A spekulatív fikció egyre táguló univerzumában csupán két olyan műfaj létezik, melyektől általában tiszteletteljes távolságot tartok. Tartalmi szempontból a horror, formai szempontból pedig a képregény. Ezért aztán nem kis meglepetésemre az elmúlt időszak egyik legjobb olvasási élménye számomra egy olyan képregény, szép magyar kifejezéssel graphic novel volt, amit leginkább természetfeletti horrorként tudnék besorolni. Az IDW kiadó által jegyzett Locke and Key egy egészen friss sorozat, mely három éve indult, és a közeljövőben jelenik meg utolsó száma.
A sztori a Locke család közelmúltjával indul, egyből egy komoly arcul csapással. Egész pontosan Rendell Locke, a családfő brutális meggyilkolásának történetével. A család a tragédia és a kínzó emlékek elől menekülve átköltözik az USA keleti partjára, Rendell gyermekkorának helyszínére, ahol a család ősi fészke áll. A kisváros, Lovecraft (sic!), tipikus új-angliai városka, kis középiskolával, hokicsapattal, buzgó rendőrfőnökkel. A Locke gyerekek, Tyler, Kinsey és a legfiatalabb Bode, próbálnak beilleszkedni a helyiek közé, miközben anyjuk az alkoholban keresi a megnyugvást, és alig mozdul ki új otthonukból, Keyhouseból.
A ház egy kétszáz éves családi kúria, mely rengeteg titkot rejt, de ezeket eleinte senki sem látja. Egyedül Bode az, akinek feltűnnek Keyhouse furcsaságai. Ő az, aki megtalálja a Szellemkulcsot, az elsőt a varázserejű kulcsok közül, melyek mágikus hatalommal ruházzák fel a kulcsok őrzőit. A Szellemkulcs segítségével éteri lénnyé változik, és csupa olyan dolgot művel, amit egy hatéves fiú csinálna, ha hirtelen láthatatlanná válhatna. Meglesi bátyját és nővérét, elbújik képzelt barátai elől. És végül a ház lezárt kútjában talál egy titokzatos entitást, akinek nincsen más vágya, mint kiszabadulni onnan. Mialatt Bode egyre inkább a kútbeli lény befolyása alá kerül, a család megtudja, hogy Sam Small, apjuk gyilkosa, megszökött a börtönből, ahol fogva tartották…
Rodrigez és Hill, középen az Omega-kulcs
Mindez csupán a felütése egy összetett, eredeti és lebilincselő történetnek, melynek egyik legfontosabb szereplője maga a ház. A Locke gyerekek egyre több kulcsot találnak, és külön élvezeti értéket ad, ahogy rájönnek – és velük együtt az olvasó is -, hogy milyen ajtót nyit, milyen hatalmat ad egy adott kulcs. A szerző Joe Hill nagyszerűen adagolja a rejtélyeket, utalásokat egy háttérben meghúzódó nagyobb titokról, mely a különös mágia forrása és „torkolata” is egyben. A végére egy egész kis mitológia kerekedik ki mindebből, szépen keretbe foglalva az egyébként sokszor meglehetősen véres eseményeket. Sajnos hajlamos vagyok minden történetben direkt keresni a legkisebb következetlenséget is. A Lockeban eddig egyet sem sikerült felfedeznem, láthatóan csak akkor kezdtek bele a képregénybe, miután a történet minden apró részlete és a háttérsztori is aprólékosan kidolgozásra került.
Joe Hill nagyszerűen szövi a szálakat és láthatóan nagy rajongója Alan Moore munkásságának, hisz mielőtt hozzánk vágja a sztori darabkáit, előtte felaprítja és összekeveri az egykor lineáris történetet. Mindez nem zavaró, mindig pont annyit időzünk a történések fő sodrától távol, ami alatt elegendő háttér információt kapunk, de megmarad az alap feszültség is. A Hill által teremtett szereplők hitelesek, és némely esetben szerethetők is. Utóbbi leginkább Kinsey és Bode esetében igaz, mert bár Tyler Locke és a főgonosz Dodge sokrétű és tragikus karakterek, de nem igazán szerethetők. Ami legalább ennyire fontos, hogy minden fontosabb szereplő fejlődik, bejárja azt az utat, amit az események rájuk kényszerítenek. Személyes kedvenc karakterem azonban Rufus Whedon, egy tizennégy éves, értelmi fogyatékos fiú, akihez hasonlóval sem találkoztam eddigi olvasmányaim során. A saját világában élő, a valósággal csak játékfigurái révén kapcsolatot tartó fiú megformálásáért csillagos ötös jár.
Locke and Key a lá Calvin & Hobbes
A Locke and Key sötét, de lenyűgöző atmoszférájához természetesen a rajzolónak is rengeteg köze van, a fenti dicséret neki ugyanakkora mértékben kijár, mint Hillnek. Gabriel Rodrigez képi világa enyhén romantikus, ugyanakkor részletgazdagságában realista. Ezek a részletek azok, amik kiegészítik a történetet, elmesélik a ki nem mondott dolgokat, és sokadik újraolvasáskor is újabb felfedeznivalókat tartogatnak. Ez a véresebb képkockákra is igaz, amiből akad jópár. Alaptézis, hogy a jó képregényben a kép nem illusztrál, hanem előre viszi a történetet, szerves része annak. A Lockeban ez maradéktalanul teljesül.
Végezetül még valami, ami tetszett. A különböző nézőpontokat egészen ügyesen használja a szerzőpáros. Egy egyszerű történést a másik szereplő szemszögéből mutatva azt nagyon komollyá, olykor pedig nagyon komikussá sikerült változtatni. Az óvodáskorú Bode egyik történetét Kázmér és Huba stílusában elmesélni pedig olyan kikacsintás/tisztelgés, ami kevésbé tehetséges alkotók kezében erőltetettnek tűnne. Rodrigez és Hill esetében viszont telitalálat.
Nagyon szerettem ezt a képregényt, csak ajánlani tudom, és nemcsak képregény rajongóknak. A Lock and Key pontosan az a mű, ami képes megszerettetni az ettől a vizuális műfajtól eddig idegenkedőkkel is a képregények színes (és olykor fekete-fehér) világát.
Én pedig alig várom az utolsó részt.
7/10
Kapcsolódó Linkek:
Hasznos információk:
- A sorozat kétszer nyert BFA-t képregény kategóriában, illetve elnyerte az Eisner-díjat is, amit a kategória Oscarjának tartanak.
- A sorozat hat fő történeti szálra lett felosztva, az utolsó kivételével mindegyik hat füzetből áll. A befejező viszont hétből áll, amiből hat már megjelent. Az utolsó füzet 2013 november 17-ére várható.
- Joe Hill egyébként Stephen King fia.
- Az IDW indított egy hat füzetből álló sorozatot ugyanebben az univerzumban, amit szintén Hill és Rodrigez jegyez. Ezek viszont különálló történetek lesznek, illetve kettő már meg is jelent: Open the Moon és Grindhouse címmel.
- A történetből filmsorozatot is terveztek, de a pilot-epizód után a Fox végül is nem rendelt be további részeket.
Hozzászólások
[crei további írásai]
