Byzantium

Közzétette: tapsi 3 hozzászólás

Feltehetően léteznek nálam nagyobb szakértői a vámpírfilmeknek, különösen a vérszívó szörnyetegek szomorú és nehéz sorsát taglaló vámpírfilmeknek. Az az igazság, hogy én már az érzelmes vámpírok alapjánál elbuktam: az Interjú a vámpírral teljes szereplőgárdáját legszívesebben megvertem volna egy lapáttal, hogy a sok érzelgés közben legalább néha csináljanak valami vicceset, de hát csak bámultak nagy bociszemmel. Az érzelgősség helyett a vámpírok nehéz sorsát részletező, az elidegenedett, véres magányt zsigeri skandinávsággal ábrázoló Engedj be! pedig bármikor habzó szájú dührohamot vált ki belőlem, az egyetlen megnyugtató gondolat a film kapcsán, hogy amennyi esze a főszereplőknek lehetett úgy összehatványozva, biztos meghaltak még a következő napnyugta előtt mind a ketten.

Kosztümök! Odakinn nyilván szakad az eső...

Kosztümök! És odakinn nyilván szakad az eső…

Nem csoda hát, hogy a Byzantium kapcsán voltak fenntartásaim. Végül főleg azért néztem meg, mert már az előzetesén is látszott, hogy ez igazából egy ún. kosztümös-romantikus angol film, és ha vannak is benne vámpírok, a főszerep mindenképp az esőnek jut, nem a vérnek. Márpedig az angol eső nagyon fotogén, különösen, ha tesznek alá igazi angol tájat, a BBC a mai napig egész sorozatokat ad el ezzel a trükkel.

Történetünk két, évszázadok óta egymáshoz láncolt vámpírról szól, a XVIII. század végi szajháról és kényszerből nevelőintézetbe adott leányáról, illetve arról, hogy amikor kétszáz év elteltével visszatérnek abba a tengerparti kisvárosba, ahonnan annak idején elmenekültek, szembe kell nézniük a múlttal is (a múlt amúgy is öles léptekkel és öles kardokkal jár a nyomukban, és kicsit giccses, hogy épp a régi díszletek közt éri be őket, de hát ennyit el lehet nézni egy vámpíros filmnek). Itt kiváló kosztümösségek, családi drámák és cselszövések vannak, vér!, a bordély fülledt légköre!, halál!, szifilisz!, a jelenben pedig nagyjából ugyanez, csak bordély és szifilisz helyett vidéki főiskola és leukémia. Hősnőink próbálnak életben maradni, ezt néhányan támogatják, mások középkori vágóeszközökkel ellenzik, az angol eső a korona hű szolgájaként teszi a dolgát.

A film címe egy hotel neve. Meg Konstantinápolyé, de a yeats-i hatást kizárnám...

A film címe egy hotel leánykori neve. Meg Konstantinápolyé. Yeats-nek ehhez az egészhez nincs köze, vagy valaki nagyon félreértett valamit…

A filmbeli vámpírok egyébként már annyira messze szakadtak a zord vérszopók eredeti garnitúrájától, hogy a napfény sem bántja kortalan bűrüket, mindössze a vérivás maradt meg. Azt sem hegyes szemfogukkal oldják meg, hanem bal hüvelykujjuk kemény és hegyes körmével tépik fel áldozataik csuklóján az ereket. Az új vámpírok teremtéséhez sem kell megharapdálniuk egymást, elég holmi ódon térképek segédletével elzavarni az illetőt egy sziklás kis szigetre, ahol egy furcsa kőkunyhóban lakik a Baljós, ami ők maguk, mégis megöli őket, miközben a sziget megannyi vízesése mind vérvörösen zubog (ez így, elbeszélve nagyon durván hangzik, de a vérvörösen habzó patakok igazából elképesztően röhejesen látványt nyújtanak). Felmerül persze a kérdés, hogy a következő vámpírfilmben mit lehet még lehúzni a szokásos vámpírtulajdonságok közül, én szeretnék végre egy olyan vámpírfilmet, ahol a vámpírok megint gonoszak és rettenetesek, és nem kell sem szeretni, sem megérteni, sem sajnálni őket (számomra az Engedj be! tökéletesen teljesítette ezt a kiírást, de valamiért emberek szimpatizáltak a főszerepbe helyezett, bornyútekintetű kis pszichopatával, és ez engem aggaszt), csak elpusztítani a fenébe az összeset, mint a túlszaporodott patkányokat szokás.

Clara és Darwell kétszáz évvel az első találkozás után

Clara és Darwell kétszáz évvel az első találkozás után

A lassan már-már kihagyhatatlan „ó idők, ó vámpírok” kirohanás után térjünk vissza a filmhez. Van benne fordulat és akció, szerelem és halál, szépség és szörnyeteg, Barbie és Ken, és ahhoz képest, hogy viszonylag összetett a történet, sikerül jó tempóban, jó ívben levezényelni és egyben tartani. A színészek jók, az angol kisváros végtelenül angol, a hangulat tökéletes, a képek gyönyörűek, a két vámpírlány, Gemma Arterton és Saoirse Ronan a képeknél is szebb, de tényleg.

Ha a filmet kosztümös-romantikus angol filmnek nézzük, úgy nincs is vele sok baj, kedves, aranyos, esik benne az eső, néha a záporozik a vér, de összességében senkit sem ez érdekel, csak hogy van a nyaksálas úriember, ez a Darcy Darwell, és akkor ő összejön majd a tűzrőlpattanttal, meg van a tüdőbeteg költő vöröshajú kölyök, ő meg összejön majd azzal, amelyik szereti nézni a ködszitálást, ó, egyszerre több klisé is, mit akarhatunk még egy kosztümös-romantikus angol filmtől, esetleg Maggie Smith-t, de azért mindent csak nem lehet. Vámpíros filmben ugyan továbbra is maradok a Drakulánál, de szépen filmezett kosztümös-romantikus angol filmnek ez is egész kellemes.

Eleanor romantikusabb alkat, bár ő is két évszázadot várt az igazira

Eleanor romantikusabb, bár ő is két évszázadot várt az igazira

Ha nem kosztümös-romantikus angol filmnek nézzük, sok esővel, akkor sajnos kiütközik az önsajnáló vámpírtörténetek jellegzetes hibája, hogy bármennyire is ellenkezik a XXI. századi közfelfogással, azért a történeteknek van üzenetük, és hogy sajnos a történetek üzenete nem feltétlenül az, amit a kamerába fordulva leghangosabban mondanak, hanem amit csinálnak a szereplők. Hogy közismert magyar lélekgyógyászt idézzek, ha az, amit mondok, és az, amit csinálok, nem egyezik, az fontos, amit csinálok – és ezt sajnos a(z ilyen) filmek többsége rútul elbukja. Szövegelnek, szövegelnek, és azt hiszik, ez elég.

Az a férfi, aki halvány cöccögés után hagyja, hogy egy félig még gyermek lányt elvigyen a tiszttársa, akiről tudja, hogy meg fogja erőszakolni és eladja a bordélynak, talán egy fokkal jobb, mint a másik, de azért nem kéne romantikus, gyengéd védelmezőnek beállítani még akkor sem, ha mindez a XVIII-XIX. század fordulóján történik. A lány, aki állítólag csak öreg, beteg, elesett áldozatai beleegyezése után issza ki minden csepp vérüket (leszámítva azt a kis malőrt, hogy kis híján meguzsonnálja eszméletlenül heverő leendő szívszerelmét, aki nem tud, de nem is akarna beleegyezni a dologba) (és hát hogy az eutanázia erkölcsi megítélése sem olyan egyszerű), nem a megváltó halál angyala, hanem a leggyengébbeken élősködő dögevő, semmi több. Ezzel egy vámpír esetén nincs is sok baj. Csak ne próbálnák nemesnek, angyalinak és érzékenynek beállítani itt sem.

És hát a legrosszabb persze az, hogy az egész vámpírosdinak, az egész halhatatlanságnak, az egész istenverte vérivásnak nincs sem ára, sem következménye, sem veszélye, sem tétje.

Családi látogatás a vidámparkban

Családi nap a vidámparkban

A filmben fel is merül a kérdés, hogy vajh, mi az ára a hallhatatlanságnak, és jön is a zord válasz, hogy ohh, hát a lelkedet, azt nagyon elveszted. Itt érdemes lett volna betoldani egy „Ööö… aha. Ööö… az mi? Úgy értem… az gáz?”-t is, mert hát ez nem derül ki a filmből. A Byzantium világában az embernek azt az áldozatot kell meghoznia a halhatatlanságért, hogy… várjunk, várjunk, semmit. A Byzantium világában azzal a kockázattal jár a halhatatlanság, hogy… várjunk csak, semmivel! Semmivel! Komolyan, ennél még az Alkonyat is jobb, ott legalább vannak idétlenül megrajzolt vérfarkasok, meg jönnek a Volturik, amit már csak azért sem szeretne épelméjű ember, mert annyira röhejesen néznek ki – de itt még a rendőrség sem kezd el hivatalból nyomozni a különös halálesetek után, és legfeljebb akkor van gubanc, ha véletlenül nőből van a vámpír. De ha kellően meghatóak a domborulatai, még azt is meg lehet úszni – és aztán meg napfény brit eső, öröm és boldogság.

Persze tudom, hogy ilyen szempontból hajlamos vagyok aránytalanul sokat számon kérni a filmeken, az Engedj be! pl. számomra azért gyűlöletes, mert az iskolai zaklatásnak szerintem nem arányos büntetése a darabokra szaggattatás, és az Éhezők viadala simán elbukott nálam azon, hogy az első részben Katniss alól minden valóban érdekes erkölcsi döntést kihúztak (csak a gonoszokat kellett megölnie és a jókat megmentenie; pedig az lett volna az érdekes, ha a fináléban ott van Rue is, a lány, aki megmentette az életét). De én azért örülnék, ha a filmek azért tényleg törődnének azzal, hogy miféle népeket állítanak be a követendő példának kijáró középpontba. Milyen próbatételekkel.

És ha kosztümös-romantikus angol filmnek el is menne a Byzantium, itt bizony csúnyán elhasal – de ez mit sem von le abból, hogy látványos, kosztümös, a tetejébe még romantikus is, és ott van benne a legtökéletesebb brit főszereplő, az eső.

Kikapcsolódásnak kellemes, filmnek, hát, elmegy.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig 3 hozzászólás érkezett.

  1. makitra szerint:

    Nagyon bejött a cikk stílusa, bár én imádom a brit sorozatokat, az kétségtelen, sok bennük az eső :D Igazából kíváncsivá tettél minden ellenére :)

  2. Balfake szerint:

    Becsületes, gyakós vámpírfilmként tudom ajánlani a Blade, John Carpenter’s Vampires, Dracula 2000, 30 days of night, esetleg a Van Helsing (möhöhöhö) c. opuszokat, de utána ne sírjon senki, hogy agyhalott baromságokra vesztegetett oly sokat korántsem végtelen óráiból.

    Kicsit kevésbé síkhülye a Near dark (Alkonytájt) c. vámpírwestern, érdekes _parafrázis_ a Vámpír árnyéka a ’22-es Nosferatu forgatásáról, ill. aki igazán gyomorforgató bölcsészkedésre vágyik, ki ne hagyja az Addictiont (“magyarul”: Menekülés a pokolból).

    Az Engedj be iskolai zaklatója nem papírgalacsinokkal köpköd, hanem konkrétan fél szem kivágásával, alternatívaként vízbe fojtással kecsegtet, ha jól emlékszem, ez azért más megvilágításba helyezi a szétszaggatást is.

    A Yeats-vers meg sztem igenis lehet, hogy előkelő utalás akart lenni, bár a kontextet tekintve eléggé félrement.

  3. tapsi szerint:

    makitra: nem volt rossz… :) csak valahogy igazán nem volt jó sem. Igazából az angol kisvárost nagyon eltalálták, komolyan, néha szinte éreztem a jellegzetes sülthal szagot, meg a sós levegőt :) szóval ha nem vársz tőle sokat, akkor kellemes.

    Balfake: hát az Engedj be!-nél én akkor sem találtam arányosnak a dolgot, mondjuk előtte a parkban sétáló random fiatalember fejjel lefelé demizsonba véreztetése úgy levágta nálam a biztosítékot, hogy onnantól _ezeknek_ én csak ellenük tudtam drukkolni :( de mondom, én olyan régimódi alak vagyok, aki szerint a vámpír irtani való szörnyeteg, én azt sem értettem, hogy az emberek miért játszanak Vampire-t, ha nem muszáj… :D

    A cím valóban úgy tesz, mintha nagyon utalna Yeats-re, de annak ellenére, hogy meglehetősen sok Yeats-centrikus órát bambultam végig, nem találtam a kapcsolódási pontokat…

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon