Nyakunkon a díjszezon – avagy egy három részes esszé az irodalmi legjobbról, irodalmi díjakról.

Az ízlésről márpedig a rómaiak sem vitatkoztak, tartja a szólás, de latinul azt is mondták, ízlésről vagy jót, vagy semmit! Amióta világ a világ, azaz, amióta létezik irodalom, léteznek irodalmi díjak és versengések is. Ennek két oka lehet: egyrészt a gyakran velünk született versenyszellem, másrészt a dolgok egyszerűsítése, a sok hasonlóból a lényeges minél gyorsabb megtalálásának igénye. Ez igaz felgyorsult életünk minden területére, miért volna kivétel az alkotás, a művészet, az irodalom.

Könnyen a meggyőződésünkké válhat, hogy bármely, tömegesen űzött emberi tevékenység eredményéből kiválasztható egy „legjobb”. Mindenkinek megvannak a kedvencei, és mindenki meg is tudja indokolni, miért éppen azok. Ha ez találkozik sok más ember ízlésével, elismerően csettintünk: a díj megérdemelt, mert tényleg az a könyv a „legjobb”. A kedvencek körül aztán gyakran (nem feltétlenül) kulturált vita kerekedik – amelynek manapság az internet ad visszakereshető fórumokat. Olyan is megtörténik, hogy a díjazott mű érdemeit vonják kétségbe, amit – ha nem a szerző, akkor – a rajongók személyes sértésként fognak fel, és mennek ölre az „igazságért”.

Objektivitást várunk el egy olyan területen, ahol az fogalmilag kizárt. Időről időre megkísérlik „kilóra”, vagy legalábbis koordináta rendszerben mérni az irodalmat, ami legfeljebb akkor lehetséges, ha a könyv – mint papír – súlyára vagyunk kíváncsiak. Objektív szempont lehet még az oldalak vagy a szavak száma. A tartalom soha. A könyv megírása, majd annak befogadása – tehát az irodalom mindkét irányból – szubjektív. Nem volt, nincs, és soha nem is lesz egységes, mindenekfelett álló szempontrendszer, amely megmondja, mi jó, mi nem, mi művészi, mi nem, mi lesz maradandó, mi nem, mi érdemes az olvasók figyelmére, mi nem, mi igénytelen, mi nem, mi újító, mi középszerű, mi az, amit egyszerűen hiba volt megírni.

Még az idő sem válogat objektíven: azt is az emberek képlékeny csoportja alakítja ki, mit adunk át kulturális örökségként az utánunk érkezőknek. A saját korában magasztalt művek elfelejtődnek, akkori ismeretleneket később felfedeznek, és fordítva. Remekművek tűntek, tűnnek el jelenleg, és a jövőben is anélkül, hogy bárki hallott volna felőlük. Miként az alkotóik sem indulnak azonos esélyekkel. Kinek sikerül, kinek nem. Bárki, aki alkot, tudja ezt, és ha feldolgozni nem tudja, az élete is rámehet.

 sfmag_logo_111Azt sejtjük, hogy vannak, akik tehetségesebbek bizonyos dolgokban, míg mások kevésbé, megint mások egyáltalán nem hordozzák magukban a „szikrát.” Elég megnézni néhány vicces videót a tehetségkutató műsorok fellépőiről. Arról is sokat vitázhatunk, vajon mindenki fejleszthető-e? Állítólag az ún. akadémista rajzolásra mindenki megtanítható, bár még nem találkoztam senkivel, akinek ez nulla rajzkézséggel sikerült volna. Vajon csak a tanítás módjában volt a hiba? Avagy minden iskolai készségtárgy általában a kudarcélmények tárháza? A látásmódra, eredetiségre, ötletességre még azok sem mind képesek, akik a készség birtokában vannak. Megint mások szerint ez szintén csak fejlesztés kérdése, és olyan emberrel is találkoztam, akinek voltak jó ötletei, csak megvalósítani nem tudta (nem is akarta?) őket.

Valószínűleg mindenkinek van egy maximálisan nyújtható legjobbja, amelynek határa kitolható, feszegethető, és a lényeg az volna, hogy mindenki élvezze, amit csinál. Ha az írást, akkor azt. Az alkotás iránt igazán elkötelezett emberek egész életükben hajszolják a határaikat, és ez nem csak szórakozás, gyakran nagy teher. Egyesek könnyen, erőfeszítés nélkül elérik a következő grádicsot (őket hívjuk zseninek), mások csak rengeteg munkával, vagy még azzal sem. Mire megtehetnék, lejár az idejük. Vagy mivel megérzik ezt, jóval hamarabb feladják.

Az igazság valószínűleg az, hogy a legtöbben csak egy átlagos szintig jutunk, azon túl kemény munkával, ami szintén igen nagy valószínűség szerint nem fog soha kifizetődni (nem csak anyagilag, hanem erkölcsileg sem). Ez az irodalom természetes szelekciója – avagy milyen könnyű párhuzamokat vonni… És most a kör bezárult: miért az jelenik meg, marad fenn, ami? Kik döntik el és mi alapján?

Nagyon veszélyes azt mondani bárkinek, adja fel, keressen más tevékenységet. Honnan tudjuk, hogy nem a következő Van Gogh-nak szóltunk be? Lehet, hogy most, és a következő három évtizedben semmit sem tesz le az asztalra, de utána, az utolsó pillanatban mégis?

Majd a művészeti kánon, az megmondja? Hiszen „hozzáértőnek” tartott, komoly emberek, igen hosszú időn át (évtizedeken, évszázadokon) át érlelődött, átörökített véleménye alakítja majd, hogy adott korszakból mit nézegessen, olvasson el a jövő, mondván, az akkor keletkezettek mindig érvényesek lesznek. Ha kényelmesen hátradőlünk, és azt gondoljuk, ők biztos tudták, mi nem kutakodunk visszamenőlegesen, sőt, még a kortárs alkotások között sem, valójában hagyjuk, hogy megmondják nekünk, mit kell ismernünk (és akár szeretnünk). Elfelejtjük, hogy a kánon kialakítását folytonos konstruktív vitának kell(ene) öveznie, hogy soha, senki véleménye nincs kőbe vésve. Vannak újító zsenik, akik rájönnek, hogyan változott meg a világ, és vannak újító befogadók, akik rájönnek, hogy ezeknek a művészeknek (is) igaza lehet.

„Bármely művészeti kánon túlságosan korlátozó. És mindegyikük elavult már azelőtt, hogy kinyilatkoztatták őket.” – írja Le Guin. Minden kötelező érvényűként feltüntetett véleményt alapos vizsgálatnak kellene alávetnünk, és ha nem értünk vele egyet, kulturált keretek között felvenni vele a „harcot”.

A következő két cikk – melyeknek ez a jelenlegi csak afféle bevezetőül szolgál – aligha tudná, nem is akarja megmondani, mi a helyes. Tulajdonképpen csak elgondolkodtam rajta, hogy nem tulajdonítunk-e túl nagy jelentőséget az irodalmi díjaknak? Van-e értelmük, és ha igen, micsoda, ha egyszer ez az egész annyira szubjektív? Létezik-e irodalmi legjobb?

Mint író, élveztem egy-egy irodalmi elismerés előnyeit (pl. megjelenést köszönhettem neki), miképpen éreztem hiányának hátrányát is. Máskor hiába söpörtem be valamilyen formalizált elismerést, tulajdonképpen semmiféle jelentőséggel nem bírt. Rendszeresen ülök a másik oldalon, azaz zsűrizek novellapályázatra, valamint e honlap szerkesztőségéhez érkezett munkákat. Az első ilyen tapasztalat óta egészen másként tekintek az engem ért elutasításokra, a díjak odaítélésének mechanizmusára. Néha azt kívánom, minden írónak ki kellene próbálnia, milyen ezen a „másik oldalon” ülni.

Annyiféle szempont létezik, ahány ember. A téma, vagyis a saját ízlésünk, a saját lelki szűrőnk, olvasmányaink, a barátaink ízlése, a divat, a népszerűség, és persze a díjak, mint „fokmérők”, a megjelenések száma, helye, ideje mind-mind befolyásol. Ráadásul, ha egy szerkesztő egyben író is, nehezen vetkőzi le azt, hogy egy novella olvastán azon gondolkodjon, mit alakított volna másképpen; ugyanazt az ötletet hogyan dolgozta volna fel „jobban” a szerzőtársénál.

Nem tudunk egzakt különbséget tenni újszerű, átlagos, hibásan megírt könyv között. Ami az egyik szerint úttörően zseniális, az a másik szerint érthetetlen (pl. Hyperion). Ami az egyik szerint átlagos, kommersz, az mégis számtalan másik ember lelkének érzelmi húrjain játszik (pl. Alkonyat). Ami az egyik szerint kedves, szívből jövő iromány, az a másik szerint – az írás alapvető „szakmai” fogásai híján – hibásan megírt (pl. az amatőr írások legalább 90%-a).

Csoda, ha ebben a nagy sötétségben fárosznak hisszük az irodalmi díjakat? Nem is tévedhetnénk nagyobbat. Ursula K. Le Guin néhány közelmúltbeli blogbejegyzése pedig meggyőzött róla, ugyanaz történik kicsiben, mint nagyban. A cikksorozat következő két részében tehát egy kicsit körüljárom, van-e értéke, értelme az irodalmi díjaknak, legyenek azok bármilyen jelentősek vagy jelentéktelenek.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 10 hozzászólás érkezett.

  1. picidzé szerint:

    “Nem tudunk egzakt különbséget tenni újszerű, átlagos, hibásan megírt könyv között.”
    Hiányolom Balfrász Irodalmi Tér találmányának említését a cikkből.

  2. Attila szerint:

    Az irodalmi díjaknak, főleg ebben a hazai köpőcsészében, sok értelme nincs. Nem mutatnak semmit, már reklámértékük sincs, inkább csak önigazolósdi szerepük maradt, díjadó és díjkapó részéről egyaránt. Egyáltalán az a réteg (olvasói/kritikusi/szakmai) is teljesen hiányzik, akik érdemben tudnának/akarnának foglalkozni a művek értékelésével és a jelenlegi helyzet javításával.

    Az objektívosdi meg különösen annak a fényében kabaré, hogy a szerzők nagy része a kritikát abszolút személyes támadásként éli meg és nem tud mit kezdeni vele…

  3. Andris szerint:

    őőő ez a cikk most miről szól?

  4. solymosgyu szerint:

    nincs értelme a történet számít.

  5. onsai szerint:

    Szerintem ez nagyon érdekes téma, és jó, hogy előkerül. Emlékszem, teljesen kezdőként micsoda élmény volt megnyerni egy díjat. Aztán az ember jobban belelát a dolgokba, kicsikbe, nagyokba. A scifin kívül más rétegekben is kolbászolok, néha neveznek valamire, de már rég szertefoszlott az a kedves illúzió, hogy egy díjnak jelentősége van.

    Azt gondolom, minden egy réteg ízlését tükrözi, vagy egy adott csapat zsűriét. Van, hogy pártatlan a zsűri, és tényleg szakmai, de ez a szakmaiság is csak arra a szűk zsánerre vonatkozik. Kívülről gyakran nem érthető. Ha meg nem pártatlan, akkor még furább eredmények születnek. Ezek is jó szándékból származnak, ilyenkor a zsűri észre sem veszi a saját elfogultságát.

    A másik oldal a közönségszavazás, ennek is van előnye és hátránya. Kiküszöböl sok személyes ellentétet, ellenben behozza a “sok haver” viszonylatot vagy a celebhatást.

    Azt tapasztaltam, hogy egyes díjaknak van marketingértéke pl, a Libri Aranykönyv menő néhol.
    De legtöbbször ott néznek fel egy díjra, ahol nem tudják a hogyanokat.

    Még ezen akadt meg a szemem:
    “ha egy szerkesztő egyben író is, nehezen vetkőzi le azt, hogy egy novella olvastán azon gondolkodjon, mit alakított volna másképpen; ugyanazt az ötletet hogyan dolgozta volna fel „jobban” a szerzőtársénál.”
    Bennem ez nem merül fel, amikor szerkesztek, valszeg túl tisztelem a másik témáját.

    Érdeklődve várom a cikk folytatását.

  6. Sam Reed szerint:

    Eddig nagyon tetszik, várom a folytatást.

  7. Hackett szerint:

    Ha már díjak, erről az év könyvei szavazásról van-e véleménye a hölgyeknek, uraknak?:)

    http://magyar-konyvek-viadala.blog.hu/

  8. woof szerint:

    A “LOL” annak számít?:)

  9. Hanna szerint:

    @Hackett: Félretéve azt, hogy engem is jelöltek fordítói kategóriában, a jelöltlistákról úgy gondolom, hogy kissé egyoldalúan álltak össze – a jelölő bloggerek pl. többségükben fiatal lányok és nők, és ez tükröződik a választásaikban is, amellett a szavazást is főleg ők népszerűsítik, így a szavazók is nagyjából hasonló körből kerülnek ki. Ettől függetlenül, ha az ember tudja, hogy ez egy magyar könyvesblogok által szervezett díj, a helyén tudja kezelni az egész szavazást – talán csak egy szűkebb olvasói réteg preferenciáit mutatja majd, de az is hasznos információ. Még ha az ember nem is érti, miért épp ezek a könyvek/szerzők kerültek a szűkített listákra, az vitathatatlan, hogy van olyan olvasói kör, amelyikben népszerűek, és ezzel számolni kell.

  10. Hackett szerint:

    woof:
    Nem tudom, lehet, hogy egy ROTFL kifejezőbb?

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon