Avagy kultúrtörténeti érdekesség arról, hogy régen is voltak remake-ek.
A Doctor Who sorozatot 1963-ban kezdték el vetíteni, és kezdetben a cél egy olyan sorozat létrehozása volt, amit az egész család élvezni tud. Ennek következtében azonban nem csak a gyerekeket kellett megszólítani, hanem az idősebb korosztályokat. Így aztán már a második történetben megjelentek a mára már ikonikussá vált gonosz gépszörnyek, a dalekek. Ezek a sótartóra emlékeztető, WC pumpával felszerelt, recsegő hangú fémlények hamar igen népszerűek lettek, és britek egész generációjának vált meghatározó élménnyé a „kanapé mögé rejtőzés”, amikor feltűntek a képernyőn. Nem sokkal az első dalek történet levetítése után elharapódzott Nagy-Britanniában a Dalekmania, mindenhol ezekkel a fura sci-fi ellenfelekkel lehetett találkozni.
Természetesen ezt a népszerűséget bolond lett volna kihagyni a dalekek kitalálója, Terry Nation és a BBC sem. Így aztán hamarosan eladták Nation első dalek-sztorijának a filmjogait az ugyancsak brit AARU Productionsnek. Így született meg a Dr. Who and the Daleks 1965-ben. Ez a film lényegében végig követi a tévésorozatban látottakat, csak míg utóbbi hét darab, egyenként 25 perces részből áll, így összesen majdnem három órásak, addig előbbi csak 82 perces. Természetesen apró különbségeket felfedezhet az elszánt néző, például a főszereplő figura nem egy név nélküli Doktor, aki idegen lény, hanem egy Dr. Who nevű londoni öregúr, aki amolyan feltaláló, és a hátsó kertben őrzi a TARDIS-t, az ő telefonfülkében létrehozott időgépét. A többi szereplővel is követtek el változtatásokat, például az unokája tinédzser helyett itt kisgyerek, és Ian Chesterton, aki a sorozatban egy megfontolt tanár itt csetlő-botló, komikusnak szánt, kissé gyáva alak. Természetesen a rajongók számára legfontosabb változtatás Dr. Who személye, akit Peter Cushing játszott a filmváltozatban, nem pedig a sorozat William Hartnellje. Cushing ekkor már híres volt, eljátszotta Viktor Frankensteint és Sherlock Holmes-t is, itt pedig egy habókos, szétszórt, kissé lassú, de igen elszánt nagyapafigurát testesített meg, aki bármikor szembeszáll az igazság oldalán a dalekekkel. Ez a figura valahol sokkal szerethetőbb, mint a Doctor Who főhőse, aki néha igencsak goromba, zsémbes, sőt, egyszer-kétszer gőgös is, főleg ellenfeleivel szemben.
Mivel a Dr. Who and the Daleks története parányi mértékben tér el a sorozattól, ezért igen nehéz megítélni, milyen hatása volt, ha volt egyáltalán. A dalekek bolygóján, a Skarón véletlenül materializálódó időgép utasai két faj rivalizálásának közepébe csöppennek, de bátor és leleményes módon végül segítenek a jóknak és mindenki boldogan tér haza. Mai szemmel kissé butácska színes film, ami az Ózt vagy a Mary Poppinst juttatja eszünkbe. Felnőtt fejjel vajmi kevésbé volt értékelhetőek a kék-piros bádogkaszniként guruló dalekek, vagy a Star Trek Original Series-t idéző, légies thalok. Bár látszik, hogy szembeállítva a BBC produkciójával, itt több pénz volt díszletekre és statisztákra, az egész megmarad egy színes-szagos adaptációnál, amit már a kortárs kritika is igen negatívan értékelt, és valószínű csupán a kisebb gyerekeknek és az elvetemült fanatikusoknak jelenthet örömet.
Mindez azonban nem szegte kedvét az alkotóknak, ráadásul a – ha nem is óriási – sikernek köszönhetően a stúdió is rábólintott a második dalek történet leforgatására. Az 1966-os Daleks – Invasion Earth: 2150 A.D. szintén az eredeti sorozat Terry Nation által írt epizódját követi, amikor a Doktor és társai a jövőbeli Földre érkeznek, ahol a dalekek és az emberek harcolnak egymással. Nagy változtatásokat ismét nem alkalmaztak a filmváltozatban, csupán Ian karakterét cserélték le egy rendőrrel, aki véletlenül lép be a TARDIS-ba (ami itt már nem rövidítés, hanem a hajó neve). Érdekesség, hogy a rendőrt játszó Bernard Cribbins feltűnt az újra indított Doctor Who sorozat 4. évadában, mint Donna Noble, a Doktor útitársának nagyapja. Itt rá osztották a humoros figura szerepét, és meg kell hagyni, jobban is működik, mint Ian néha már idegesítő csetlő-botlásai az előzményfilmben. Sőt, összességében az egész film jobban működik elődjénél, ez talán annak köszönhető, hogy az alapanyag is sokkal fordulatosabb és izgalmasabb. Van itt minden, ellenálló bázis csüggedt földiekkel, heroikus önfeláldozás, autós üldözés, árulás, dalek szuperterv… Peter Cushingnak is van ideje kicsit többet megmutatni a karakterből, és egy-két mellékalak – főleg az ellenállók – is képes szimpatikussá válni. Az idegenek űrhajóján és néhány háttérjeleneten is látszik, hogy volt elegendő anyagi forrása a készítőknek, ráadásul mivel kevesebb futurisztikus elem került a Daleks – Invasion Earth: 2150 A.D.-ba, mint elődjébe, ezért az ember filmnézés közben nem érzi, mennyit öregedett elkészítése óta. Persze, a dalekek űrhajóján játszódó jelenetek vagy a dalekek elleni puszta kezes harc (a fémszörnyek által kilövellt füstről nem is beszélve) ma már értetlen fejcsóválást váltanak ki az emberből. Továbbá ami kissé hiányzik, és érdekes bájt adott a sorozatnak, az a tudományos okítás szándéka. Itt is elhangzik ugyan, hogy a dalekek a mágnesességet használják, de mi ez ahhoz képest, amikor a Doktor és Ian a fogságban kísérletezni kezdenek! Mintha Öveges professzorral forgatták volna a Pirx pilóta kalandjait. Természetesen ennek ellenére ez a produkció sokkal inkább nézhető és élvezhető, még ha nem is lépi át azt az ingerküszöböt, amit mondjuk néhány amerikai korabeli sci-fi film.
Az időutazók és a kaotikus TARDIS belseje.
Bár hiába volt tervben egy harmadik mozifilm elkészítése ugyancsak Peter Cushing főszereplésével, az sosem valósult meg a kis bevételi mutatók miatt. Terry Nation próbálkozott még az Egyesült Államokban egy dalek spin-off sorozat elkészítésével, de végül visszatért a BBC-hez és újabb Doctor Who történeteket írt, majd pedig olyan sorozatokban dolgozott, mint Survivals címá posztapokaliptikus sorozat vagy a szintén kultstátusznak örvendő Blake’s 7. Peter Cushing is igyekezett elfeledni a filmeket, gyakran nem is szerepel a filmográfiájában, amiben szép számmal akadnak Hammer horrorfilmek is, meg persze a Star Wars-ból Tarkin nagymoff szerepe is. Az pedig, hogy a két film mért nem tartozik a „hivatalos” DW univerzumba, nem is kérdés, még ha néha-néha próbálkoznak is beilleszteni valahová a sorozat történetébe.
A dalek, a Doktor és a későbbi Wilfred.
Hogy miért érdekes ez a két film? Egyrészt Doctor Who rajongók számára minden bizonnyal valamilyen fajta szórakozást nyújt, másrészt Peter Cushingot így egy másik sci-fi franchise-hoz is lehet kötni. A mai kor számára pedig abban áll az érdekessége, hogy láthatjuk, a remake-őrület nem csak az elmúlt tíz év szülötte. A hatvanas években is megfigyelhető, hogy egy kis költségvetésű kisképernyős sorozatból több pénz és egy ismert színész hozzáadásával igyekeznek profitot termelni a készítők. És ebben a két filmben is megfigyelhető az a gyermekbetegség, amikor a filmesek minél nagyobb közönségnek akarnak megfelelni – unokától a nagypapáig –, ezzel azonban valószínűkét szék közül a pad alá estek. És ahogyan néhány, a filmekről készült írás megjegyzi, önmagukban a dalekek nem voltak annyira érdekesek, hogy rájuk lehetett volna építeni két teljes filmet. Ami működik 25 percben, nem biztos, hogy másfél órában is működik.
Nem sokat változott a világ az elmúlt ötven évben, igaz? Ezért is jó, hogy a Doctor Who jubileum kapcsán visszatekintünk a hatvanas évekbe.
Érdekesség:
- A doktornak itt vezetékneve is van, Jehoshaphat.
Hozzászólások
[_acelpatkany_ további írásai]
A faction paradox univerzumból lesz majd ismertető, a doctor who világától külön és benne is létezik (második háború a mennyben), valamint elég sötét, epikus, hogy szerintem megérne egy cikket.