Ha létezik még napjainkban klasszikus értelemben befutott sci-fi író, akkor Alastair Reynolds az. Pár éve kötött egy gigaszerződést a  Gollancz-cel, mely tíz év alatt tíz regényre kötelezi őt, és amiért cserébe egymillió angol font ütheti a markát. Egy ilyen elköteleződés egyrészt megadja azt az anyagi biztonságot, melynek birtokában nyugodtan dolgozhat az író. Másrészről nyomás alá is kerül a szerző, ihletre nem várhat, terméketlen időszakokat nem engedhet meg magának. Kicsit aggódtam hát Reynoldsért, mert a szerződés aláírása óta azt a minőséget nem tapasztaltam Tőle, amit korábban néhány regényével produkált.  Tavalyelőtt aztán elkezdett egy új regényciklust, a Poseidon’s Childrent, melynek nyitódarabjáról nem olyan régen írtunk. A világűrbe kilépő, és azt lassan meghódító emberiség története egy afrikai eredetű család sorsán keresztül.

A 2013-ban megjelent folytatás az On the Steel Breeze címet viseli, és egy emberöltővel később veszi fel az Akinya család történetének fonalát.  A főhős Chiku Akinya, aki egy úttörő beavatkozás segítségével klónoztatta magát, és képessé vált klónjai emlékének egyesítésére. A három Chiku:  Zöld, Vörös és Sárga az eredeti Chiku némileg bonyolult lelkének három aspektusát jelenti. A kalandra, a magányra, és a nyugalomra vágyást. Ennek megfelelően néhány évnyi közös létezés után a három Chiku úgy dönt, hogy eltérő utakat járnak be életükben. Vörös Chiku egy egyszemélyes hajóval titokzatos dédanyja nyomába ered a mélyűr magányába, és végleg nyoma vész. Zöld Chiku csatlakozik az emberiség első generációs űr-karavánjához, mely egy nem túl távoli csillag körül felfedezett bolygó, Crucible irányába tart. Sárga Chiku pedig hátramarad a Földön.

15999018Azon a Földön, mely a huszonnegyedik századra egyfajta felületes utópiává változott, ahol mindent lát és felügyel egy mindenható MI által irányított rendszer, a Mechanizmus. Természetesen hamarosan kiderül, hogy Arachne – így nevezi magát az MI -, nem az a jóindulatú felülvigyázó, mint aminek mutatja magát. Sárga Chiku ráébred az Arachne jelentette fenyegetésre, és a tengerek mélyén élő poszthumánok, a mermanok segítségével felveszi ellene a harcot. Eljut a Vénuszra, majd a Jupiter egyik holdjára, és végül találkozik a legidősebb élő emberrel, aki valójában egy bálna…

Chiku Zöld ezalatt vezetője lesz a Crucible felé haladó holohajó konvoj egyikének. A holohajók tulajdonképpen hajtóművekkel felszerelt jég aszteroidák, mindegyik belsejében sok százezer leendő kolonistával. Árulások, tragédiák és egyéb viszontagságok után a konvoj megérkezik a bolygóhoz, ahol pontosan azt találják, amit vártak: egy gyönyörű lakható planétát. És még valami mást is, ami talán a bolygónál is ősibb, de nem természetes úton keletkezett.

A történet végére természetesen kiderül, hogy mi történt Vörös Chikuval és hamarosan rájövünk arra is, hogy a két fő történetszál  szorosan összefügg. Ez persze nem meglepő, viszont a narratív módszer, ahogy Reynolds a két szálat (melyek az idődilatációnak köszönhetően nemcsak térben távolodnak egymástól) összefűzi, kifejezetten eredeti.

Ez a könyv nem a mély morális tanulságokról szól, és karakterfejlődésben is gyakorlatilag nulla. A tény, hogy ezt így leírtam és mégis meggyőződésem, hogy ez az utóbbi évek legjobb Reynolds könyve, sokat elmond milyen rafináltan jó íróvá vált napjainkra. A tisztesség nevében azért azt szögezzük le, hogy bár egyik Chiku sem fejlődik a történet előhaladtával, ez nem akadályozza meg őket abban, hogy hamar megkedveltessék magukat az olvasóval. Ez, és a patikamérlegen adagolt történeti elemek, melyek nem engedik, hogy égő szemmel végre letegyük a könyvet, nagyban hozzájárultak pozitív véleményemhez.

Különösen tetszett, ahogy Reynolds az első könyvben bemutatott közeljövőt még száz évvel továbbgondolta. Reynolds mindig is jó volt világépítésben, illetve abban, hogy felépített univerzumot nem nyomja az arcunkba. Ahogy a történet halad előre, az OTSB hihető világa is szinte tapintatosan bomlik ki a háttérben.  Természetesen van Nagy Ötlet, és lesznek Big Dumb Objectek is, és a regény végén felsejlik valami azokból az észbontó távlatokból is, melyek érzékeltetésében Alastair Reynolds eddig is nagy volt. Persze (sajnos) a végén ott egy kvázi cliffhanger, mely valahol érthető, hiszen egy tervezett trilógia középső darabjáról beszélünk. (Persze könnyen lehet, hogy lesz ez tetralógia is, tekintve hogy Reynolds az emberiség elkövetkezendő tizenegyezer évét tervezte megírni, és egyelőre még csak négyszáznál tart…) Ugyanakkor egy teljesen kerek történet vége kicsit nyitva marad, és ez – legalábbis számomra – rontott valamennyit a teljes élményen.

Nehéz elkerülni a kérdést, hogy hol helyezkedik el ez a regény az író korábbi, jól sikerült könyveihez képest. A Jelenések Tere (Revelation Space) könyveknél sokkal könnyebben befogadható, és nehezebb is letenni. Nem kérdés, hogy Reynolds azóta jobb író lett. Ráadásul a Revelation Space sorozat legjobb regényeit csak egymással összefüggésben lehet igazán értékelni, viszont az On the Steel Breeze előzmény nélkül is megáll a lábán. Nálam még mindig a Pushing Ice az első, de ez ismét egy minőségi Reynolds könyv, amit nagyon melegen ajánlok minden hard SF és modern űropera rajongónak, és talán nem csak nekik.

7,5/10

 

 

Linkek:

http://www.alastairreynolds.com/

http://approachingpavonis.blogspot.com/

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 6 hozzászólás érkezett.

  1. setni szerint:

    Mivel angolul nem olvasok….így marad a várakozás.

  2. DBL szerint:

    Óvatosan tessék morogni az angol miatt, mert itt hamar fülcibálás jár érte… :)
    Tudom, mert az enyémet már megrángatták… :)

  3. Sam Reed szerint:

    “Pár éve kötött egy gigaszerződést a Gollancz-cel, mely tíz év alatt tíz regényre kötelezi őt, és amiért cserébe egymillió angol font ütheti a markát.”

    És akkor ő most mitől jobb, mint a harmincas évek pulpsterei? Leszámítva persze azt, hogy milliószor jobban keres.

  4. Crei szerint:

    Nem mondta senki sem, hogy jobb, nem igazán értem, ez most honnan jött. Kifejtenéd?

  5. Komaváry szerint:

    “És akkor ő most mitől jobb, mint a harmincas évek pulpsterei?”

    Legalább tízszer annyi időt tölt egy regény megírásával :p

  6. Sam Reed szerint:

    Crei: semmi különös oka nem volt, csak épp nagyon hasonlónak találtam.

    Komaváry: ezt nem tudom. De biztos hogy minimum tízszer annyit is kap :-)

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon