A Crossroads sorozat után alig vártam a Spiritwalker trilógia első kötetét, és bár összességében tetszett, mégsem tudok olyan őszintén lelkesedni érte, mint Elliott előző könyveiért. A harmadik kötet zseniális, már csak azért az egy könyvért is érdemes elolvasni az egészet – de az első két kötet nekem összességében azért visszahúzza a sorozatot. Meglehetősen összetett, miért nem tetszett ez a sorozat annyira, mint az előzőek, számos kisebb-nagyobb oka van, melyek közül talán az a legfontosabb, hogy a sorozat felének díszletéül szolgáló alternatív Európát idegesítően képtelen voltam akár egy másodpercig is elfogadni.

sf cold magic 2A Crown of Stars középkori (és nagyon európai), valamint a Crossroads egzotikus fantasy-je után ezúttal egy kicsit alternatív történelmi, kicsit steampunk, kicsit fantasy világot kapunk, ami elsőre egy felturbózott Bronte helyszínnek is tűnhet, annyiban feltétlenül, hogy a korai nagy angol lányregények nemes hagyományát folytatja, és a helyi Napóleon-variáns bukása utáni években játszódik. Gusztustalanul esős angol ősz, lecsúszott középosztálybeli család, szorgalmas, de makacs hajadonok, arrogáns fiatalemberek – valamint pun kereskedőcsaládok, transzatlanti léghajók, intelligens gyíkemberek, és mindent átható mágia, és idáig még ment is, sőt, az afrikai törzsi hagyományok és a zombik is tökéletesen illettek a képbe, de aztán valahogy az egész egyveleg mégis olyan kis fáradt lett. Számomra. Készséggel elhiszem, hogy másoknak friss és élénk és eleven forgatag lehet, de számomra ez a rengeteg szín nem maradt meg külön kis mintának, hanem itt még egyetlen nagy, barna mocsárrá mosódott össze.

Az első kötet a fantasztikus elemeket leszámítva tényleg akár egy Bronte regény is lehetne. Magányos, üldöztetett, árva hősnőnk menekül a lápon (a hangát külön nem említették, de automatikusan odaképzeltem) a szigorú és gőgös férfi elől, aki igazából persze nyilván szereti, és nyilván csak saját sebezhetőségét rejtené zordsága leple alá. Jó, közben jön a Vad Hajsza, meg felrobban pár léghajó, de ez igazán lényegtelen apróság – az első kötet igazi ódon lányregény lett. Elvben nekem ezzel semmi bajom nem kéne, hogy legyen, legfeljebb, hogy én Jane Austent mindig is jobban szerettem, mint a Bronte-ket; de gyakorlatban, ha egy fantasy sorozathoz ülök le, nem mindig esnek jól a Jane Eyre párhuzamok.

sf cold fireRáadásul ezen a ponton még nekem nem ellensúlyozza a világ sokszínűsége azt, hogy mennyire nem áll össze. Ez alighanem azért van, mert nem tartom elképzelhetőnek, hogy egy kereszténység és germánok nélküli Európából ilyen kényelmesen ismerős kultúra jöhetett volna létre – illetve mert itt még túlságosan is erős a Napóleon-Camjiata párhuzam ahhoz, hogy ne zavarjon. Bár persze miért is ne, a klasszikus latin alapok megvannak, Róma még mindig a rómaiaké, épp csak, izé, nem, a kereszténység és az iszlám nélkül nekem nem áll össze. Jó, jó, hogy itt mágia van, és varázslóházak, de a nagy, agresszív egyistenhívő vallások, a borzalmas vallásháborúk nélkül nekem nehéz elképzelnem egy ennyire európai kultúra létrejöttét. És ez megint olyasmi, amiben egyáltalán nem biztos, hogy igazam van.

De leginkább mégis egy írástechnikai döntés szürkítette el számomra az első kötetet (és kicsit még a másodikat is). A két, általam eddig olvasott Elliott sorozat mindkettő sok nézőpont karakterrel dolgozott (a Crown of Stars néha már túl sokkal), amit ritka jól használt a szerző, és lenyűgözően színes és érdekes lett tőle az egész történet. A Spiritwalker ehhez képest végig egyes szám első személyben, egyetlen egy nézőpontból mutatja be a történetet, és bár vannak idegesítőbb narrátorok, mint Cat, azért mégis egy meglehetősen… nehéz természetű, húsz év körüli lányról van szó. Persze, jó ötlet, hogy nem egy klisés fantasy hősnő, hanem egy érzelmes és néha komolytalan fiatal, aki rengeteget morfondírozik a jóképű pasikon és az evésen, de nekem elsőre nem jött be annyira ez a narrációs döntés, mint a korábbi Elliott sorozatok sokszínűsége.

sf cold steelA második kötetben (a szellemvilágba tett hosszas, és számomra kissé unalmas kitérő után) átcsöppenünk a karibi térségbe, és ott már sziporkázik Elliott. A karantén-sziget, Expedíció, a tainók, Djeneba néni panziója, a troll labirintus – mind lenyűgöző, friss és színes. Innen, Európából nézve legalábbis az. A történet valahol elhagyja ugyan a megszokott íveket, nem igazán követi sem a kalandregények, sem a lányregények bevett fordulatait, de ezt simán elviszi a hátán a világ, arra pedig, ahogy Cat és szíve szerelme kapcsolata alakulgat, nem nagyon lehet mást mondani, mint hogy cuki. Camjiata kicsit veszít a napóleonságból, Cat felmenőiről egyre több furcsaságot tudunk meg, és a végén még az is kiderül, mi kell hozzá, hogy hóvihar legyen egy karibi szigeten.

A harmadik kötet viszont olyan erős, és a döcögős első rész és a kissé csapongó második után olyan lendülettel rántja fel a szálakat, és fonja vissza a történetbe, hogy az, az… hát az elképesztő. Olyan erős képek vannak benne, hogy még most, bő fél évvel később is a hideg kiráz tőlük. A lány, aki kosarában egy beszélő fejjel mászik fel a szellemvilágba vezető fán. Ahogy a sárkány gyomrában gubbasztva átkelnek a tengeren. A Párizs melletti, nagy csata. Ezen a ponton már az sem zavart, hogy de Európa hogyan válhatott épp ilyenné, a történet lendülete egészen egyszerűen elsodorta a kifogásaimat, nem nagyon volt időm gondolkozni sem, hát még morogni. Két kézzel kapaszkodtam a könyvbe, és legfeljebb olyanokat motyogtam, hogy „Úristen. Most mi lesz?”, meg „hú, erre nem számítottam, de milyen szépen fel volt vezetve”. A harmadik kötet zseniális. A harmadik kötet kárpótol mindenért.

Ha valakit érdekel, hogy milyen lehet egy olyan fantasztikus Európa, ami nem fehér és nem keresztény, és egy olyan szellemvilág, aminek semmi köze nincs a műfajban leggyakrabban felbukkanó távoli és magasztos tündérbirtokokhoz, és nem zavar, hogy a történet az ódivatú lányregényből lassan vált át észveszejtő tempójú kalandregényre, akkor érdemes lehet megpróbálkoznia ezzel a sorozattal. A harmadik kötet kárpótol mindenért, bár nekem azért továbbra is a Crossroads trilógia marad a kedvenc Elliott sorozatom – egyszerűen, mert annyira mesterien bánik a sok nézőpontú történettel, annyira szépen sző az egyes szálakkal, hogy mindent sajnálok, amit nem úgy írt meg (akkor is, ha tudom, hogy részint épp ezért akarta kipróbálni ezt a narrációs technikát).

Spiritwalker trilógia:

  • Cold Magic
  • Cold Fire
  • Cold Steel

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon