és példaképek nélküli világ.

Regényed portál fantasy, de sem a mi világunkból a másikba való átjutás mikéntje, sem a főszereplők nem sablonos választások. Ez érdekes kettősség: a regény tematikája szokványos, viszont a megvalósítás nem.

A regény egyik szála egy ókori jellegű Bábelben játszódik, ahol a torony régi romjait újjáépítik, a másik egy jelenkori Budapesten indul. Nem szerettem volna portál fantasyt írni, de így alakult. Gombhoz a kabátot: az elsőként látott jelenetemhez szükség volt két különböző fejlettségű világra, hogy az egyikből áthozott technikai eszközök – mint egy építkezésen használt munkagép, vagy akár egy távcső – szent ereklyék lehessenek. Azt akartam, hogy az olvasó azonnal érezze a hazugságot a vallás mögött, de a szereplők korlátozott tudásukkal ne ismerhessék fel rögtön. Tehát csak a két világ viszonyára volt szükségem, így az átjutással vagy a rácsodálkozással keveset foglalkoztam.

A fő karakterek más kérdés, őket tudatosan választottam. Ellene akartam menni az idealizált hősöknek, zavart az a hamis biztonságtudat, amit sokszor tapasztaltam, hogy a főszereplők úgyis mindig helyesen döntenek. Ellentmondásos figurákat akartam, akik gyakran önzőek, akaratosak, hibáznak, amit aztán vagy megbánnak, vagy nem. Ráadásul az egyikük épp megvakul, a másik egy zsarnok apától próbál szabadulni: könnyű lett volna szánalmon alapuló szimpátiát kiépíteni feléjük, de el akartam ezt kerülni, és az őket ért nehézségek ellenére ugyanolyan esendő, egyszer szerethető, máskor utálható embereknek kellett maradniuk, mint bárki más.

Léonard, a bábeli főpap igen erős figura: mint a torony, maga is egyfajta origó a történetben, a hozzá való viszony meghatározza a főbb szereplők sorsát is. Azzal, hogy egy vallási vezetőt ábrázoltál így, vajon kifejezi véleményedet is általában a vallások vezetőiről?

Léonard a regény kezdetekor már nem él, így őt a feljegyzésein, vagy főleg a fia emlékein keresztül lehet megismerni, de a személyiségének lenyomata az egész bábeli vallásra rátelepedett. Ő alapította az egyházat, ő találta ki a szokásait és a parancsait, és azokat akár vér árán is betartatta. Viszont egyetlen csoportot sem ítélek meg kollektíven, ezért semmiképp sem állítom, hogy így vélekedem a vallási vezetőkről: akadnak ilyenek és olyanok is, ahogy a könyvelők, cukrászok, pilóták között is. Inkább annyit mondok, a vallással könnyű uralmat szerezni a hívek felett, és mint minden befolyásos pozíciót, ezt is megkaparinthatják önös érdekű, hataloméhes emberek. A regényben Léonard azért alapít egyházat, hogy ezzel eszközként hathasson a népre, nem azért, mert Istent akarja dicsőíteni.

Ahogy Kleinheincz Csillánál, Brandon Hackettnél vagy László Zoltánnál, nálad is magyar szereplők kerülnek elő. Ez csak erre az első regényedre jellemző, vagy később is így fogod csinálni?

Ha földi helyszínen játszódik a történet, és semmi nem indokolja, hogy külföldre kerüljön, akkor szívesen választok magyar környezetet. Ezt ismerem a legjobban, és ezt a tapasztalatot a legalaposabb kutatómunka sem pótolhatja hiánytalanul. Külföldi főszereplőt akkor választanék, ha az ő kulturális háttere vagy környezete befolyásolja a cselekményt, különben István helyett Steve csak egy divatosan csengő névcsere.

Hol és mikor találkozhatnak veled személyesen az olvasók?

Április 26-án, szombaton délután 3-tól 4-ig Kleinheincz Csillával dedikálunk a Könyvfesztiválon, a Gabo Kiadó standjánál. Minden érdeklődőt nagyon sok szeretettel várunk!:)

Hozzászólások

hozzászólás