Az elején szeretném leszögezni, hogy a rajongók egy része számára teljesen mindegy, milyen a film, mert minden percnek örülnek, ami a kedvenc világukba viszi őket, a másik részük pedig óhatatlanul fanyalogni fog mindenre, ami nem úgy kerül megvalósításra, ahogy az az eredeti regényben le volt írva. Én meg olyan rajongó szemszögéből írok, aki szereti Tolkien munkásságát, de nem gondolja, hogy érinthetetlen és átdolgozhatatlan lenne.

The-Hobbit-The-Desolation-of-Smaug-DwarvesEnnek ellenére, amikor tavaly kiderült, hogy a Peter Jackson által rendezett A hobbit nemhogy egy, de két háromórás mozifilmbe sem fog beleférni, szkeptikus voltam, mivel az alapul szolgáló regény végeredményben egy nem túl hosszú mesekönyv. Az első film – bár jól sikerült – még nem adott elégséges magyarázatot arra, hogy tulajdonképpen szükséges volt-e trilógiává bővíteni A hobbitot, és egy-két jelenete fölöslegesen elnyújtottnak tűnt (különösen a csata a barlangban).

Mindazoknak, akikben munkált némi kétely, hogy A hobbit filmek felérnek-e a nagy elődhöz, itt egy jó hír: a második film, Smaug pusztasága nem csak mint átvezető rész működik kiválóan, de a rendezés végre rátalált arra a tempóra, ami az előző részben nem mindig volt meg. Az első tíz percben még  vissza kellett rázódni a történetbe, de miután a komor zenére döndülő, baljós mondatoknak a végére érünk (a zenét alákeverő kollégának néha rá kellett volna csapni a kezére léniával), elérkezünk Bakacsinerdőhöz, és kezdetét veszi a kaland, amit lényegében csak a stáblista szakít félbe. A Függelék és a regény történései jól és jókor váltogatják egymást, jókora cliffhangerrel zárva a filmet (Gandalf esetében szó szerint).

hobbit-desolation-of-smaug-evangeline-lilly-665És akadnak meglepetések – nem teljesen váratlanok, mert ahhoz vakondtúrásban kellett élni, hogy az ember ne tudja: A hobbitba belekerült egy szerelmi szál is, méghozzá Kili és egy tündenő, Tauriel között. Lehet vitatkozni azon, hogy erre meg mi szükség volt, de az igazság az, hogy Tauriel ad lehetőséget arra, hogy Kili kilépjen a biodíszlet szerepköréből, és kicsit segít azon a problémán, ami már az első filmnél nyilvánvaló volt: egy könyvben még csak-csak el lehet csalni a tucatnyi törpét, oldalakon keresztül meg sem említve Bifurt, Bofurt, Óint, Glóint, Bomburt és a többieket, de egy filmben zavaró, ha csak azért vannak a színen, hogy valamivel többen futkossanak.

Tauriel beemelése a történetbe lehet az a pont, ahol a különböző táborok a leghevesebben összecsaphatnak. Én úgy gondolom, hogy jót tett a dramaturgiának ez a plusz szereplő, és a beteljesülhetetlen szerelem témája nem idegen Tolkientől, gondoljunk csak Galadriel hajszálaira, amelyeket Gimlire bízott. Ha szöveghez nem is hű Tauriel megjelenése, szellemiségében nem sérti Tolkien örökségét. A hobbit soha nem akart pusztán az eredeti regény feldolgozása lenni  – egyrészt ahhoz nem kellett volna Peter Jackson, mert nála avatottabb gyerekfilmrendezők is meg tudtak volna birkózni a feladattal, másrészt az volt a cél, hogy A Gyűrűk Urához hasonló, epikus léptékű történetet meséljen el, és ehhez az alapmatéria nem volt, nem lehetett elegendő. A tündék hangsúlyosabb részvétele a történetben nem véletlen és nem feltétlen hiba – ugyan odáig ez a film nem jutott el, de az Öt Sereg Csatájában így ismerősként tűnhetnek fel.

the-desolation-of-smaugA film (mint ahogy a regény sem) nem a szereplők közti konfliktusokra helyezi a hangsúlyt, hanem inkább a kalandra, de azokban a rövid jelenetekben, amikor a karaktereknek módjuk nyílik játszani, remekelnek. Különösen kiemelkedő Lee Pace Thranduil szerepében, egyszerűen kinyílik tőle a bicska a zsebben, de Balin is emlékezetes, mint ahogy a főbb szereplők, Ian McKellen, Martin Freeman (bár többet is elviseltem volna jellegzetes arcjátékából) és Richard Armitage is. Az újonnan színre lépő Bard (Luke Evans) és Tóváros ura (Stephen Fry) emberi léptékű konfliktust nyújtnak a grandiózus sárkánykincsvadászat mellé, amire nagy szükség volt, mert már kezdett sok lenni a legekből.

A látvány továbbra is csodálatos, bár az igyekezet, hogy a látványtervező megfeleljen az ámulatba ejtést igénylő nézői elvárásoknak, időnként paródiába hajló jelenetet eredményez (mint amikor a lépcsőt keresik, Bilbó meglátja, mire Thorin megdicséri éles szemét, és a következő jelenetben láthatjuk, amint egy műholdról is tisztán látható méretű, irdatlan kőtörpe mellett kanyarog fel az út). A harcok koreográfusa pedig egyenesen zseniális. Amilyen unalmas volt az első filmben a csata, olyan leleményes és sokszínű most, még ha a valósággal nincs köszönő viszonyban sem – a menekülés a hordókban a legjobb akciójelenet a filmben, de a tóvárosi csetepatékban is bőven van sziporka. Sajnos ehhez a sárkány elleni küzdelem már nem tudott felnőni, és inkább kekec kérdéseket ébresztett bennem, mint izgalmat, de még így is látványos volt.

photo-the-hobbit-the-desolation-of-smaug-2013-3Félreértés ne essék: a Smaug pusztasága továbbra is átvezető film: az előzmények kitárgyalása nélkül csap a húrok közé és akkor hallgat el, amikor éppen a magasba emelkednek a tétek, de nem éreztem rajta, hogy egyedül átvezetőként funkcionálna: bőven volt benne történés, téma és dinamika, hogy megálljon a lábán. Legalább jövő karácsonyig.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. solymosgyu szerint:

    Hű de régen olvastam. A 2. film remélem jobb lesz mint az első.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon