November 23-án, greenwichi idő szerint 19.00-kor – hazai idő szerint 20.00-kor – mutatták be a Doctor WhoKi vagy, doki? – jubileumi epizódját. A kultikus sci-fi sorozat első részét 1963. november 23-án vetítették, így kézenfekvő volt a dátum. A BBC pedig mindent megtett, hogy mindenki – de tényleg, MINDENKI -, aki valahol is megfordult az interneten, értesüljön erről, és ha lehet, minél többen nézzék meg az ünnepi történetet, amit bizonyos országokban még mozitermekben is vetítettek 3D-ben. És hogy mindez a nagy felhajtás mire volt jó valójában?

„What I did, I did without choice.”

the-day-of-the-doctor-posterA The Day of the Doctor, ha nem is ott folytatódik, ahol az előző epizód – a hetedik évad, utolsó része, a The Name of the Doctor – abbamaradt, de az ott látottakból indul tovább. A Doktor (Matt Smith) és útitársa, Clara (Jenna-Louise Coleman) épp egy kis utazásra indulnának, amikor a UNIT, a földönkívüliekkel foglalkozó különleges szolgálat „magához szállítja” az időutazókat, ugyanis egy levél várja az utolsó Idő Lordot I. Erzsébet királynőtől. De nem csak a levél érdekes, ugyanis egy Gallifrey-ről származó festményt is a UNIT titkos bázisán őriznek, ami az Idő Lordok és a dalekek közti Időháború utolsó napját ábrázolja. Ezen a napon a Doktor (John Hurt) éppen egész eddigi élete legnehezebb döntését készül meghozni, véget vetve ezzel az egész Univerzumot pusztulással fenyegető háborúnak. De a végső fegyver, a Pillanat (Moment) ezelőtt lehetőséget biztosít a háborúban megkeseredett Doktornak, hogy megismerje a jövőjét. Így kerül a tizenegyedik Doktor és a háborús Doktor Angliába a XVI. századba, ahol a tizedik (David Tennant) a zygonok invázióját készül megakadályozni a királynő segítségével. De mi köze mindennek az Időháborúhoz és egy jövőben összetört Idő Lord festményhez?

Kifejezetten nehéz úgy írni erről a 76 perces epizódról, hogy ne lőjünk le spoilereket, pláne ha több fontos pont ezekben keresendő. Ráadásul ahhoz, hogy 100%-ig értékelni tudjuk a történetet, ismernünk kell a korábbi évadok legfőbb eseményeit. Az újkori Doktor személyiségének legfontosabb aspektusai az Időháborúban szerzett sebei, tetteivel való szembenézés és annak elfogadása. Kézenfekvő volt, hogy a jubileumi epizódban erre az eseményre építenek, és John Hurt feltűnésével a hetedik évad végén ez nyilvánvalóvá is vált – hogy a készítők ezt még egyértelműbbé tegyék, pár nappal korábban kihoztak egy hat perces kisfilmet, amiben látjuk, ahogy a nyolcadik Doktor átalakul ezzé a háborús Doktorrá (teszem hozzá, talán feleslegesen rágták ezt a szánkba). Aki nem ismerte a korábbi eseményeket, annak a The Day of the Doctor igyekszik mindent gyorsan elmagyarázni – és ez a film egyik erénye, hogy igyekszik mindenki számára érthető lenni. Persze kérdés, hogy az érthetőség rovására mennyire zsúfolják tele a történetet, és hányszor van a „ki kell mondani” kényszere, amikor nyilvánvaló dolgokat a szereplők ki is mondanak, hogy mindenki számára világos legyen. Fontos aspektusa a kortárs Doctor Who-nak, hogy már egyáltalán nem specifikusan brit sorozatról beszélünk, ugyanis például az Egyesült Államokban van a legnagyobb rajongótábora, már csak az ország méretei miatt is – ez az elmúlt két évad epizódjainak szerkesztésében már látszott, legalább is az, hogy Steven Moffat showrunner és csapata minél nagyobb közönségnek igyekszik megfelelni. Így tehát nagyobb robbanások, jobb effektek, és úgy összességében a „minden legyen nagyobb” elvét követik (egyes epizódok például tobzódnak a történelmi személyiségekben, míg korábban egy-egy bukkant csak fel). Ez így van valahogy az ünnepi részben is, ahol egyből három Doktor találkozik egymással és dolgozik együtt. Ez persze tradíció, hisz a tízedik és a huszadik jubileumkor is több inkarnáció találkozott. Kérdés azonban, hogy szükség volt-e egy ilyen történethez ennyi Doktorra. Ugyanis valljuk be, a zygonok inváziója nem sikerült valami hatásosra, és ugyan pár helyen előkerül, hogy három Doktor mégiscsak többet ér, mint egy, hasonló esetet a renegát Idő Lord egymaga is meg tudott oldani korábban.

Az aktuális ellenség.

Az aktuális ellenség.

Az igazi jelentősége a duplikációnak pont az Időháború miatt van, amikor a Doktor élete legfontosabb pillanatát éli meg. És éppen itt bukik nagyot a sorozat, ugyanis egyrészt nem tartja be a saját szabályait, másrészt mintha elbagatellizálná az eseményt, túl könnyen megoldódnak a dolgok. Az elmúlt évadokban amúgy is jellemző volt, hogy egy nagy és epikus felvezetés után, ami önmagában olyan alapszituációt állít fel, amiből kellő odafigyeléssel és türelemmel instant klasszikust lehetne készíteni, valami bagatell sül ki, lásd például a The Pandorica Opens vagy a The Wedding of River Song című történeteket. Ami számomra, mint rajongónak kifejezetten érdekes, ugyanis ugyanaz a Steven Moffat írta őket, mint aki a zseniális The Girl in the Fireplace-t vagy a Blink-et. De az utóbbi években szokássá vált a sorozatban, hogy felfújnak egy impozáns lufit, amiről végül kiderül, hogy nincsen benne igazán semmi. A The Day of the Doctor ráadásul a lufi-fújást mesteri fokon végzi. Ahogyan illik, tele van belső poénokkal, kikacsintásokkal, amik a rajongók lelkén pengetik a húrokat – persze egyszer-kétszer már ez is átbillen egy bizonyos határon –, a színészek közül Tennant, Billy Piper (a sorozatban Rose alakítója) és John Hurt szokásos módon brillírozik (holott Rose figurája kifejezetten sokak számára ellentmondásos és ellenszenves volt). Még Matt Smith évek során bosszantóvá kopott manírjai vagy Jenna-Louise Coleman „túlcukisága” sem zavaró. A látványra pedig nem lehet panasz, dalekek repkednek, gallifrey-i katonák harcolnak, minden van itt, ami szem-szájnak ingere.

De, és mindig ott van az a fránya de. Valahogy nem érezni kellőképpen a drámát, ismét csak hiába látjuk a Doktor(ok)on, hogy mennyire súlyos sebet ejtett az Időháború, a háttér bemutatásakor ezt nem sikerül maradéktalanul átadni. Ellenpéldaként álljon itt a The End of Time című duplarész, ahol a Doktor egyetlen monológgal érzékelteti, miért volt létszükséglet az, amit akkor tett. Ez itt nincs meg, nem látjuk a felperzselődő Univerzumot, nem is érzékeljük ezt, csupán Gallifrey-t a dalek invázió alatt. Nem értjük, miért kellene a Doktornak használnia a Pillanatot, miért kellene nem csak a dalekeket, de saját népét is elpusztítania. És ami kifejezetten idegesítő, hogy természetesen a jelenlegi, a tizenegyedik Doktor az, aki az egész problémát megoldja. Nem az a baj, hogy például Tennant Doktora sokkal kiegyensúlyozottabb és mélyebb személyiség volt a sorozatban, hanem hogy – ahogyan az szintén bosszantó szokásává vált a sorozatnak – ezt semmi sem indokolja, és a korábbi inkarnációknál jobbnak mutatja az amúgy semmiben sem kiemelkedőbb tizenegyediket. Még az is láthatja ezt, aki nem ismeri a klasszikus sorozatot. Egyszerűen Matt Smith figurája nem hozza azt az erőt, amit a szavakkal próbál megteremteni a forgatókönyv.

Doktorok, ha találkoznak

Doktorok, ha találkoznak

Szintén gyengének éreztem a lezárást. Ez egyrészt fakad az eddig leírtakból, másrészt abból, hogy az egész epizód túl gyors. Egyik pillanatban még az Időháborúban vagyunk, aztán korunk Londonjában, majd ugrunk a XVI. századba, vissza London, vissza Időháború. A Doktorok gyorsan lerendezik a zygonokat, aztán öt percben megmentik Gallifrey-t – ahogy fentebb említettem, kicsit fura módon, egy-két szabályt figyelmen kívül hagyva –, mintha az a világ legkönnyebb dolga lenne. Nincs azzal semmi baj, ha a Doctor Who könnyed és szórakoztató sorozat szeretne lenni, de akkor ne próbáljon komor mélységű témákat előhozni és a saját játékszabályait sem betartani. Az építkezés egy-két bukkanótól eltekintve jól működik, hogy aztán hullámvasútként zuhanjon bele abba, ami a tizenegyedik Doktor kalandjait jellemzi: az önellentmondások és mismásolások rengetegébe. Ez kifejezetten nagy csalódás a jól induló első háromnegyed órához képest, és amit még kifejezetten meg kell említenem, az az, hogy ennél sokkal elegánsabban is megidézhetőek lettek volna a korábbi Doktor alakok.

Pedig a The Day of the Doctor sok nagyon is értékes momentummal rendelkezik. John Hurt Doktorára úgy van szüksége a sorozatnak, mint egy falat kenyérre, egy idősebb, komolyabb valakire, nem egy gyerekeknek szóló – már elnézést – pojácára, aki csak vicsorogni tud, csak szólamokban nagy, de egy tíz éves is képes rászedni. Számomra például érthetetlen, hogy egy olyan epizódban, ahol az egyik karakter ilyen pontosan megfogalmazza, mi idegesítő a főszereplőben, hogyhogy utóbbi uralja a képernyőt már évek óta… Ugyancsak fájó a jelenlegi összehasonlítása David Tennant Doktorával, aki itt nem sok vizet zavar, inkább csak asszisztál, holott aki ismeri a sorozatot, az tudja, hogy a Doktor egyik inkarnációját sem könnyű háttérbe szorítani. Viszont legalább nem viszik túlzásba a Doktorok csipkelődését, az egymásra kacsintásokat és az egymás közti belső poénokat, sikerül ezeket azon a szinten tartani, ami még kifejezetten vicces és jópofa. A mellékszereplők nem kapnak valami sok teret, de nem is kaphatnak, hisz a három főszereplő mellett még a két útitársnak is helyet kell szorítani a történetekben.

"I did the name of peace and sanity."

“I did in the name of peace and sanity.”

De ne is hallgassatok rám, az a fajta Doctor Who fan vagyok, aki nem képes haladni a korral, és kedvenc történetei már évekkel ezelőtt elmúltak. Lehetséges, hogy üres puffogásnak tűnik, amit fent leírtam, de a különböző fordulatok elmondása nélkül nehéz tökéletesen átadni, miért is csalódtam nagyon ebben a jubileumi epizódban. (Érzékeltetésnek remélem elég, ha annyit mondok azoknak, akik már látták: Star Trek-effektus.)

Akik nem képesek felvenni a mostani történetek fordulatszámát, vagy átsiklani a történet buktatóin és az epizód – sőt, a sorozat – önellentmondásain, amik csupán sejthetőek, honnan fakadnak, azok nem fognak maradéktalanul szórakozni a The Day of the Doctoron. Holott nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy ez még egy kifejezetten szórakoztató epizód. Tény, hogy valahogy kevésnek hat az ötvenedik évforduló megünneplésére – ajánlom a The Five Doctors-t, mint elegánsabb ünneplést –, de a „John Hurt momentek” (inside joke, Mr. Moffat) miatt mindenképpen érdemes még a legszőrösebb szívű rajongónak is megtekintenie. Aki most akar a Doctor Who világával ismerkedni, talán ne ezzel kezdje, de azok is teljesen elmerülhetnek benne, akik csak pár korábbi epizódot ismernek.

És hogy mit hoz a jövő? A kissé kurta-furcsa búcsújelenet végén felvillan a Doktor előtt az új úti cél – ahogy megjegyzi, most először tudja, merre megy –, ami vagy jót fog tenni a sorozatnak, vagy nem. Ugyancsak kérdéses, hogy most akkor egy vagy két további inkarnáció van még hátra, John Hurt Doktora beilleszkedik-e a sorba, vagy sem (Moffat egészen friss interjújában Matt Smith-t a tizenharmadik Doktorként említi, tehát lesznek még meglepetések). De az legalább látszik, hogy egy idősebb figura bizony jót tenne a Doctor Who-nak, és reméljük, hogy Peter Capaldi karakterével ebbe az irányba fog elindulni az időutazó története. Addig is, amíg jön a decemberi karácsonyi epizód – ahol a Csend lehull, bárhogyan is oldják ezt meg a készítők –, mindenki nyugodtan vegye elő kedvenc epizódjait, vagy adja át magát a Doctor Who fanságnak és nézze meg újra, hogyan menti meg a napot a Doktor többedmagával.

Két webisode a jubileumi epizód előttről:

The Night of the Doctor

The Last Day

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: tévésorozat

Eddig 2 hozzászólás érkezett.

  1. zriff szerint:

    Tökéletes írás. Engem mindig zavart ez az undorító hazug álszent idióta pacifizmus, amikor gyakorlatilag az összes ellenfelet mindig kinyírják a végén, de persze a nagy doctor az egy szent, meg legyőzhetetlen isten, amikor csak hazudik össze vissza meg a mások segítsége nélkül simán annyi neki.

    Tudok ajánlani valóban jó doctor who sztorikat. A faction paradox történetek valami bámulatosak, a book of warban aztán benne van milyen az igazi időháború, a doctorwhoguiden lehet olvasni az összefoglalókat, vagy a tvtropesen is.

  2. Crei szerint:

    Nekem sosem volt bajom a Matt Smith-féle dokival, de azért hiányzik belőle az a baljós mélység, amit pl. Tennant tudott. (pl. Family of Blood)
    Az Erzsébet királynős szál nekem nagyon fájt, illetve enyhén szólva nevetséges volt a Time Lordok ábrázolása, egy rakás szerencsétlen…

    Ettől függetlenül én nem vagyok annyira lesújtó véleménnyel az epizódról, összességében jól szórakoztam. De tényleg nem egy Girl in the Fireplace…

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon