SFmag

2011-ben olvashattátok Nihill ezen írását J. Michael Straczynski nagyszerű képregényéről. Sajnos a jelenlegi hazai képregénykiadási trend alapján nem valószínű, hogy a közeli és távoli jövőben megjelenik magyarul, de kis angol tudással is megéri beszerezni eredetiben.

Képregény-rajongóként mindig is foglalkoztatott a kérdés: ha a szuperhősök folyton arra hivatkoznak, hogy jobbá akarják tenni a világot, akkor miért nem teszik? Elvégre, ha példának okáért megnézzük a Marvel kiadó univerzumát, akkor azt látjuk, hogy egy sereg jelmezes bohócot illetve néhány kisebb országot leszámítva akár a mi világunk is lehetne. Ez fogalmazódhatott meg J. Michael Straczynski fejében is, amikor elkezdte írni a Rising Stars hőseinek történetét.

Persze, ne legyünk igazságtalanok: az, hogy Pókemberék nem tudják megváltani a világot, az az olvasói elvárások miatt van. Szokták kritikák érni a szuperhősök zsánerét – és néhány történet esetén joggal – hogy az a bevált sablon, mi szerint a gonoszok támadnak, a hősök pedig visszaverik őket, Amerika erőfölényét hivatott jelképezni. A valóság azonban ennél egy kicsit bonyolultabb, ugyanis ha csak az amerikai olvasók cirógatása lenne a cél, akkor a szuperhősök alternatív univerzumában egy csettintéssel megnyerték volna a II. Világháborút, és a Szovjetunió is néhány éven belül elemeire hullott volna. Nem, igazából arról van szó, hogy az átlagolvasó úgy tudja magát beleélni kedvenc képregény-figuráinak történetébe, ha azok világa minél inkább hasonlít a miénkre – így az Amerika simogatás többnyire kimerül abban, hogy nekik van a legtöbb köpenyes bajnokuk.

Ezért van az, hogy a szuperhősök valójában nem osztanak-szoroznak politikai, gazdasági és ehhez hasonló kérdésekben, legfeljebb csak zárt sorozatokban és történetekben, melyek nem kapcsolódnak egyik nagyobb kiadó kontinuitásához sem. Az egyik legismertebb példa erre a Watchmen, ahol az álarcos igazságosztók jelenléte miatt Amerika megnyerte a vietnámi háborút, és Nixont pedig harmadjára is megválasztották az Egyesült Államok elnökének, vagy a Superman – Red Son, ahol a szuperhősök elsősorban nem Amerika oldalán állnak. Ami az ikonikus hősöket illeti, ők nemhogy a saját világukra nem tudnak hatni, de magánéletükben sem képesek maradandó változást elérni – minél népszerűbbek, annál kevésbé.

A Rising Stars viszont éppen azokat a kérdéseket teszi fel, hogy ha volnának szuperképességgel rendelkező egyének, akkor képesek lennének jobbá tenni-e a világot, és hogyan változnának ők is a küldetésük teljesítése során? A fősodorbeli hősökkel szemben ugyanis ők változtatnak és változnak az eltelt évek alatt.

A történet úgy kezdődik, mint egy átlagos szuperhős-képregény: a hatvanas évek végén egy ismeretlen eredetű energiagömb érkezik az űrből, és az illinoisi Pederson városkába csapódik. Az a száztizenhárom gyerek, aki a becsapódás ideje alatt fogant vagy magzatállapotban volt, különös képességekre tesz szert, amelyek már kisiskoláskorára manifesztálódnak. Hamarosan az egész ország erről a jelenségről beszél, amit a kormányból páran nem is néznek jó szemmel, és intézkedéseket tesznek, hogy a Különlegesnek nevezett gyerekeket elkülönítsék a társadalomtól…

…Ezek alapján pedig még a Rising Stars egy mezei X-men koppintás is lehetne. Azonban Straczynskinél jóval árnyaltabban mennek a dolgok, mint más szuperhős képregényeknél. Míg az X-men 2 filmadaptációban Jégember családja hamar kitagadja és feladja őt a képességei miatt, addig a szülők itt kiállnak a gyerekeikért, és a Legfelsőbb Bíróságig viszik az ügyet. A világ pedig lélegzetvisszafojtva vár, hogy mi lesz a gyerekekből: megváltók vagy elnyomók.

Nos, a történetünk elején még hőseink emberek, emberi álmokkal és vágyakkal. Közülük akad, aki családra, más gazdagságra, megint más hírnévre vágyik – és igen, olyan is előfordul, aki beöltözik, annak megfelelően, hogy milyen képregényt olvasott gyerekkorában. Így találkozhatunk itt Superman-Amerika Kapitány utánérzéssel, illetve Batman-Holló-goth eleggyel, melyek persze jópofa kikacsintások Straczynski részéről. Azonban messze nem ők vannak túlsúlyban, egy átlag Különleges civil öltözetben használja a képességeit – ugyanis csak akkor használja őket, ha rájuk van kényszerítve, de többségüket lefoglalja a munka vagy a gyerek. Egyszerű vágyak, melyek nem teljesülnek mindegyikük esetében.

Ott van például John Simon, a Költő, történetünk narrátora, aki visszatekintve meséli el a Különlegesek történetét. A becenevének az álmaihoz van köze, nem pedig a képességeihez: a verseivel hasztalan próbál elismerést vagy hírnevet szerezni, a kritikusok és az olvasók közönyösen fogadják a műveit. A világ szinte semmit sem tud róla, legfeljebb azt, hogy képes manipulálni az elektromosságot, és ennek következtében elrejtőzni a biztonsági rendszerek elől.

Ez ugyan nem egy világmegváltó képesség, de ezzel John nem lóg ki a társai közül, Straczynski pedig játékba kezd, hogy alapjaiban forgassa ki a szuperképességeket. Egyik ezeknek a sebezhetetlenség, hiszen ki ne álmodott volna, hogy lepattannak róla a lövedékek? Igen ám, de a sebezhetetlenség önmagában nem ér semmit – ha emellett átlagos erővel bírsz, akkor egy menekülő bűnöző simán átgázol rajtad, és bár karcolás nélkül megúszod, nem fognak ilyen munkára alkalmazni, mert ennyi erővel mintha ott sem lettél volna. Ellenben semmilyen tapintással nem fogsz rendelkezni, elvégre annak úgyis az az elsődleges feladata, hogy megóvd magad a sérülésektől.

Más képes tárgyakat mozgatni az akaratával – de csak aprókat. Elsőre haszontalan képességnek tűnik, a titkosszolgálatok azonban mégis két kézzel kapnak utána, elvégre a nyaki artéria is apró. Akadnak olyanok, akik beszélnek a halottakhoz, vagy képesek meglátogatni mások álmait. Egyesek lebegnek és világítanak, míg mások beolvadnak az árnyak közé. És olyan is van, aki felfoghatatlanul gyönyörűen énekel, vagy ha ránézel, álmaid asszonyát pillantod meg benne. Persze a konzervatívabb olvasók kedvéért találhatunk hagyományosabb hősöket is, akik repülnek, emellett gyorsak, erősek, szívósak, míg másokban a Fantasztikus Négyes Fáklyáját ismerhetjük fel.

Nem tudni, mi céljai vannak annak az energiának, ami becsapódott Pedersonba, márpedig céljai vannak, és ez abban is megnyilvánul, hogy amennyiben az egyik Különleges meghal, a benne rejlő erő szétosztódik a társai között. Erre egyikük hamar rájön, és elkezdi öldösni a gyengébb Különlegeseket. John pedig nyomozni kezd utána, hogy időben megállítsa, mielőtt a helyzet igazán eldurvulna. A helyzet azonban hamar eldurvul, és ahogy hullanak a Különlegesek, úgy lesznek egyre erősebbek a túlélők, míg John kénytelen felfedni, hogy ő voltaképpen nem csupán az elektromosságot, hanem azt az erőt uralja, ami egykor a világűrből érkezett, és ennek következtében bármelyik társával végezhet.

A felütés joggal emlékeztet minket a Watchmenre, ám Straczynski olyan messzire viszi a képregényét Moore művétől, amennyire csak lehetséges, így a Rising Stars egyszer sem válik epigonná. Ellenkezőleg, egy lapon lehet említeni a Watchmen történetével. Kicsit olyan, mintha mindkét képregény ugyanazon pályázatra készült volna: „Forgasd ki a szuperhősök zsánerét, ahogy csak tudod, és kezd az egészet egy gyilkosság utáni nyomozással.” Csak míg sci-fis hasonlattal élve a Watchmen inkább Philip K. Dick stílusához áll közelebb, addig a Rising Stars Ray Bradburyéhez.

Straczynskit nem az érdekli, hogy fordítod mások ellen a képességedet, hanem hogy használod értük. Noha a Rising Starsban is találkozhatunk szuperemberek összecsapásával, a hangsúly nem ezen van, és ez nem több egy állomásnál, melyen a Különlegeseknek túl kell esniük, hogy jobban megismerhessék magukat és küldetésük lényegét. Ugyanakkor éppen ezért ritkán látni ilyen erőteljes „testvér-testvér elleni harcokat”, akkor is, ha a kétezres években a szuperhősök egymás ellen vívott harca vált a meghatározóvá.

Harcok ide vagy oda, a képregény legérdekesebb része mégis az, amikor a Különlegesek mind a legjobb tulajdonságuk szerint igyekeznek jobbá tenni a világot. Bár a Rising Stars végkicsengése idealista, mégsem lehet naivnak nevezni. Ha a szuperlények nem is ragaszkodnak a status quohoz, az ember igen. A vezetők közül sokan nem örülnek a kolbászból font kerítésnek, ha ezzel hatalmuk egy részéről le kell mondaniuk, különösen a hadsereg – minden nemzet hadserege – nézi rossz szemmel a Különlegesek tevékenységeit. Elnyomókként csak félték a szuperembereket, megváltókként viszont már rettegnek tőlük.

Persze a világmegváltásnak számtalan egyéb akadálya van, ugyanis a világot nem könnyű megváltoztatni. Straczynski pedig szép sorjában be is mutatja ezeket a buktatókat. Könnyebb lenne ezeket a hibákat egy személyre fogni – ahogy azt rengeteg képregény- és fantasztikus történet teszi –, ám Straczynski nem esik bele ebbe a csapdába. Ugyan nem szimpatizál a hadsereggel, mégis, a legutolsó szereplőnek igyekszik valami emberi méltóságot adni. Az egyik kedvencem az, amikor a Különlegesek elfogására küldött katonák azt tárgyalják, hogy vajon a nagykutyák csupán feláldozható első hullámnak szánták őket? Még a szokásos bigott katonai vezető, Paulson is inkább szánalmas, kicsinyes és gyarló, semmint gonosz.

A Különlegesek is többek két lábon járó szuperképességeknél, és nem lenne teljes a cikkem, ha nem ejtenék néhány szót róluk. Joshua Kaneről, akit teleevangelista apja felhasznál a szertartásaihoz, de emellett megveti és elnyomja fiát. Lee Jacksonról, aki elégeti az őt molesztáló táborvezetőt. Randy Fiskről, aki szuperhős akart lenni, Jason Millerről, aki annak akarta láttatni magát és Matthew Brightról, aki rendőrként mindig fontosabbnak tartotta a civilek életét a sajátjánál. Egytől egyig maradandó karakterek, nem a képességük, hanem a személyiségük miatt.

Ugyanakkor maga a képességeket biztosító erő is friss és átgondolt. Egyrészt, mint említettem, az elhunyt Különlegesek energiája eloszlik a társaik között. Másrészt szivárog – ez az energia táplálja a szuperképességeket, így lassan, de biztosan fogy, és többek között ez is áll a gyilkosságok hátterében. Ez az energia nem ívódott be a kiválasztott személyek DNS-ébe, így az ő gyermekeik teljesen átlagosnak születtek – magyarán előbb vagy utóbb az utolsó pedersoni szuperember is el fogja hagyni a világunkat, lévén ők is öregednek. Emellett azok a Különlegesek, akiknek manifesztálódott a képessége, megérzik egymás közelségét, olyan hozzávetőlegességgel, ahogy egy átlagember érzi a frontváltozást. Ugyanakkor a képességek nem csak a személyiségre hatnak ki, de ez fordítva is igaz – sokszor az erőd azon múlik, miként vélekedsz magadról.

A képregényben megvan minden, hogy azt akarjam rá mondani, hibátlan. Sajnos pár apróságon elcsúszik. Az egyik az, hogy a sorozat felénél rajzolóváltás történt, amit kis ideig szoknunk kell. Ugyan Brent Anderson stílusa jobban illik a hangulathoz, mint Chris Zanier és Ken Lashley közös munkája, azonban a váltás akkor is markáns. Az sem segít, hogy kettejük között egy szám erejéig Stuart Immonen veszi át a stafétát. Igaz, az első két számot Keu Cha rajzolta, ahogy a négy felvezető különszámból is kettőt, de ott a csere mégsem szúr szemet.

A másik hiba, hogy olykor mintha Straczynski se lenne tisztában a saját idősíkjával. A huszonnégy szám három nyolcas részre van felosztva, és ezek között a részek között tíz és húsz év telik el. Azonban mégsem érezzük annyira az idő múlását; a karakterek nem öregszenek annyit, és nagyobb gond, hogy az egyik hősnek a történet elején gyermeke született, aki a második felvonásban is egy csecsemő. Emellett a második felvonás szerint 2012-t írunk – milyen távoli volt még akkor! –, azonban a harmadik felvonásban az egyik karakter indul a 2008as elnökválasztáson, és elbukik. Bőven elég lenne hát, ha a nyolcadik és kilencedik szám között egy, a tizenhatodik és tizenhetedik szám között pedig kettő év telne el.

Ezek ellenére a Rising Stars egy kiváló szuperhősös képregény – annyira, hogy olyan fantasztikus sorozatok merítettek belőle, mint a 4400 vagy a Hősök. Egykor szó volt arról is, hogy a Különlegesek történetét a filmvászonra viszik – sajnos azonban ez sosem valósult meg, ellenben konfliktushoz vezetett Straczynski és a Top Cow kiadó között, amiért az utolsó három rész megjelenése évekig csúszott (az első szám 1999-ben jelent meg, az utolsó 2005-ben). Adaptációk és követők ide vagy oda, én elsősorban mindenképpen a képregényt ajánlanám – főleg azoknak, akiket érdekel, hogy képesek a szuperhősök jobbá tenni a világot véget nem érő bunyók helyett.

További információk:

– J. Michael Straczynski nevét a hazai közönség a Babylon 5-ből ismerheti, ugyanis ő a létrehozója, producere, és – szinte kizárólagos – forgatókönyvírója a szóban forgó sorozatnak. Az, hogy képes volt a 110 epizód alatt elmesélni és lezárni egy kerek történetet, olyasvalami, amiért Neil Gaiman is megemeli a kalapját a Rising Stars első számához írt előszavában.

– A főhős neve illetve a Különlegesek száma utalás János evangéliuma első fejezetének a tizenharmadik bekezdésére (1:13): „A kik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.”

– A Különlegesek erejének eredete nem áll távol Straczynskitől, ugyanis előszeretettel játszik el azzal, hogy a szuperképességek mögött vajon a véletlen vagy valami nagyobb cél áll, sokszor misztikum és tudományos magyarázat között egyensúlyozva. Az általa írt Hihetetlen Pókember történetekben például behozott egy alternatív magyarázatot Peter Parker képességeire, miszerint ő a Pók totem képviselője, és ezért rendelkezik állati témájú ellenfelekkel, mert azok rivális totemek. De a Rising Starshoz hasonló magyarázatot írt a Fantasztikus Négyes eredetéhez is. Emellett a Thor film is az általa írt történetekből merít – hogy mennyire sikeresen, azt mindenki döntse el maga.

– Mind a 4400, mind a Hősök felütése a Rising Starsét tükrözi – az előbbi jobban, az utóbbi mérsékelten. Emellett míg a 4400-ban a különleges képességekkel rendelkezők jobbá akarják tenni a világot, és az egyik cselekedetük szinte egy-az-egyben a Rising Starsból van átemelve, addig a Hősök főgonosza, Sylar az erejük elorozása miatt öli meg emberfeletti társait.

Hozzászólások

hozzászólás