Fogalmam sincs, milyen a norvég science fiction. Egy angol fordításnak hála, mégis egy kis betekintést kaptam az északi ország zsánerkínálatába: tavaly az USA-ban angolul is megjelent a hazájában rendkívül sikeres Johan Harstad norvég szerző young adult sci-fi horror regénye.
A 172 Hours on the Moon – ahogy a címe is pontosan leírja – egy holdraszállás rémtörténete. 2018-ban világméretű lottót rendez a NASA. Három 14-18 év közötti fiatalt keresnek, akik a szülői beleegyezés és a kiképzés után igazi, felnőtt űrhajósok társaságában a Darlah 2 nevű, eleddig titokban létező holdbázisra szállnak le. Azért akarnak fiatalokat az űrhajóba, hogy egy újabb nemzedék számára tegyék „szexivé” az űrhajózást, az űrbéli felfedezéseket, és persze hogy jó PR-t csapjanak a fellövés körül.
Hamar megismerjük a regény három főszereplőjét, a lottó nyerteseit. Az egyikük Mia Norvégiából, aki csajbandájával saját számokat ír és ad elő. Másikuk Midori Japánból, aki szeretné maga mögött hagyni uncsinak tartott életét. A két lány mellett az egyetlen fiú Antoine, a francia srác, akit összetört egy szakítás. Mia kivételével (akit szülei neveztek be tudtán kívül) a két másik fiatalnak erős a motivációja, hogy nemzetközi híresség legyen. Azt egyébként mindhárman sejtik, hogy ez az út megváltoztatja az életüket.
Az író bevezet még egy szereplőt, a szenilis, miami idősotthonban élő Oleg Himmelfarbot, aki valaha űrhajós volt, de agya egyre jobban elborul, klasszikus időskori demenciával küzd.
A kilövés jól sikerül, megérkeznek Darlah 2-re. Kiderül, hogy ezt a bázist még gépek rakták össze a hetvenes években, de soha nem vették használatba. A vegyes korú csapaton a sor, hogy ezt megtegyék.
És akkor hirtelen beindulnak az események: az első nemzetközi sajtótájékoztatójuk közben a rádió csődöt mond, megszűnik a kommunikáció, sőt, az energiaellátás is. Két felnőtt kimegy, hogy megjavítsa a generátort, de valaki – vagy valami – megrongálja azt az ajtót, amelyen vissza kellene jönniük, így ők az oxigénhiány miatt egy idő múlva megfulladnak.
Eközben a miami idősotthon veteránja a tévét nézve rájön, hogy szörnyű hibát követ el a NASA – nem szabadna senkinek sem visszamennie a Holdra. Ő tud valamit, de nincs már ideje átadni, mert ő is meghal.
A Holdon az egyik rangidős asztronauta felfedi az első titkot a gyerekeknek: ha van Darlah 2, akkor van Darlah 1 is, ami egy szupertitkos katonai létesítmény hét mérföldre a felszín alatt. Antoine és egy felnőtt űrhajós a holdjáróval elindul, hogy az ottani áramforrás bekapcsolásával megoldják a már egyre komolyabb problémát: ha bizonyos időn belül nem kap energiát a Darlah 2, minden ott tartózkodó meghal a lehűlő levegő és az oxigénellátás kimaradása miatt. A holdjáró utasai nem hisznek a szemüknek, amikor a Hold felszínén egyszercsak saját magukat látják szembejönni, méghozzá szkafander nélkül. A főszereplővé előlépő Mia is megpillantja a kint lófráló hasonmását, és innentől a horrorfilmeket is megszégyenítő, rémisztő, lebilincselő események következnek. Az olvasó pedig végre megtudja, mi áll az események hátterében.
Különös hibrid ez a regény, de nem a legsikerültebb fajtából.
A fiatal főszereplők választása young adult alkotást sejtet. Igen ám, de a három főszereplő igazi papírmasé-figura: lázadó csaj, vagány csaj, hősszerelmes francia (!) srác. Nem alakul ki közöttük dinamikus helyzet, nem fejlődnek. A sci-fi szál érdekes, de a megoldás nem biztos, hogy a konzervatív sci-fi olvasók ízlésének megfelelő. Egyedül a horrorszál van jól megírva, olvasás közben élénk képek elevenednek meg, a bezártságból fakadó klausztrofóbia jól átjön a sorokon.
Johan Harstad gazdaságosan, lényegre törően ír. Nincsenek cicomák, nagy meglepetések, de a regény eleje nagyon-nagyon kiszámíthatóan csorog: bemutat három szereplőt – hát nem ők nyerik meg a lottót? A nyugdíjas űrhajós szála sem igazán kap szerepet. A regény struktúrájával van itt a baj, sokára kezdődik el az egész, utána viszont jó tempót diktál Harstad.
Ami figyelemre méltó, az az a tény, hogy egy író újra tudott olyan sci-fi írni, amely a Holdon játszódik. Rácsodálkozhatunk, hogy ennyire unalmas lenne égi kísérőnk? A norvég író megmutatja, hogy tartogathat még meglepetéseket a Hold. Ahogy a regényéből kiderül: nem is akármilyent. Ráadásul a szerzői utószóból megtudjuk, milyen valóságos esmény áll a regény fikciója mögött, vagyis mi lehetett a különös jel 1977 augusztus 15-én, amit egy ohiói obszervatórium észlelt.
A szerzőről: Johan Harstad (34) norvég író. Elbeszélésekkel kezdte pályáját, majd első regénye, a 2005-ös Buzz Aldrin, hvor ble det av deg i alt mylderet? című 13 országban jelent meg, a tekintélyes Kirkus Review pedig 2011 legjobb regényének választotta. 2007-es Hässelby című regénye hazájában díjat kapott. 2008-as, itt bemutatott regénye szintén díjnyertes, és eddig 16 ország kiadója vette meg a publikálási jogot.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
