Mark Helprin világhírű regénye, a Téli mese egyértelműen a megfilmesíthetetlen könyvek közé tartozik. Hosszú, összetett, szövevényes, kanyargós, és ráadásul sokszor jólesően lassú – amit a modern filmipar ritkán engedhet meg magának. Meglepő mód a könyv alapján forgatott film nem katasztrofális, egyszerűen, mert olyan keveset vesz ki a könyvből, hogy sokkal inkább csak egy rövid, pontatlanságában kis bájos illusztráció, mint a könyv feldolgozása.
A könyv egy hatalmas, kavargó festmény New Yorkról, felhőfalakról, az időről, a mennyországról, a mitikus Amerikáról, az igazságról és a valóságról – a film egy kedves kis urban fantasy az örök szerelemről, a minden emberben ott rejlő csodáról, és arról, hogy Jessica Brown Findlay-nek eszeveszett jól áll a száz évvel ezelőtti divat. Ha valaki nem nézte volna a Downton Abbey-t, és még nem tudná. Lássuk be, ennél lényegesen kevesebbről is forgattak már kasszasikereket.
Peter Lake-kel kezdünk, akit épp agyonverni készülnek a kurtafrakkosok, amikor is meglátja a fehér lovat, és a fehér ló menekülés közben átrepül a kerítés fölött. Colin Farrell nagyon jó választás volt a szerepre, kicsit kétes, de alapvetően a jó oldalán álló piti bűnözőnek csak őt kéne alkalmazni, bár ez a frizura legalábbis kétségbeejtő. Előkerül Beverly Penn is, akiről megtudjuk, hogy szép, fiatal, és halálosan beteg – Jessica Brown Findlay tényleg szép, fiatal, és ezek szerint jól mennek neki az excentrikus-tragikus szerepek. Az inzert Peter Lake szüleiről, és arról, hősünk hogyan került a városba, nekem egy korábbi, összetettebb forgatókönyv-változatot sejtet, mert ebbe a filmbe fölösleges volt, és a hosszához képest nagyon kevés dolgot magyarázott meg vagy vetített elő.
Hamar visszatérünk persze Peterhez és Beverly-hez, és feltűnik Peter egykor mentora nagy ellenlábasa, a kurtarfrakkosok rettenetes gengszterfőnöke, Pearly Soames. Nagyon nem úgy képzeltem el, mint ez a kicsit Azog-jellegű Russel Crowe változat, és nem úgy dereng, hogy ennyire nyíltan és jellegre, osztályra, rendre és rangra behatárolhatóan az lenne, ami. A főnöke még inkább az újdonság erejével hatott, és bár arra emlékszem, hogy Pearly barátunk nem a fehérmezes csapatban játszik, ezeket a konkrét és éles dolgokat én a filmhez kapcsolom; és nem bánom, mert még jobban eltávolították a könyvtől. Sokat segítettek abban is, hogy egyszerű kis urban fantasy mese érzete legyen a dolognak, és még mindig jobb, ha valami tud egyszerű kis mese lenni, mintha megpróbálja felmarkolni a lehetetlent, és még egyszerű és kis történet sem lesz belőle.
Átevezünk napjainkba, és a múltját vesztett Peter Lake céltalanul téblábol a városban. Megint tél van, de megint nem az a pompásan apokaliptikus tél, mint a könyvben, inkább amolyan szürke és nyúlós, egyetlen késődélutánba mosódó nyűglődés, mint mostanában. Feltűnik Virginia Gamely és a lánya – ez nem az a Virginia Gamely, mint a könyvben, Jennifer Connelly szomorú és fáradt egyedülálló anyukája nem ismeri sem a Coheeriest, sem a csodákat. Nincs mellette Hardesty Maratta sem, aranytállal és az igazság melletti elkötelezettséggel, a filmbéli Virginia a varázslattól teljesen elszakított ember.
Ezen a ponton már úgy eltér a könyvtől a világ és a történet, hogy nem egyértelmű az sem, merre fog kifutni az egész. Még egy kellemes csavarra is futja a filmtől, bár a nagy leszámolásnál megint az volt az érzésem, hogy lehetett egyszer egy olyan változata is az egésznek, ahol Peter Lake mózesi partra sodródásának és az egész Igazság Városa szálnak volt valami kivehető szerepe.
Összességében a Téli mese egy bájos, romantikus fantasztikus film lett. A fényről és a szeretetről Nagy Okosságokat duruzsoló narrátort ugyan tarkón kéne csapni egy Coelho összessel, de hát azért én az átlagnál kevésbé tolerálom a bölcs világmegmondásokat, és lehet, hogy valakinek tényleg Fontos Útravalókat osztott az a pár kínosan giccses mondat. A magam részéről igyekeztem figyelmen kívül hagyni őket, és arra koncentrálni, hogy a félelmeimmel ellentétben nem rontották el a filmet. Igaz, hogy végül nem azt a könyvet filmesítették meg, amire a cím utal, de azt hiszem, mindannyian sokkal jobban jártunk ezzel.
Hozzászólások
[tapsi további írásai]
