SFmag

Ahogy a cím és a borító alapján talán már sejthető, Gaiman újra egyik kedvenc mitológiájához, az északihoz (aka viking, ógermán) nyúlt. Talán nem túl nagy spoiler, ha leírom, hogy az Amerikai istenekben is szereplő egyes nordikus istenségek itt is felbukkannak. Egyéb köze nincs a sztorinak Gaiman nagyregényéhez, hacsak annyi nem, hogy hasonló örömmel és szeretettel foglalkozik az északi mítoszokkal, és gyúr belőlük valamit. Ami jelen esetben nem jelent különösebb megbabrálást, más korba és színre helyezést, bár valószínű, hogy akik annak idején az eredeti mítoszokat mesélték, nem mondtak volna ilyen történetet.

Itt ugyanis a főszereplő egy gyermek, és nekem legalábbis nemigen rémlik olyan viking mítosz, melyben fiatalkorú emberfajzat csinálna bármi különlegeset. A címbéli Odd mégis ilyet tesz, dacára annak, hogy a neve angolul furcsát, felemást is jelent, és bár Odd saját nyelvén egész más a jelentése (a penge hegye), valójában eléggé illik rá. Egyrészt mert nem az a kiköpött szerencse fia (viking apja megfulladt egy tengeri rablás folyamán, mikor egy vízbe esett pónit próbált megmenteni, Skóciából importált anyukája hozzáment egy kövér fazonhoz, aki mostohán bánik a fiúval, ráadásul a srác balesetet szenved, amiben az egyik lába gyógyíthatatlanul megsérül), másrészt meg mert olyan elmebeteg módon tud vigyorogni a legrosszabb pillanatokban, hogy környezete szívesen eltángálná (s néha meg is teszi). De neki is elege van már mindenből, ezért egy téli napon úgy dönt, beveszi magát az erdőbe, és majdcsak kihúzza valahogy favágó és -faragó apja régi kunyhójában, míg eljön az olvadás. Csakhogy az nem jön, ellenben három fura állat igen. Nekik aztán nagy szerepük lesz abban, hogy Odd a címben szereplő fagyóriásokkal is találkozzon.