SFmag

Szuperhősök. Nácik. Titkosügynökök.

Külön-külön is erős hívószó mindegyik, együtt azonban még inkább. A World Fantasy díjas Lavie Tidhar új regényében ismét ponyva és dráma vékony határmezsgyéjén egyensúlyoz, és bár, amikor még twitteren követtem a könyv születését, harsányságra, látványos hősiességre számítottam, a végeredmény rácáfolt a félelmeimre.

A The Violent Century, az erőszak évszázada a huszadik század, amelynek kulcseseményeit, az egymásba olvadó, lényegében csak arcot, de lényeget nem váltó háborúkat néhány brit szuperhősön keresztül látjuk. Fogg (Köd) és Oblivion (Feledés), akárcsak maroknyi társuk a világon, Dr. Vomacht kvantumkísérletének eredményeképpen változott meg és tett szert emberfeletti képességekre, miközben emberek maradtak, háborúba, változatlanságba lassan belenyomorodó, bánatos emberek.

A második világháború idején a szuperemberek még újak, nekik még ez az első háború, és a seregekkel párhuzamosan, emberfeletti síkon vívják saját küzdelmüket. Rikító színekbe öltözött, médiafelhajtással kísért jenki hősök – Tigrisember, Forgószél – és szovjet ellenpárjaik – Vörös Sarló és Ruszalka – harcolnak a német Farkaskommandóval és Hóviharral. A The Violent Century elsősorban azonban a brit Fogg és Oblivion története, akiket hírszerzésre szerveztek be a „Nyugdíjirodaként” ismert, szuperhősöket foglalkoztató titkos szervezetbe, melynek vezetője az Öreg.

A jelenben Fogg már rég nem dolgozik az irodának, egy napon azonban az Öreg magához hívatja, hogy elszámoltassa a régen történtekkel kapcsolatban. A vallatás feszültsége mindvégig megmarad, miközben felvillanó képekben és jelenetekben lassan kibontakozik a háborúk története. Kronológiai sorrendről nem beszélhetünk, az évek, háborúk, események egymásra kopírozódnak, mintha minden egyetlen pillanatban történt volna, és valójában sok különbség nincs is a borzalmak és ellentétek között. Egyik pillanatban még a II. világháború elején járunk, majd visszaugrunk a múltba, Fogg beszervezésére, aztán Laoszba, Afganisztánba, a hidegháborúba.

Vomacht gépe az egész világot megváltoztatta, miközben a megváltozott emberek maguk soha nem változnak, nem öregszenek, és bár meg lehet ölni őket, öröklétre vannak kárhoztatva. A lelkük azonban folyamatosan kopik, és elmosódnak a határok. Mit tehet meg egy ember egy másikkal, mitől lesz hős valaki? Miért tölthetik be a megváltozottak azt a szerepet, amit nekik szántak?

Tidhar jól egyensúlyozik a karaktereit érintő apró, inkább érzelmi változásokat és megvilágosodásokat előkészítő történések és a világot megváltoztató nagy események között. A huszadik századi történelem nem sokat változik a történelemkönyvekből ismerthez képest, ám erre is van magyarázat: a szuperemberek kis száma és a tény, hogy mivel minden oldalon van belőlük, kioltják egymás hatását. Ahogy telik az idő, úgy kerülnek egymáshoz egyre közelebb, veszíti el jelentőségét a politikai és nemzeti hovatartozás: egyszerűen csak magányos kiváltságosok lesznek a változó világban, egy régi kor elveszített ártatlanságú maradványai, akik képtelenek megöregedni és így alkalmazkodni, akik számára még évek múltán is csak a háború létezik.

Fogg és Oblivion. Oblivion és Fogg. Két barát, akik között egykor történt valami. Sommertag, a tökéletes nyári nap, az Übermenschek Grálja, az elveszített ártatlanság, mely csak azért létezhet, mert egy tökéletes pillanatot zár örök időkre magába. A boldogságnak ezt az elérhetetlen állapotát keresi Fogg a háborúban és azután. Ahogyan az Oszama is szerelmes történet volt a legmélyén, a The Violent Century is az: egy idealizált, és ezért soha be nem teljesülő szerelem utáni vágyódás története.

Lavie Tidhar

Sűrű, melankolikus és kegyetlen hangulata van ennek a könyvnek. A mondatok meglepően rövidek, pattognak, és ezt kezdetben szokni kellett – mintha egy szupertakarékos Hemingwayt olvastam volna, vagy egy filmtreatmentet, de meglehetősen hamar hozzá lehet szokni a stílushoz, ami még inkább erősíti a felvillanó képek  – képregénypanelek – érzetét. A szuperhősökben rejlő túlzások ellenére komoly és komor a hangulat, a szupererők nem válnak nevetségessé, még a realitás hátterére maszkolva sem.

A töredezettség miatt nem minden kérdés kerül olyan terjedelemben kifejtésre, mint lehetne, Vomacht kísérletéről, az Öregről és Fogg és Klara viszonyáról is lehetett volna többet írni (mint a hogy a befejezés is lehetett volna kicsit jobban előkészítve), de a történet végig sodró marad, és ha nem is időzik el a részleteken, épp eleget megmutat ahhoz, hogy elképzelhessük a világot.

Az erőszak évszázadában vannak ugyan oldalak, de hogy melyik jó, melyik gonosz, nehezen eldönthető. Akik ellen a II. világháborúban a szövetségesek harcoltak, azokat a háború után a maguk oldalára állítva hasznosítják, akit Afganisztánban fegyverekkel és pénzzel segítettek, az évek múltán repülőgépet vezet a World Trade Centerbe. A nem öregedő szuperhősöket követő történet egyik jellegzetessége, hogy a világot körülöttük olyan ingatag, folyékony érdekek mentén változó, értelmetlen erőszakkal teli helynek mutatja, amely relativizálja a jó és rossz oldalak fogalmát, és rámutat az emberiségben élő igényre a valódi, tiszta hősök iránt.

A könyv mindvégig fekete-fehérben olvastatta magát (és nem a borító miatt, mert kéziratban kezdtem el), talán mert olyan, mintha egy Casablanca-maraton után írta volna Stan Lee. Szép főhajtás a világ- és hidegháborús képregényipar felé, és saját jogán is érdekes regény.

Hozzászólások

hozzászólás