SFmag

A regény, amit a hazai sci-fi olvasók már több, mint tíz éve várnak. Ha valaki képtelen volt elfogadni, hogy kedvenc Hyperion-sorozatának két zárókötete a magyar könyvkiadás homályába vesző jövőben fog (vagy nem fog) megjelenni, akkor már elolvasta angolul. Szerencsére az Agave Kiadó felkarolta Simmonst, új fordításban kiadták a klasszikus köteteket, tavaly pedig megkaptuk az Endymiont, ahol három évszázaddal később vehettük fel a fonalat, a Hegemónia bukása után, amikor a látszat ellenére kiderül, hogy a gigászi, az egész emberi faj jövőjét meghatározó harcnak még koránt sincs vége.

Kicsit féltem ettől a záróregénytől. Féltem, hogy olyan lesz, mint az előző kötet, ami nem volt rossz, de korát sem ért fel a Hyperionokhoz, azok sziporkázó intellektuális élményéhez. Féltem, hogy Simmons nem képes egy ilyen hatalmas ívű cselekmény minden szálát elvarrni, és hogy csalódást fog okozni, miután egyszer már bebizonyította, hogy képes megalkotni a modern science fiction talán legfontosabb regényét.

A félelmem sajnos részben beigazolódott.

Az Endymion felemelkedése ott veszi fel a fonalat, amikor Raul Endymion és pártfogoltja, Aenea, a hajdani hyperioni zarándok Brawne Lamia és a John Keats kibrid – emberi testben létező mesterséges intelligencia, akinek személyiségét a hajdani költőről mintázták, sőt, valamilyen módon a kibrid maga a rég halott költő – az elpusztultnak, vagyis inkább eltűntnek hitt Régi Földön él már negyedik éve. Azonban eljön az idő, amikor az utazóknak el kell indulnia, hogy bevégezzék küldetésüket, megdöntsék az InforMag és a Pax, a katolikus egyház bizarr jövőbeli államának hatalmát, egyszersmind felszabadítsák az emberiséget. El is indulnak hát, de ezúttal külön, hogy a regény felénél újra találkozzanak. Mi Raul szemén át követjük végig az eseményeket, utazása során újra több bolygót bejár, míg végül a Tien-San hegyvilágán az akkor már Tanítómesterként emlegetett lánnyal – valójában felnőtt nő – továbblépjenek a történet végső fázisába. Mindeközben a Pax és az egyház a hajdani Lenar Hoyt – jelenleg XVI. Orbán pápa –vezetésével féktelen keresztes hadjáratot hirdet a Számkivetettek ellen, és kiderül, hogy hová is tűnt a Hebron és más, nem keresztény planéták lakossága.

A regény hihetetlen vaskossága miatt nem lehet úgy összefoglalni a történetet, hogy ne hallgassunk el számos, a lezárás szempontjából fontos, de csak később, váratlan fordulatok után előkerülő eseményt. Legyen elég annyi, hogy szépen lassan a harcoló felek felsorakoznak, még lassabban felfedik a kártyáikat, és megindul az egész Galaxist megváltoztató ütközet utolsó nagy csatája, amit nem csak katonák vívnak, hanem nagy sorsra hivatott emberek. Mindez azonban több, mint nyolcszáz oldalon, és itt jön az első bökkenő a regénnyel. Túl hosszú. Már az Endymion is leült, szemben mondjuk a Hyperionokkal – ahol nem érezni, hogy Simmons felesleges oldalakat vetett volna papírra -, és ezen a túlírtságon nem sikerült javítani. Raul utazása sokszor unalmas leírásba torkollik, ennek legnehezebb része amikor a hegyekkel teli bolygó tájairól olvashatunk. Az ember úgy érzi, Simmons direkt csinálja ezt, és ötven oldalanként elejt olyan dolgokat, ami miatt újra azt érzi az olvasó, hogy nem szabad letennie a könyvet, még ha tudja is jól, hogy félezer oldalon át még egy hosszú utazást fog kapni. De sajnos ez a túlírtság, illetve a főhős karaktere kissé rontja az olvasási élményt.

Ugyanis Raul Endymion minden, csak nem szerethető karakter. Ahogy megjegyzi magáról, nehézfejű, és sokszor ahelyett, hogy feltenné az evidens kérdéseket, inkább túldramatizál bizonyos dolgokat. Az persze tény, hogy Raul visszaemlékezését olvassuk, de mindennek nem kellene magával vonnia azt, hogy minden egyes apró gondolatát szükségünk lenne ismerni. Ráadásul mivel kifejezetten sértődős és irracionális fajta – persze, hiszen nem android vagy MI –, ezért gyakorta inkább elvonul a gondolataiba ahelyett, hogy az igazán fontos dolgok után kutatna. Így aztán mi is sokáig nem tudjuk, mi történik, az események elmennek mellettünk, az információ nagyon nehezen jut el hozzánk. És ezért bennem például felvetődött, hogy talán nem ő volt a megfelelő választás arra a feladatra, amit neki szántak az eseményekben a magasabb hatalmak és maga a szerző.

Mindezt leszámítva azonban az Endymion felemelkedése egyáltalán nem rossz regény, de lehetséges, hogy hozzám hasonlóan másoknál is csorbulni fog az élvezet a fentiekben leírtak miatt. Már csak azért is, mert ráadásul mintha aránytalan lenne a könyv, az igazán fontos kérdések az utolsó kétszáz oldalon kerülnek elő, akkor pillanthatunk be a mögé a paraván mögé, ami – az előző kötetet is ideszámítva – ezer oldalon keresztül eltakarta előlünk a lényeget. Persze rengeteg lehengerlő ötletet kaptunk, végigjárhattunk tucatnyi idegen világot, és sok kalandban is volt részünk, de a lényegi kérdések csupán az utolsó kétszáz oldalon kerülnek elő. Kár, hogy ennyi pufferanyaggal dolgozott az író a rengeteg érdekes világ ellenére is. És már csak azért is, mert a regényből kiderül, hogy amiben az olvasók hittek a Hyperioni Énekek elolvasása után az gyakorlatilag egyáltalán nem úgy van, és olyan távlatokat mutat meg a szerző, amiktől minden sci-fi olvasó szíve nagyokat dobban. Én személy szerint ugyan kissé erőltetettnek tartom, hogy arra hivatkozik, hogy a költő, aki lejegyezte a történteket sok mindent nem tudott. Ha túltesszük magunkat ezen a kifogáson, a regény végére nagyjából kapunk válaszokat. De korántsem mindenre.

Ugyanis Simmons nem ad kielégítő magyarázatokat, néhány esetben összecsapja ezeket a részeket, jól látszik ez például a Shrike kilétével kapcsolatban. Mert ad valami magyarázatot, viszont ez számomra például egyáltalán nem volt kielégítő. De még ha mindent meg is válaszolna, kétszáz oldalon nem lehet ennyi fontos kérdést és eseményt feloldani. Különösen azért sem, mert nagyon sok, az előzményekből ismerős karakter feltűnik a cselekmény során, vagy olyan szereplők kerülnek elő, akiket valamilyen módon kötni lehet egy-egy korábbi alakhoz. És bár sokuknak tényleg szerepük van a cselekményben, vagy az előzményekből homályos múltjukat teszi helyre, azt is el kell ismerni, némelyik szereplőnek semmilyen funkciója nincs, és Simmons talán csak a nosztalgia-faktort akarta növelni velük.

Lehetséges, hogy kissé túl panaszosra sikerült ez az értékelés. Ezúton kérek elnézést a cikk olvasóitól, de vártam ezt a könyvet, és kissé csalódtam, hiába érdekes még mindig Simmons világa. Akinek tetszett a Hyperion, annak kötelessége elolvasni a folytatást, még ha nem is lesz maradéktalanul elégedett. Sokan kifejezetten élvezni fogják, mert az tény, hogy az Endymion felemelkedése is bővelkedik tudományos magyarázatokban, filozófiában és létbölcseletben. Csak egyáltalán nem olyan elegáns és koherens, mint amit én vártam a Hyperioni Énekek után. Nagy ötletek, nagy gondolatok, túl sok körettel és előtérbe tolt kis ötletekkel. Ez lett az Endymion felemelkedése, mindannyiunk bő két és félezer oldalas utazásának vége. Isten hozzád, Shrike!

Hasznos információk

• A regényt 2013-ban az Agave Kiadó jelentette meg Huszár András fordításában.
• Az Endymion felemelkedése 1998-ban elnyerte a Locus SF díját és jelölték ugyanebben az évben Hugóra is.

Hozzászólások

hozzászólás