Nyakunkon a díjszezon – három részes esszé az irodalmi legjobbról, irodalmi díjakról.

Az előző részekben a szükségszerű szubjektivitásról és a versengésről volt szó, most a cikksorozat legelején említett másik tényező kerül sorra. Felgyorsult világunkban ma már kénytelenek vagyunk instant megoldásokat keresni. Idő hiányában mások döntésére, választására, ötleteire hagyatkozunk ahelyett, hogy kialakítanánk a sajátunkat. Mindent készen szeretnénk megkapni. Ez alól az irodalom sem kivétel.

A sokaságból egyet

Bárki, aki valaha is zsűrizett, ült valamely magazin, kiadó szerkesztői székében, vagy csak egy honlapra válogat a beküldött írások közül, az tudja, milyen nehéz a feladat. Le Guin több esetet is elmesél, amelyek formálták a véleményét díjazásról, irodalmi versengésről. Kezdetben ő is nagyra tartotta elnyert díjait, melyek megerősítették az olvasókban az iránta érzett bizalmat, és jót tettek az önbecslésének. Később, amikor belelátott a díjak odaítélésének módjába, látta, mi minden befolyásolja a döntést, és alaposan kiábrándult.

spotlight me nowLe Guint egy alkalommal – többedmagával – felkérték rá, hogy válasszon ki három regényt egy csupa, díjnyertes könyvet tartalmazó listáról, hogy a három legtöbb szavazatot nyert műről kijelenthessék, azok a legjobb amerikai regények (fiction) az 1950 óta eltelt hatvan évben. Le Guin úgy találta, számos általa nagyra tartott regény kimaradt a listáról, amin viszont szerinte rengeteg közepes is helyet kapott (csak mert elnyertek egy bizonyos díjat), és egyébként, a listázott remekművek közül sem tudna hármat választani. A felkérést végül visszautasította. Nem hitte, hogy létezik három ilyen „legjobb” könyv. Sem azt, hogy tíz. Vagy száz. Esetleg pár ezer. A visszautasítást az esemény szervezője megértette, de arra kérte, ez esetben megtenné-e, hogy véletlenszerűen választ a listáról? Az írónő természetesen ennek sem tett eleget.

Úgy véli, a nagy könyvkiadók marketingeseinek érdekeit szolgáló irodalmi díjak eredményét a könyvesbolthálózatok törzsközönsége, ill. az olvasóklubok szentesítik (jobbára a díjazottakat keresik, a díjak hívószóként tűnnek fel). Rengeteg a jó könyv, nehéz választani, nincs is rá idő, ezért nem csak az olvasók, de még a tanárok, külföldi kiadók ügynökei is a díjak alapján tájékozódnak.

Úgy tűnik, az irodalmi díjak egyfajta kortárs kötelezőolvasmánnyá léptetik elő a nyertest. Ez azonban csak látszólag szolgálja az irodalmat (legalább a díjnyerteseket elolvassák az emberek). Valójában az egész a könyvek eladásáról szól. Így válik egy szerző jó esetben tényleg személyes legjobbja, szívből megírt regénye – az irodalom – termékké.

sfmag_logo_333Ezek a piaci-reklámcélú szempontok értelemszerűen nem iktathatók ki, a szükségszerűségen túl nem kevés létjogosultságuk van, azonban mára oda jutottunk – olvasók és írók egyaránt –, hogy olyan jelentőséget is tulajdonítunk a díjaknak, amivel azok nem bírhatnak.

Elhittük, hogy egy díj tényleg azt jelenti, a nyertese az irodalmi „legesleg”, hogy tényleg kiválasztható egy „legjobb”. Amikor igen széles körben szavazhat a közönség, azt gondoljuk a győztesről: az olvasók most megmutatták, mit kedvelnek igazán (sokszor a „hozzáértő”, „szakmabeli” kritikával szemben). Máskor elismert szakmabeliek (szerzőtársak, egyetemi tanárok stb.) alkotnak látszólag tévedhetetlen zsűrit, akiknek véleménye megfellebbezhetetlen. Amíg nem látunk bele a folyamatba, hajlamosak vagyunk azt gondolni, nem véletlenül ülnek ebben a székben, sőt, akár ők maguk is ezt gondolják magukról (talán én nem?), ezért ők már csak tudják, miért azt választják „legjobbnak”, amit. Pedig különösen gyanút foghatnánk az olyan irodalmi díjak esetében, ahol a zsűritagok az anonimitás mögé bújnak, eltolva maguktól a választás felelősségét.

Márpedig a választás felelősség, mert a győztes gyakran mindent visz, a többiek pedig – hiába nagyon jó (és egymással össze nem hasonlítható) könyvek,– „mennek a levesbe.” Nevezz meg egy győztest, és létrehoztál egy rakás vesztest. A „legjobb” könyv gyakran jelenti az „egyetlent” is pl. abban a hónapban, abban az évben. Ráadásul ezzel valahogy ideiglenességre is kárhoztatjuk őket: mindig csak a legújabb legjobb az érdekes, az írók pedig kezdik úgy érezni, fenn kell valahogy tartaniuk a folytonos érdeklődést. „Milyen szűkmarkúak vagyunk!” – írja Le Guin, és rámutat, hogy az egyetlen és a legesleg kiválasztása helyett valamennyi jó regényt ünnepelnünk kellene.

A díjakat – miközben megfertőzte őket a piaci kizsákmányolás – valójában nem használhatjuk fokmérőként. Alkalmat adnak azonban a kulturált vitára, annak kibontására, szerintünk miért jó vagy rossz egy regény. Alkalmat adnak arra, hogy – akár nyertes, akár nem – feltegyük a megfelelő kérdéseket. Csak használnunk kell hozzá az agyunkat.

Érdekességek, források

 - Le Guin kizárólag a Nobel-díjat visszautasító Jean-Paul Sartre-ról elnevezett díjra vágyik, amelyet olyan szerzők kaphatnak meg, akik visszautasítanak más irodalmi díjakat. Sartre ezt tette a Nobel-díjjal, mivel egzisztencialista szemlélete szerint annak átvételével „intézménnyé” vált volna, márpedig jelentősége van annak, hogy úgy ír alá, Jean-Paul Sartre, vagy pedig úgy, hogy a Nobel-díjas Jean-Paul Sartre.

- Az ismert, nagyobb pénzzel járó díjak visszautasításának gyakran politikai-emberi jogi okai vannak, és tiltakozásként használják. Egyszer Le Guin maga is elutasította a Nebula-díjat „a hidegháború legőrültebb korszakában”, mivel az Amerikai SF Írók Társasága megfosztotta Lemet a tiszteletbeli tagságától a lengyel íróóriás Amerika ellenes, bíráló megjegyzései miatt. Le Guin a döntést igazságtalannak tartotta, és még a tagságát is megszüntette. A Társaság megkérte, hogy vonja vissza döntését, főleg, hogy ő nyerne, de Le Guin nem állt kötélnek. Helyette a hidegháborús-harcos-amerikapárti Isaac Asimov kapta a díjat.

- Le Guin üdvözölte, amikor néhány éve a brit olvasók körében A Gyűrűk Ura került ki győztesen, mint a legjobb angol regény. Örömmel töltötte el, hogy a szavazás eredménye kellemetlen mellékízként jelentkezett a „trendi sznobok és a tudatlan fontoskodók” szájában, mégsem hitte, hogy A Gyűrűk Ura volna a valaha írt legjobb angol regény.

- Le Guin gondolatai ezen a három linken találhatók:

- Mindeközben Adam Roberts biztat minél szélesebb körű részvételre a brit sci-fi díjra jelölés kapcsán. Szeretné, ha a jelölések túlmutatnának a marketinggépezet, a szégyentelen blogos önreklám és az alattvalói rajongótábor adta lehetőségeken. Az utolsó bekezdésben ehhez ad néhány tippet, szigorúan kihagyva saját magát. (Roberts egyébként maga is elnyerte a BSFA díjat 2012-ben.)

- Robertsszel John Scalzi száll vitába: egyrészt az olvasók hadd tudják maguktól, kiket szeretnének győztesnek látni, másrészt eltérően értelmezik azt, ki a rajongó. Scalzi szerint is az volna a legjobb, ha a jelöléseket, szavazásokat széleskörű olvasottság előzné meg; ha a regényekre és nem a szerzőkre, azokon belül is nem a „megszokott”, várhatóan győztes személyekre adnák le voksukat. Nem tartja elvetendőnek az önreklámot sem, mert az is annyiféle, ahányan használják.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 6 hozzászólás érkezett.

  1. Sam Reed szerint:

    Általában nagyon tetszett, és egyet is értek. De ez

    “…a hidegháborús-harcos-amerikapárti Isaac Asimov…”

    totál hülyeség. Le Guin szégyellhetné magát.

  2. Attila szerint:

    Ez az Asimov-beszólás tényleg nem volt korrekt…

    (Egyébként ha valakit érdekel a hetvenes évek irodalmi szennyese:

    Lem cikke:
    http://www.depauw.edu/sfs/backissues/12/lem12.htm

    Reakció rá:
    http://www.depauw.edu/sfs/notes/notes13/notes13.html

    Másik reakció rá némi háttérrel:
    http://www.depauw.edu/sfs/backissues/14/lemaffair14.htm

  3. Attila szerint:

    Fakk. Az első linket benéztem.

    Szóval itt van Le Guin asztalborítása:

    http://www.depauw.edu/sfs/notes/notes11/notes%2011.html#lemaffair

    Itt meg az illető cikk:
    http://www.depauw.edu/sfs/notes/notes12/notes.html#lem

  4. DBL szerint:

    @Sam Reed:
    “A Társaság megkérte, hogy vonja vissza döntését, főleg, hogy ő nyerne, de Le Guin nem állt kötélnek. Helyette a hidegháborús-harcos-amerikapárti Isaac Asimov kapta a díjat.”

    Érdekelne, ebből hogyan jön ki, hogy Le Guin mondta a második mondatot… :)

  5. Attila szerint:

    DBL:

    Ha ennyire érdekel, esetleg olvasd el a belinkelt cikkét…

    “So — with the perfect irony that awaits anybody who strikes a noble pose on high moral ground — my award went to the runner-up: Isaac Asimov, the old chieftain of the Cold Warriors.”

  6. Andris szerint:

    Lem kizárását pedig a szintén rendkívül “hidegháborús-harcos-amerikapárti” Philip K. Dick kezdeményezte, ha jól emlékszem Lawrenc Sutin, Isteni inváziók c. Dick életrajzára.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon