A következő cikket egy kisebb sorozat első darabjának szánom. A célom az, hogy különböző aspektusból közelítsem meg a kortárs (high) fantasy zsánerének „modern” mágiarendszereit, példákkal, érdekességekkel, elméletekkel fűszerezve.

Mi jut eszébe a Tisztelt Olvasónak, ha meghallja a varázsló szót? Sokak fejében egy szakállas bácsi fog megjelenni pálcával/bottal a kezében, míg mások olvasmányaik szereplőire (Gandalfra, Harry Potterre, Ravasz Cugelre, Kóbor/Karvalyra), esetleg kedvenc RPG-karakterükre fognak először gondolni. Az utóbbi évek fantasy termésében azonban jócskán akadnak olyan mágiahasználók (és tudatosan nem a varázsló szót használom) akiknek első pillantásra közük nincs a fantasy klasszikusok varázslóihoz, hovatovább mintha a képregények lapjairól léptek volna elő. Jelen cikkemben azt a jelenséget (trendet?) vizsgálom, hogy milyen tulajdonságokkal bír sok kortárs fantasyregény mágiatudora, melyek alapján az ember előbb asszociál egy szuperhősre, mint mágusra.

HIPOTÉZIS: Néhány kortárs fantasy-regény varázstudója, olyan mint egy szuperhős/szuperbűnöző,

Mert erősen korlátozott mennyiségű, jól körülhatárolható képessége van

weeks fekete prizma paperbackA képregényekben a legtöbb hős korlátozott számú képességgel rendelkezik. Könnyen felsorolhatjuk 4-5 képességüket, többel azonban általában nem bírnak. Ez utóbbiakat gyakorta egy közös aspektus fogja össze – Magneto az elektromágnenes spektrum egyes részeit befolyásolja, Peter Parker meg mindazt tudja…nos..amit egy pók tud.

Hasonló trendet találunk néhány 2000 után íródott fantasy-regény hőseinél is. Az olvasó pontosan tudhatja ugyanis, hogy a Ködszerzet-trilógia allomantái milyen erőket képesek kinyerni a fémekből – minden fémből pontosan egyet. Hasonlóan járt el Brent Weeks a Fényhozó sorozat színmágusainál, ahol a varázstudó akaratából anyagiasult fény (luxin) egyes színei más-más dologra jók (az egyik pl szilárd a másik gyúlékony), de az ausztrál Glenda Larke vízmágusainak hatalma is meglehetősen korlátozott.

Ha visszanyúlunk a zsáner néhány klasszikusához, többnyire egész mást tapasztalunk. Tudnánk listát írni Gandalf, Elminster vagy Melnibonéi Elric képességeiről? Aligha. Listázhatjuk, hogy mit csináltak eddig, de közben biztosak lehetünk abban is, hogy csak a felszín kapargatjuk és jó pár trükk van még hőseink tarsolyában. Ezek a trükkök, varázslatok pedig nem egy kaptafára készültek, teljesen más típusú/iskolájú varázslatokról van szó. Úgyis mondhatjuk, hogy ezek a szereplők mágiája nem kiszámítható. És el is érkeztünk a második feltevésemhez.

Mert képességei kiszámíthatóak

szigetvilag_varazsojaHa egy hős hatalma könnyen körülhatárolható képességek halmaza, akkor kiszámítható lesz. Legyen szó egy képregényfiguráról vagy regényszereplőről, az olvasó tudhatja, mit várhat el tőle (és talán épp „király” képességei miatt rajong érte). A szerző ezt kihasználhatja űa történet konfliktusainak megoldására, de ez inkább egy következő cikkem témája lesz.

Hasonló kiszámíthatóságot nem találunk a „tradícionális” varázslóknál, az ő mágiájuk egészen más (sokoldalúbb? Kaotikusabb?). Nehéz lenne pl Peter S Beagle, Ursula LeGuin vagy akár Patricia McKillip varázstudóira ráhúzni a kiszámítható jelzőt, és ez remekül szolgálja a misztikus atmoszféra megteremtését.

Mert képességei főként tehetségen/genetikán alapulnak, nem pedig tanuláson

Egy szuperhős hatalma a vérében van. Talán veleszületett adottság (X-Men) vagy egy baleset eredménye (Pókember), de a képességet senki más nem tudja alkalmazni, akinek nem olyan a genetikai adottsága.

Ez a gondolat valamiképp megjelenik a fantasy-irodalomban is – hisz igazi varázslónak születni kell. Harry Potter is kivételesen lehetséges nemzedékén belül, és ugyanez elmondható nem egy fantasy-regény hőséről is. Mindazonáltal tanulás nélkül, a titkos tanok, formulák, rúnák ismerete nélkül sosem lehetnek művészetük mesterei – tehetség ide vagy oda. Hovatovább akadnak olyan esetek is, ahol bárki megtanulhat varázsolni, ha van egy megfelelő mestere és tőkéje ezt finanszírozni. Moorcocknál túlvilági entitásokkal kötnek sokan paktumot, de Vance-nél is tanulható a mágia. Lehet hogy az illető nemesúrból sosem lesz sárkányokat bénító ősmágus, de azért a befektetett 10.000 aranyért pár varázslatocskát ő is megtanul.

A „modern” fantasyben azonban ez nem mindig lehetséges. Varázstudónak kizárólag születni lehet. Igaz ez Sanderson allomantáira, az ausztrál Glenda Larke rainlordjaira, Jon Spunk árnyorgyilkosára vagy az idehaza még ismeretlen McClennan puskapormágusaira is. Még Elantris lakóinak is át kell esnük a titokzatos átalakuláson, hogy varázsolhassanak. Ó persze ezeknek a karaktereknek is kell iskola/mester, de főleg azért, hogy biztonságosabbá tegyék ösztönös képességeik használatát mások és saját maguk számára. Ismerős ez a képregényekből? Egy bizonyos Xavier professzor iskolájában is hasonlóra törekednek.

De hiába az iskola, nem tanulhatnak mást, újabb ősi tanokat, mágiaiskolákat – vérük sokszor predesztinálja őket. Weeks színmágusai születésüktől fogva a fény csak egy adott spektrumát képesek befolyásolni. Lehetnek a legtehetségesebb mesterrel, ez nem változik meg. Skatulya és egyben születéskor kőbe vésett, életreszóló lehetőség varázstudónak lenni.

Mert képességei vannak és nem varázslatai

larke_The_Last_Stormlord-181x300Az első három feltevés eredményeként kimondhatjuk, hogy a „modern” fantasy sok szereplője inkább képességekkel bír, mintsem varázslatokkal. Ez sokkal világosabbá válik, ha megnézzük hatalmuk működését. Hatalmukat többnyire gondolati úton aktiválják és használják, ösztönszerű képességeik alkalmazásához pedig sokszor inkább gyakorolniuk kell, mintsem ősi titkokat megtanulniuk.

Egy „klasszikus” varázslónál ez teljesen másképp van. Jellegzetes kellékek az ősi fóliánsok, titokzatos varázsigék (Vance), elfeledett nyelvek vagy a dolgok „igaz nevének” ismerete (LeGuin). A varázslás pedig ezek alkalmazásával, szóbeli és non-verbális eszközök segítségével történik. Így a mágia sokkal kötöttebb lesz és a megfelelő „kellékek”, tudás nélkül a tehetség mit sem ér.

A dolgok persze sosem ennyire sarkítottak, találunk ellenpéldákat mindkét oldalon. Az utóbbi évtized szerzői is nyúlnak a fent említett eszközökhöz, így Rothfuss arkanistái is tanulnak szimbólumokat (sygaldry) vagy a dolgok igaz nevét. Ugyanakkor a korábbi években is léteztek pusztán ösztönös úton varázsló mágiatudorok, elég csak a DnD sorcererjeire gondolni, bár komponenseket pl ők is használtak.

Röviden még visszatérve a „modern” mágiára: az ösztönös képességeknek is vannak gyakran kellékeik, ha úgy tetszik, korlátaik. Egy szerző sem akarja, hogy Superman dúlja szét a világát, így gyakran komoly korlátozásokat vezettek be mágiarendszereikbe – a forrásokat. Ezek olyan természetes vagy természetfeletti dolgok, melyek a mágia „üzemanyagaként” funkcionálnak. Ez bármi lehet, egy fém, látható fény, puskapor, bármi, de ha ez elfogy, akkor hiába az ösztönszerű képesség, a varázstudó egyszerű halandóvá válik.

Mert fizikailag erős

Ha visszatérünk a zsáner sztereotípiáihoz, akkor azt látjuk, hogy a szerepek jól körülhatárolhatóak. A fegyverforgatók erősek/gyorsak, a varázstudók pedig gyengék, ámde pallérozott elméjűek. Ritka az az eset is, amikor a varázsló a mágiája segítségével erősíti meg testét. Néhány DnD varázslatról van tudomásom, ami ezt teszi és Elric Viharhozója is ilyen hatással bír, ám ez inkább a kivétel, mint a szabály.

Akad azonban néhány szerző (és ez még manapság is ritka), akinek mágiatudói erősek és gyorsak – gyakorlatilag mágiatudók és harcosok egyszerre. Sanderson ködszerzetei, vagy legújabb sorozatának surgebinderjei, Weeks éjangyal-trilógiájának címadó orgyilkosai, McClennan puskapormágusai pontosan ilyenek. És szemben Elriccel nekik nem kell egyedi ereklyét használniuk mindehhez.

Kérdés persze, hogy miért jó ez? Kamaszkorom nagy élménye volt Pókembert olvasni, és beleélve magam jó érzés volt erősnek, ügyesnek lenni. Ez a fajta mágiarendszer pontosan ezt teszi az olvasókkal: kedvére tesz azoknak az olvasóknak, akik szeretik a trükkös mágiatudókat és azoknak is, akik szívesen beleélik magukat egy emberfeletti fizikumú hős szerepébe. És nem mellékesen rendkívül látványos akciójelenetekre teremt lehetőséget.

Középutat jelenthetnek a DnD harcos/mágusai vagy a mai termésből szemezgetve Jon Sprunk Cainje, ám ők eleve képzett fegyverforgatók, a mágiájuk nem erősíti meg fizikumukat.

***

A fenti elmélet persze nem tökéletes, mint ahogy a valóság sem fekete vagy fehér. Gyakran épp az említett szerzőknél is találunk ellentéteket, így Sanderson Elantrisának „élőholt” mágiatudói is genetikai átalakulásuk következtében képesek varázsolni, ám a szimbólumok ismerete nélkül tehetetlenek.

Mint ahogy a Tisztelt Olvasó észrevehette, a korábbi évtizedek varázslóira gyakran utalok „klasszikusként”, de persze ez is csupán egyszerűsítés, hisz minden szerző műve más és más. Csupán vannak olyan elemek a mágiájukban amik hasonlóak, így összehasonlítási alapnak kiválóak.

Ami szerettem volna jelen cikkemmel, az egy gondolatébresztő az utóbbi évek high fantasyjének mágiarendszerei kapcsán, amit akár trendnek is nevezhetünk. Remélem sikerült.

 

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom, Uncategorized

Eddig 12 hozzászólás.

  1. zriff szerint:

    A dresden akták és az őrségek világa benne lesz a következő részekben?

  2. Dominik szerint:

    Bár a kérdésfeltevés tetszik, a megközelítéssel nem teljesen értek egyet. Szerintem nem elsősorban trendről van szó – vagy pontosabban: a trend nem itt van. Azért jutnak el többé-kevésbé hasonló mágia-stílusokra az egyes szerzők, mert (mint ahogy emlékeim szerint te is írtad már sokszor) valamelyest szeretnének túllépni az “öregeken”, új utakat próbálnak keresni. Ebből fakad az, hogy szinte mindenhol a klasszikus mágiarendszer ellenpontjaként írod le az új vonulatokat, s az is, hogy nem mindenhol illeszkednek a skatulyák. Hiszen az írók gyakran úgy próbálnak újítani, hogy közben valamennyit meg is őriznek elődjeikből (ld. Rothfuss), vagy egyszerűen csak kiforgatják azt (ld. Abercrombie és Bayaz).
    De mondom, alapvetően egyetértek, csak a premisszákat választanám meg máshogy. Remélem, a folytatásban majd előkerül Hobb is, mert ő aztán tényleg rendszerbe foglalja a mágiát 🙂

    Egyébként megérne egy tanulmányt az is, hogy miként hathattak a képregények a modern fantasy-re.

  3. jakirte_jak_cyr szerint:

    Szia!
    zriff: Mivel ezeket nem olvastam, így részemről nem.
    Egyébként a következő cikkek egészen másról szólnak majd. A következő konkrétan azt tárgyalja, hogy kellenek-e a mágiába szabályok, ha igen, miért jó/nem jó, ha nem, miért? Szigorúan írói és nem szerepjátékos szemszögből 🙂
    A későbbi cikkem pedig a mágia és technológia kapcsolatával foglalkozna (mágián alapuló technológia, mágia és gépek, stb)

    Dominik: részben neked is szól a fenti válasz, így ezen kérdések kontextusában nem írok Hobbról vagy Abercrombie-ról, más módon persze előkerülhetnek. Egyébként Sanderson egyszer úgy fogalmazott, hogy azért kezdett el irdatlan mennyiségben mágiával foglalkozni, mert úgy érezte, ez hiányzik a fantasyból, hogy ebből az aspektusból többet ki lehetne hozni a zsánerből. Igaza volt. A premisszák első sorban tünetek, hogy mennyire akartak a szerzők teljesen szembe fordulni a “klasszikus” mágiarendszerekkel (bár sok esetben még a rendszer szót sem használnám), nem tudom.

  4. DBL szerint:

    Mielőtt egy-két problémám kifejteném…
    Arthur C. Clarke mondta (valahogy így):
    “Bármely kellőképpen fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától”.

    1./ A fantasyn belül, mint minden zsáner esetében vannak jó és vannak kevésbé jó írók. Le Guin a NAGYON jó fantasy írók közé tartozott. Az Earthsea ciklus minőségét a komplex és teljes belső harmóniát mutató filozófiája adja (ami érthető is, merthogy Le Guin taoista hitű). Minden eleme kontextusos, világán belül. Semmi nem lóg ki, ami nem mondható el néhány modern fantasyról.

    2./ A varázslásra való képesség (tehetség), erő. Teljesen mindegy, hogy minek nevezzük.
    A veszélyt az alaktalan, kaotikus jelleg jelenti. A tanulás keretet és irányíthatóságot ad, a nevelés pedig etikát. És ez utóbbi talán a legfontosabb. Ennek az elemnek a hiánya az, amelyben erősen eltér a modern fantasy művek nagy része a klasszikusoktól. A cikkből ez ki is derül, mert:
    “Röviden még visszatérve a „modern” mágiára: az ösztönös képességeknek is vannak gyakran kellékeik, ha úgy tetszik, korlátaik. Egy szerző sem akarja, hogy Superman dúlja szét a világát, így gyakran komoly korlátozásokat vezettek be mágiarendszereikbe – a forrásokat.”
    nos, igen. Ez a könnyebb és olcsóbb megoldás. Az olvasónak kevesebb gondja van vele, mint az etikai problémák értelmezésével. A mágia használata felelősséggel jár. Ezt talán Le Guin mondja ki legegyértelműbb módon A legtávolibb part című könyvében.

    3./ “Az utóbbi évek fantasy termésében azonban jócskán akadnak olyan mágiahasználók (és tudatosan nem a varázsló szót használom) akiknek első pillantásra közük nincs a fantasy klasszikusok varázslóihoz, hovatovább mintha a képregények lapjairól léptek volna elő.”
    Ez így igaz, és ez a nagyon-nagy baj… 🙂
    Szerencsére olyan harminc évvel ezelőtt egy csodálatos képességű író, aki elhatározta, hogy túllép a tolkieni örökségen, ezt úgy csinálta, ahogy kell. Létrehozott egy olyan fantasy irányt, amely (varázslatos íróstílusának köntösében), örvényként szívja be az ember tudatát és lelkét. Robert Holdstockról van szó. Miután ízlésbéli dologról van szó, az ügyben nem nyitunk vitát… Nálam ő nagyságrenddel veri, mondjuk Martin papát (illetve nekem öcsémet…). Holdstock alkotott, Martin termel.

    4./ A képregény médiuma által kínált világok mindig leegyszerűsített dolgokat tartalmaznak. Az általuk kínált világok is azok. Tiszta, fekete-fehér karakterek, egyszerűek, mint egy fakerék. Illetve ez utóbbi kicsit bonyolultabb…
    Ráadásul egy Pókember képességeinek Gandalféval való összehasonlítását mindenféle megközelítésben dehonesztálónak tartom, Tolkien szempontjából… 🙂

    5./ A cikk különben jó, bár egy kicsit több utálatot el tudtam volna képzelni az írótól a modern fantasyval kapcsolatban… 🙂

  5. jakirte_jak_cyr szerint:

    DBL: köszönöm a kommenteket. Pár megjegyzés:

    4. Én pusztán az emberfeletti képességeket hasonlítottam össze a mai fantasy terméssel, nem az írói stílust, történetvezetést stb

    5. Én szeretem a 1990 után írt fantasykat. Sőt, sokkal inkább magaménak érzem őket mint a klasszikusokat. Utálatról egyrészt ezért nem lehet szó – másrészról meg azért sem mert objektív cikket akartam írni, nem szubjektív könyvismertetőt 🙂

    “Bármely kellőképpen fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától”.
    Én ezzel nem feltétlenül értek egyet, de ezt majd egy másik cikkben 😉

  6. Archnihil szerint:

    “A képregény médiuma által kínált világok mindig leegyszerűsített dolgokat tartalmaznak. Az általuk kínált világok is azok. Tiszta, fekete-fehér karakterek, egyszerűek, mint egy fakerék. Illetve ez utóbbi kicsit bonyolultabb…”
    http://hu.wikipedia.org/wiki/Maus_(k%C3%A9preg%C3%A9ny)

  7. DBL szerint:

    @Archnihil…

    Ilyet én is tudok… 🙂

    http://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A9preg%C3%A9ny

    A linkkel kapcsolatos célod egyértelmű, és nagyon tisztelem is. Vita nélkül el is fogadom.

    Viszont én nem arról beszéltem, hogy a képregény mi LEHETNE, hanem arról, hogy JELENLEG mi… 🙂

    Nincs az emberi kultúrában olyan médium, amelyet ne lehetne kiemelkedő szinten művelni.
    A képregénnyel jelenleg azt teszik amit mondtam, és ennek megfelelő a megítélése. Sajnos.

  8. juhaszviktor szerint:

    DBL: “A képregénnyel jelenleg azt teszik amit mondtam, és ennek megfelelő a megítélése. Sajnos.” “Viszont én nem arról beszéltem, hogy a képregény mi LEHETNE, hanem arról, hogy JELENLEG mi…”

    De hát láthatóan halovány fogalmad sincsen róla, milyenek a képregények. Nem csak jelenleg, hanem úgy általában.

    Csak az utóbbi évek képregényes terméséből hasraütésre több olyan címet tudok mondani, amelyek mindennek nevezhetőek, csak fekete-fehérnek vagy egyszerűnek nem, sőt rendkívül izgalmas, több szinten működő, történetmesélésileg innovatív alkotásokról beszélük – Locke and Key, Saga, The Unwritten, Fables, Walking Dead, Fatale, és akkor nem indultunk el visszafelé az időben, mert akkor tucatjával jöhetnének az újabb címek.

    Vannak egyszerű, fekete-fehér, nem túl cizellált, sőt ostoba képregények? Hát hogy a fenébe ne lennének, akadnak milliószámra. Vannak nem ilyenek? Vannak! Részemről például egyáltalán nem kedvelem a szuperhős-képregényeket, és láss csodát, mégis aktív képregényolvasó tudok lenni nélkülük is. Van miből választani.

    Főleg azért szomorú 2014-ben olvasni ugyanazt tőled, mint tíz évvel vagy húsz évvel ezelőtt másoktól, hiszen már itthon sem csak és kizárólag szuperhősös füzeteket lehet kapni. Nincsen sok, ez tény, de léteznek. Ott van a Sandman, amit nem fejeztek be magyarul, de annyi azért megjelent belőle, hogy ékesen cáfoljon mindent, amit mondasz (vagy az nem a “jelen”, mert a Sandman még a nyolcvanas években íródott?). Értem én, hogy számodra a képregény = szuperhősös csihipuhi, de ugye véletlenül sem arról van szó, hogy összekevered a képregényeket a képregényfeldolgozásokkal Hollywoodból – amiről minden adandó és nem adandó alkalommal leírtad már a véleményedet itt és máshol, ezért azt hiszem, képben vagyok. Ugye nem? Mellesleg a filmes képregényadaptációk nagy részével kapcsolatban még egyet is értek veled sok mindenben.

    Meggyőzni egyébként nem akarlak, mert nem vagyok térítő típus, és teljesen hidegen hagy, vajon fogsz-e képregényt olvasni vagy sem (nyilván nem), csak az ilyen CSUPA NAGYBETŰVEL leírt általánosítások után nem tudom megállni, hogy legalább az alapvető tévedéseket kiigazítsam.

    Persze ez az egész mega-OFF az egész cikkhez, ezért a magam részéről elnézést.

  9. Noro szerint:

    Ennek a stílusnak van még egy magyarul is megjelent (mondjuk szokás szerint befejezetlen) darabja, David Farland Rúnalovagok sorozata. A cikkben kiemelt műveknél kicsivel régebbi, de egyértelműen közéjük illik. A történetben egyaránt megtalálhatóak a “klasszikus” varázsló-figurák és a “modernek”, és nagyon szépen látszik a két felfogás közti különbség. Ugyanakkor a sorozat világában mindkettőnek helye van.

  10. Crei szerint:

    Szia DBL!
    Tiszteletben tartva a véleményedet, és a véleménynyilvánítási szabadságodat, mégis szeretnélek megkérni, hogy ne írj le ilyesmiket, hogy “…A képregény médiuma által kínált világok mindig leegyszerűsített dolgokat tartalmaznak. Az általuk kínált világok is azok. Tiszta, fekete-fehér karakterek, egyszerűek, mint egy fakerék. Illetve ez utóbbi kicsit bonyolultabb…”
    Ezek szerint Te nem olvastál még jó képregényt. És indirekt módon ezt fennen hirdeted is. szerintem azt, amit nem ismersz, azt ne minősítsd.
    Sajnálom, de ez is egy érett, nagy kifejezőerejű és értékes médium, semmivel sem alávalóbb mint más. Ami pedig a karakterek egyszerűségét illeti – fakerék stb. – szerintem Le Guin egész életművében nincs egy annyira összetett karakter, mint pl. a Watchmen Rohrsach-ja. És én TÉNYLEG nagyon szeretem Le Guin-t.
    Szivesen megadom Neked néhány jól sikerült képregény címét, ha érdekel. Így legalább valós tapasztalatok alapján fogsz tudni véleményt mondani…

  11. Attila szerint:

    dbl:

    “A képregénnyel jelenleg azt teszik amit mondtam, és ennek megfelelő a megítélése. Sajnos.”

    Látom, hogy beleélted magad az ízléstechnikai origópont szerepébe, de amit produkálsz, az alapján még snecinek is kicsi vagy…

  12. setni szerint:

    Attila…miért kell személyeskedni? Írd meg a véleményedet de mivel az nem egyezik a másikéval nem kell neki rontani.
    DBL nem reagált az írásodra és én sem védem csak feltűnt ez a nagy vehemencia amivel a véleményét támadtad.
    Igen nagy betűkkel írja a nevét Te valószínűleg direkt kis betűket alkalmaztál…

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon