Az elmúlt/elkövetkező héten egyszerre három SFmagos szerkesztőnknek is jelenik meg sci-fi/fantasy regénye, amiket a következő napokban bemutatunk Nektek: Kleinheincz Csillától az Ólomerdő (Gabo Kiadó) és Moskát Anitától a Bábel fiai (Gabo Kiadó) a Könyvfesztiválra érkezik, Brandon Hackett: Az időutazás napja (Agave Kiadó) pedig néhány napja kapható. Elsőként ez utóbbiról olvashattok ismertetőt.

A sci-fi tematikán belül egy viszonylag népes kategóriát képviselnek az időutazásos történetek. Ez az az alzsáner, ahol hibázni könnyű, új ötletekkel előállni viszont nehéz. Az önmagával találkozó főszereplő vagy a történelmet megváltoztatni kívánó főhős ismert és némiképp unalmas toposzok, melyekre rengeteg variációt olvashattunk és láthattunk már. Wells óta létezik az SF irodalomban az időutazásnak egyfajta szabályrendszere, amit magára valamit is adó szerző nem szokott áthágni. Nagypapa paradoxon, kettős jelenlét probléma és társaik. Az önmagukat kevésbé komolyan vevő történetek, mint például a Doctor Who univerzum, viszont épp hogy teljesen fittyet hánynak ezekre a szabályokra. Mindez szórakoztató élményt jelent, de itt az időutazás csak egy eszköz, hogy minél több érdekfeszítő történetbe dobhassuk be a címszereplőt, egy téren és időn átívelő pikareszkben.

E két véglet között – vagy ezeken túl – kevés olyan könyv van, amely próbál friss szemlélettel közelíteni az időutazáshoz, ugyanakkor tartja magát egy koherens és mai ismereteinken alapuló, de legalábbis annak ellent nem mondó szabályrendszerhez. Markovics Botond/Brandon Hackett új regénye ilyen regény: friss, okos, szórakoztató és természetesen hazai.

thumb_brandon-hackett-az-idoutazas-napja-b1-72dpiA történet abszolút in medias res indul, konkrétan az első mondattal a dolgok sűrűjébe pottyanunk, a főszereplőkkel egyetemben. Enikő és Ádám éppen fiúk iskolája felé tart, amikor elszabadul az idő, és sok milliárd időutazó jelenik meg a Földön. A társadalmi berendezkedés, a megszokott értékrendek mind összeomlanak, ahogy az időutazás és a jövő sok technológiája egy csapásra elérhetővé válik a jelen emberei, a lineárisok, számára. Ádámnak nincs ideje, hogy végignézze, ahogy az általa ismert világot elsöprik a változások, mivel Enikőt és fiát Bálintot valakik elrabolják.

Ádám elindul az időben, hogy valahogy újra összerakja a családját. Útja során őrült technológiákkal, különös emberekkel találkozik, és belebotlik egy időn kívül létező nagy hatalmú szervezetbe, mely egy mikrouniverzumban rendezte be főhadiszállását. A történet végig pörög, de a háttérben azért szép lassan kibontakozik egy folyamatosan változó, turbulens jövő. Az időben mindenfelé ugráló sok milliárd ember tettei egy kaotikus, instabil történelmet  eredményeznek, mely az időutazás napjától távolodva egyre őrültebben tempóban változik. Egészen a 30. századik, ahol hirtelen véget ér minden. Ez az esemény az Összeomlás, melyről nem sokat tudni, és mibenléte egy idő után a könyv egyik központi rejtélye lesz. Rejtélyből több is van, és külön élvezet rájönni, kikövetkeztetgetni, hogy mi miért történik a regényben.  Ha egy történet szórakoztat, és ezt az „aha” élményt egy időben tudja nyújtani, akkor az rossz nem lehet.

Hackett bevallása szerint nem ismerte Asimovtól A halhatatlanság halálát a könyv megírása előtt. Ennek fényében különösen érdekes, hogy mindkét regényben létezik egy időn kívüli szervezet, mely folyamatosan cenzúrázza az időben felbukkanó bizonyos technológiákat, és ezzel épp az emberiségnek árt, melyet segíteni esküdött fel. Azt hiszem, hogy nincs abban semmi szégyellni való, ha hasonló premisszákból hasonló következtetésekre jut valaki, mint Isaac Asimov…

Az időutazás napja kiegyensúlyozott regény. A tempó feszes, a cselekményt előmozdító újabb és újabb történések biztos kézzel adagoltak. A nagy rohanásban azért jut időnk megismerni és részben megszeretni a karaktereket is. (azért csak részben, mert Ádámnak nem sikerült belopnia magát a szívembe. idegesítő egy alak…) Mindezekkel pedig egyensúlyt tartanak az eredeti ötletek és jópofa extrapolációk, amik egy egyedi atmoszférát adnak a történetnek.

Sok szempontból ez Hackett eddigi legsikerültebb regénye, de ez így is van rendjén, hisz egy harmincas éveiben járó szerzőtől elvárható, hogy minden könyvével egyre jobb legyen, fejlődjön. Az Isten gépeit nagyon szerettem, de ez a könyv nálam most letaszította a kedvenc Hackett regényeim képzeletbeli dobogójáról.

Az SFmag virtuális hasábjain többször foglalkoztunk már a kérdéssel, hogy hol tart a magyar SF a világhoz képest, és többször megfogalmaztuk, hogy sok egyéb mellett bizony itthon hiányzik a frissesség és az eredetiség. Felmerül a kérdés, hogy ebből a szempontból hogy vizsgázik Hackett új regénye. (Aki ráadásul az SFmagnak is oszlopos tagja.) Nos, én ezt a könyvet most odamerném tenni a hasonló tematikájú kortárs művek mellé. Megvan benn a frissesség (elsősorban az ötletekre és interpolációkra gondolok) és az eredetiség. (az időutazás új nézőpontja miatt) Azért jó lenne látni, ha a frissesség a szöveg milyenségében, formai és narrációs megoldásokban is megjelenne, és annak is örülnék, ha egy kicsit még bátrabban nyúlna a választott témához.

Akárhogy is, mindenkinek magának kell beáraznia ezt a könyvet, és eldöntenie, hogy valóban ér-e annyit, mint egy Ken Liu vagy Bacigalupi. Nekem nagyon tetszett.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom, Uncategorized

Eddig 3 hozzászólás.

  1. zriff szerint:

    Nekem elsőre a faction paradox ugrott be a cselekményből.

  2. Sam Reed szerint:

    „Wells óta létezik az SF irodalomban az időutazásnak egyfajta szabályrendszere,”

    Ezt honnan vetted? Tudnád esetleg dokumentálni?

  3. Attila szerint:

    Az első bekezdés olyan ügyesen futott arccal a falnak, hogy inkább át is ugrottam a cikket…

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon