SFmag

„Az idők homályából jöttünk, észrevétlenül jártunk-keltünk századokon át. Sok titokkal teli életet leéltünk, miközben azért harcoltunk, hogy eljöjjön a találkozás ideje, amikor azok, akik megmaradtak közülünk, megvívják végső küzdelmüket. Egyikőtök sem tudta, hogy közöttetek élünk… egészen mostanáig.”

Ramirez

1986 csodálatos év volt. Ekkor indult a saját zsánerén belül rövid, de annál elsöprőbb útjára Alan Moore és David Gibbons Watchmen képregénye. Ekkor jelent meg regénnyé bővítve Arthur C. Clarke-tól A távoli Föld dalai. David Bowie Koboldkirályként próbálta ujja köré csavarni az ifjú Jennifer Connelly-t, az egyik legnagyobb német mesemondó története egy kislányról és a szürke urakról ekkor került filmvászonra, a világ jövőjéért pedig halhatatlanok mérkőztek meg.

Persze, manapság lekicsinylően legyintünk a világ sorsát illetően, elvégre megszoktuk, a tét sosem kevesebb. A hegylakóban azonban ez nem több lábjegyzetnél, és egyetlen feladata, hogy a személyes konfliktusokat még jobban kiélezze. Az ajándék végső mibenlétéről végig homályban tartanak minket, így nem azért szorítunk a hősnek, hogy győzze le ellenfelét, mert különben tüzes esőben fog elégni világunk. Azért szorítunk, hogy meglelje végül lelki békéjét – és azért is, mert akármi is legyen a győztes jussa, egy jó ember mások érdekében használja fel, szemben egy rohadékkal.

Connor MacLeod a MacLeod klánból a XVI. századi skót felvidéken látta meg a napvilágot, innen a cím is, ami kizárólag rá utal, nem pedig a halhatatlanokra. Már csak azért sem, mert ezt a megszólítást egy másik halhatatlan akasztja rá, akit sokan csak a Kurgánként rettegnek. A Kurgán külhoni zsoldosként csatlakozik a különböző klánok összecsapásához, és csupán annyit kér szolgálatáért, hogy maga végezhessen Connorral. Az ifjú halálos sebet is kap, mielőtt klánbelijei elűzik az idegen harcost, hogy aztán visszatérjen az életbe – és saját népe űzze el boszorkányság vádjával.

Connort később egy másik halhatatlan, Juan Sánchez Villa-Lobos Ramírez veszi szárnyai alá, aki neve ellenére inkább egyiptomi, semmint spanyol. Ő avatja be abba a titokba is, hogy egyetlen módon lehet fajtájukkal végezni – ha levágják a fejüket.

Napjainkban Connor New Yorkban – hol másutt? –, Russel Nash néven éli életét régiségkereskedőként. Közeleg a találkozás, amikor minden halhatatlanon úrrá lesz a kényszer, hogy végezzenek a fajtájabeliekkel, és egyedüli személyként legyenek az ajándék birtokosai. Ahogy lenni szokott, visszatér a Kurgán is, és megkezdi mészárlását a halhatatlanok között. Csakhogy erre már a televízió, a rádió és a számítógépek korában mások is felfigyelnek, és hamarosan régi ellenfele mellett az egész rendőrség Connor nyakán liheg, Brenda Wyatt fegyverszakértővel az élen.

A két idősík folyamatosan váltja egymást, kiegészülve pár apró kitekintéssel más érákból, melyek feladata színesíteni és árnyalni hősünket. Csak a film utolsó fél órája játszódik kizárólag a jelenben, hogy aztán az utolsó néhány perccel mindörökre lezárja a múltat, és reménykedve tekintsen a jövőbe, nem is az emberiség szempontjából, semmint személyes téren.

Ezek a visszatekintések, a különböző korok váltakozása és összefonódása az, ami igazán emlékezetessé teszi a filmet, mely egyszerre lesz epikusabb és személyesebb tőlük. A hatalmas tétek és az évszázadok örvénye közepette könnyen elveszhetne az ember a néző számára, de A hegylakó koncepciója éppen az, hogy a hatalmas tétek és évszázadok közepette bizony elvész az ember, ha nem küzd. Nemcsak, és nem is elsősorban a harcmezőn, hanem a mindennapi életben, egy számukra villámgyorsan változó világban, ahol a többi ember egy perc alatt felnő, megöregszik és meghal.

Ez teszi emlékezetessé a filmet, halhatatlanná viszont a Queen együttes betétdalai, melyeket kifejezetten A hegylakóhoz írtak. Who Wants to Live Forever, A Kind of Magic, Gimme the Prize, Princes of the Universe – számok, melyek egy egész generációt meghatároztak, akik közül sokan talán még a film létezéséről sem tudnak. Ezek a dalok mégis a történetet szolgálják, nem nőnek rá, nem nyomják el, hanem segítenek kibontakozni. Ugyanez igaz Michael Kamen zseniális filmzenéjére is, ami tökéletesen illik a gyönyörű skót tájhoz.

És hogyan is mehetnék el szó nélkül a zseniálisan megkoreografált kardpárbajok mellett, mikor a végső összecsapás talán a legjobb, amit fantasy filmben valaha láttam? Igen, a kardok lehetetlenül élesek és szikráznak – de ez pont a halhatatlanok azon adottságából fakad, hogy képesek az általuk legyőzött társaik erejét elraktározni és harc során felhasználni. A hegylakó azon kevés alkotások egyike, ahol a kard és boszorkányság nem szemben álló erők, hanem egymás kiegészítői. Nem kapunk sandersoni szinten kidolgozott rendszert, de nincs is szükség rájuk. Elegendők az irányelvek, melyeket takaróként fed a misztikum.

Néhány szót még illene mondanom a szereplőkről, ha már a személy van előtérben. Érdekes módon alapvetően egyikük sem egyedi, mindegyikük egy-egy archetípust testesít meg, és csak azért nem kliséknek hívom őket, mert van alkalmuk kibontakozni a történet során. Connor MacLeod például a tipikus low fantasy-hős: cinikus, szkeptikus, olykor kicsit, máskor nagyon kiégett, traumák egész sorozata érte, mégis aranyból van a szíve, és naná, hogy nem hagyja magára a kis zsidó árvát a náci Németországban. Ramirez bölcs, türelmes és mégis előszeretettel ugratja és húzza pártfogoltját, ahogy azt egy tanítótól elvárja az ember, legalábbis fantasyben. A Kurgán pedig egy igazi rohadék, aki olyan élvezettel veti bele magát a gyilkolásba, olyannyira velejéig romlott, hogy ha kijelentené, „találkoztam az ördöggel”, egyből el kezdenénk sajnálni a Pokol Hercegét.

Persze a karakter sokat köszönhet az akkor még ismeretlen Clancy Brown játékának. Mind Christopher Lambert, mind Sean Connery kiválóan hozzák a rájuk bízott figurát, mégis Brown az, aki szinte lubickol a szerepében. Képes úgy ripacskodni, hogy egyszer sem válik hiteltelenné és ez által kevésbé félelmetessé, ami csak kevés színésznek sikerül. Nem is bajlódik semmiféle akcentussal, és ezt egy háromezer éves halhatatlanként jól is teszi. Én legalábbis mindig meglepődök, amikor sokak szerint neki az oroszokat kellene megtestesítenie – és egy remake-ben úgy lenne illő, ha egy orosz játszaná –, miközben háromezer év alatt mennyi népvándorlás zajlott le, és akkoriban még Rómának sem volt se híre, se hamva, nemhogy a mai Oroszországnak.

Connor és Ramirez barátsága pedig ugyan tökéletesen lefedné a tanítvány – mentor kapcsolatát, ha az egésznek nem adna egy ellentmondást a koncepció. Ha egyszer a halhatatlanok sorsa az, hogy egymás keze által vesszenek el, akkor miért segít Ramirez egy potenciális riválist? A magyarázat erre az, hogy azért, mert Ramirez is egy ember, akiben ott a vágy, hogy átadja a tudását egy fajtájabelinek, ott a vágy, hogy szót váltson egy hozzá hasonló személlyel. Mégis ott a kockázat, és az egyik legszebb jelenet, amikor Connor először győzi le – érezhető a feszültség kettejük között, míg az ifjú halhatatlan mégis inkább a kezét nyújtja barátjának és mesterének.

A női karakterek már kevésbé sikerültek markánsra: Kate azért létezik, hogy a száműzetés fájdalmasabb legyen, Heather azért, hogy egy darabig hősünk a hétköznapi emberek életét élhesse és legyen kit gyászolni évszázadokkal később, míg Rachel egy fogadott leány-bizalmas figura. Brenda (Roxanne Hart) pedig ugyan talpraesett és nem egyszer segít a hősnek a Kurgánnal vívott harcában, de emellett hihetetlen érzéke van, hogy bajba keveredjen. Biztos Lois Lane-nel egy oknyomozó szakon végzett.

Egyébként, ha egy kicsit jobban megnézzük, rájövünk, hogy a filmben szereplő összes halhatatlan férfi, egytől-egyig. Persze, ez még a nyolcvanas évek világa volt, amikor egy fantasy filmben lehetett egy elvont erő hímsovén anélkül, hogy senki nem kérte számon rajta. Ez a folytatásokban ugyan végül megdőlt, de én most – és egyébként is – kizárólag az első filmet tekintem mérvadónak.

Azért is, mert akármekkora időt is ölel át a film, mégis a nyolcvanas években működik. Onnan kivéve, az internet világába emelve már nem ugyanaz a film, már nem ugyanazok a szabályok. De ez nem is baj. Ugyan nem olyan rég volt róla szó, hogy remake készül az első filmből, méghozzá Ryan Reynolds-szal a főszerepben – aki azóta már ki is esett a projektből -, ám én semmi szükségét nem látom. Amit A hegylakó el akart mondani, meg akart mutatni, azt megtette. A varázslatot pedig az különbözteti meg a bűvészmutatványtól, hogy súlya van.

Márpedig A hegylakó afféle igazi varázslat.

Érdekességek:

– A filmet Russell Mulcahy rendezte, akárcsak a második részt, az Árnyék ponyvák filmadaptációját, valamint a harmadik Resident Evil filmet. De ő a rendezője az A Kind of Magic és a Princes of the Universe klipeknek, ahogy a Video Killed the Radio Starnak is.

– Itthon kétféle szinkronban is leadták a filmet. Az elsőben Lambertet, Connery-t, Brown-t és Hartot Jakab Csaba, Tolnai Miklós, Koroknay Géza és Détár Enikő tolmácsolásában hallhattuk, a másodikban Kautzky Armand, Kristóf Tibor, Hankó Attila és Kovács Nóra orgánumával.

Hozzászólások

hozzászólás