SFmag

Az embereknek többnyire A Szigetvilág varázslója a kedvenc le Guin könyve, esetlek A sötétség balkeze. Bár annak idején engem is letaglózott Kóbor története, rám  mégis az írónő idehaza kevésbé ismert könyve, az Always Coming Home hatott a leginkább.

Talán, mert tizennyolc éves voltam, amikor rábukkantam az idegennyelvű könyvesboltban, ahol akkoriban kiszámíthatatlan volt a fantasztikus könyvek kínálata. Talán, mert azóta is valami angol-német kettős nyelvű magazin egy lapjába kötve őrzöm, és a szakadt, bakancsos alakok, a sárga farmerek, a bordó ingek annyira ordítják, hogy 1993 és grunge, hogy az már önmagában is időgép a kamaszkoromba. Ez persze nem a könyv, és nem is Ursula le Guin érdeme, de tegyük hozzá, hogy tizennyolc évesenmagával a kötettel nem is igazán tudtam mit kezdeni – elolvastam, érdekes volt, rengeteg ötletet szedtem belőle az akkoriban mesélt AD&D világhoz, mert nem csak öreg vagyok, de öreg geek, ám az egész könyv, úgy, ahogy volt, határozottan nem állt össze.

Valaki mondja meg, kik ezek, és mit csinálnak a hotdogos autó tetején

Az Always Coming Home ugyanis nem regény. Nem is novelláskötet. Nem is tudom, mi; talán önálló világ, talán utópia, talán jóslat, vagy még inkább, disztópia – talán a jövő régészete, ahogy saját magáról állítja. Az írások, dalok, rajzok egy poszt-apokaliptikus Kaliforniában játszódnak, ahol javarészt visszatértek a világgal jóval nagyobb harmóniát követelő, indián hitvilághoz és életvitelhez. Persze az alapján a kevés alapján, amit a sámánisztikus világképről tudok, azért kicsit hippi-mód és idealistán alkották újra az „ősi” hitet, és hát technológiailag sem a kőkorszakba zuhantak vissza – persze szép példázat a fenntartható életmódról és társadalomról, de önmagában túl békés nekem.

Persze a béke ellensúlyozására ott van a Hozsánna néked, Leibowitz! féle ciklikus önpusztítást szépen példázó Kondor népe, az agresszív, militáns patriarchátus, ami éppúgy emlékeztet a közép-és dél-amerikai magaskultúrákra, mint a gyarmatosító Európára, vagy a nőket elzáró, szent háborúkba fulladó Közel-Keletre. A Kondor népe mindent kiszipolyoz és elhasznál, a földet a terméketlenségig műveli, nem érzi az egyensúlyt, nem tiszteli a természetet. Történetükbe az a félvér lány enged bepillantást, aki sokáig egyik világban sem érzi magát otthon, de aztán hazatalál, és az eljövendő nemzedékek okulására lejegyzi az életét.

A könyv hivatalos borítója (az én példányom bezzeg nem ilyen gyűrött, megvédte a grunge ereje)

Ez persze csak egy történet a sok közül, és bár összességében ez a leghosszabb, nem lehetne azt mondani, hogy ez a legfontosabb – vagy hogy bármelyik másik fontosabb lenne. Mindegyik más, és mindegyik fontos, és javarészt egyik sem felel meg azoknak az elvárásoknak, amit a mai olvasó támaszt egy elbeszéléssel szemben. Nem novellák, nincsen csattanójuk, más az ívük, mert más a céljuk is – ezek beszámolók, tanúbizonyságok, mesék, élménybeszámolók, versek. Amit egy szabad kultúra önkéntes archívumába lejegyezhetnek az emberek. Ami velük történt, még ha egy másik létsíkon is – a szellemvilág a szemükben nagyon is létező és eleven – ami tapasztalat, és mint ilyen, másnak tán okulására lehet.

 A téma maga, a poszt-apokaliptikus utópia éppúgy, mint a poszt-apokaliptikus disztópia, önmagában unalmas lehetne, és a bemutatott világot sem mondanám páratlanul izgalmasnak. Amitől mégsem érzem, hogy öregedett volna a könyv, az épp az, hogy szakít a fikcióban bevett formákkal, és nem novellákból, nem kisregényekből építkezik, hanem sokkal lassabb ritmusú, sokkal személyesebb hangvételű beszámolókból, amik csak néha nyitják meg magukat úgy az olvasónak, csak néha sodornak úgy, mint egy regény tenné. Többnyire hétköznapi és jelentéktelen, szinte már unalmas dolgokról szólnak; és épp ettől lesz olyan hihető és otthonosan békés ez a világ.

 Ahová, ha nem is mindig, de néha hazamenne az ember.

Hozzászólások

hozzászólás