A-futurológiai-kongresszus-mozi-poszterA film első snittében Robin Wright egyszerre szomorú és mégis mosolygós arcában ott van minden, ami A futurológiai kongresszus jövőbeli emberiségére vár. Pusztulásra ítélt világ és mesterséges mennyország keveredik ebben a nagyon egyedi sci-fiben, amely csak ürügyként tekint Stanislaw Lem 1971-es című regényére. Máskülönben egy felejthetetlen élő szereplős / animációs kombinációban készült alkotást nézhetünk végig.

A jelenben kezdődik a történet. A saját magát alakító Robin Wright egy repülőtér melletti, otthonnak berendezett hangárban él két gyermekével. Régóta nem kap szerepet, nincs bevétele, pedig kellene, hiszen az anyagi gondokat tetézi, hogy fia egészségi állapota is egyre romlik. Ebben a szomorú, reménytelen helyzetben keresi meg őt régi, szinte családi barátnak számító ügynöke (a szinte mindig zseniális Harvey Keitel alakításában). Miután szembesíti Robint rossz döntéseivel, hibás szerepválasztásaival, elmondja, hogy a Miramount (!) stúdió egy utolsó, csak egyszer felkínált ajánlattal kereste meg: tekintélyes summáért cserébe a húsz éve még sztárként tündöklő színésznőt beszkennelik, bedigitalizálják összes rezdülését, és kivásárolják minden ezután – immáron számítógépes úton – elkészülő jövőbeli filmből. Magyarán: eladja fiatal, animált testét és lényét, és soha többé nem színészkedhet. Ez a jövő, tudja meg, az elkerülhetetlen szép új világ, és vagy úszik az árral, vagy elsüllyed.

Miután igent mond, és megtörténik a művelet, majd húsz évet ugrunk előre az időben. Robin éppen egy Porschén tart Abrahama nevű városba, ahol a Futurológiai (eredetiben: Futurista) Kongresszus nevű rendezvényen, a Miramount díszvendégeként vesz részt. Abrahama animált város, így ő is kénytelen beszippantani azt a kemikáliát, amely őt is animációként láttatja.

És innen a film őrület, mese, dráma és igazi sci-fi.

CongressMovie2Az animált várost úgy kell elképzelni, mintha minden valós dolgot, ami körülvesz, egyszerre a korai amerikai rajzfilmek (Betty Boop, Popeye) plusz Salvador Dali szűrőjén át látnánk. A kongresszuson azonban két váratlan esemény történik. Bejelentik, hogy a filmvilág új, végső fázisába lép: ezentúl bárki, bármilyen világban élhet, és a filmhősöket bármilyen – akár egy omlett vagy ital – formájában is fogyaszthatja. A másik történés az, hogy terroristák támadják meg a rendezvényt, és csakhamar olyan kalandok sűrűjében találja magát Robin Wright, amelyben csak egy marad számára fontos: hogy valahogy megtalálja fiát.

Az izraeli rendező, Ari Folman valami elképesztőt hozott létre. A film stílusa és mondanivalója torokszorítóan groteszk, és úgy tűnik, a film második részében ő is (és a film nézője is) belegabalyodik a sztoriba. Most akkor mi az igazság, mi a valóság? Amikor pedig már szépen belemásztunk a virtuálisnál is virtuálisabb valóságba, egy hirtelen csavar gyomron vág minket, majd a film vége megsoroz, és amikor már a padlón nyöszörgünk, még belénk is rúg egyet.

Szó sincs arról, hogy A futurológiai kongresszus elhibázott film lenne. Csak éppen rettenetesen szomorú, az emberről, az emberiségről, az egész életről olyan céltalan lebegést vizionál, amellyel nem lehet mit kezdeni. A jól ismert sémákat – digitalizálás, mesterséges, agyban képződő világ – leporolja, és az animáció segítségével bombákat gyárt belőle, hogy a nézők szeme előtt felrobbanthassa.

A színészi alakítások egytől egyig lenyűgözők, különösen a hollywoodi ügynököt játszó Danny Houston brillírozik. A részletek pedig tényleg csettintésre méltóak: az animált Tom Cruise, a Miramount Nagasaki olyannyira ismerős, színpadon lehengerlő Steve Jobs Steeve Bobs-a, a főhős véleménye a science fiction filmekről. A rendező markáns véleménye a hollywoodi gépezetről, amelyben egy 44 éves színésznő öregnek számít, vagy meglátása az egomániás világ végső megvalósulásáról már színtiszta realizmusnak tűnik. Mégis, ez egy olyan sci-fi, amit nagyon nehéz elfelejteni, és méginkább nagyon nehéz összetéveszteni más sci-fivel.

Érdemes volt rá európai pénzeket összekalapoznia Ari Folmannek, és öt évet rászánnia az életéből.

A film megnézéséért köszönet a Galaktikának!

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig 4 hozzászólás.

  1. acélpatkány szerint:

    Voltak pillanatok, amikor majdnem elaludtam rajta. Szerintem a rendező két külön történetet akart megfilmesíteni, az egyik Lem írása, a másik a színésznő története, de nem sikerült összehoznia a kettőt. Kifejezetten zavaros film, a Waltz with Bashirral összehasonlítva sokkal gyengébb.

  2. DBL szerint:

    Jókora irányeltérés van köztetek…
    Most jó, vagy nem jó ez a film?! 🙂

  3. sfinsider szerint:

    DBL: ez a szép bennünk:)

    Én csak annyit tudok mondani, hogy nekem bejött ez a film, amely hangsúlyozottan NEM egy Lem-adaptáció, noha használ belőle. Ez egy társadalom perifériájára sodródott nő története, sok-sok pszichedeliával és a gonosz, kapzsi, lelketlen filmgyárosokkal dúsítva.

  4. acélpatkány szerint:

    Csak éppen a gonosz, lelketlen (amúgy kissé karikatúraszerű, és itt nem a rajzra értem) filmgyárosok története veszlik el. Szép a nő keresése a fia után, meg az üzenet, de elvész az egész a látványorgiában – ami meg kell hagyni, tényleg lenyűgöző, és jó pár remek ötlet van benne, ezért talán megéri megnézni.
    A film egyik percben a filmezésről, a másikban Robinról, a harmadikban a szélesvásznú jövőről, a negyedikben megint Robinról, az ötödikben Lem kisregényéről, a hatodikban ismét Robinról szól. Csapong össze-vissza a történet, ezzel teljesen szétzilálja a mondandóját, nem voltam emiatt képes azonosulni a főhősnő problémájával.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon